Blog

Az Orvos, María, A Klastrom (részletek, Elszakítva)

2012.05.31 12:30

Az Orvos

 

Léptei alatt hangosan kopogtak a járókövek. A kórház halovány csempéi hidegen tükrözték vissza az orvos komor hangulatát. Minden szomorú volt és az elmúlásra emlékeztetett. A folyosó végén balra fordult, majd egy csapóajtón át egy sötét terembe jutott. A félhomály ijesztő árnyakat festett a falakra, minden mozdulatlan volt. Megborzongott. Nem szeretett idejönni, csak amikor nagyon muszáj volt, akkor kereste fel a kórháznak eme elátkozott helyiségét. Nem nézelődött, hanem rögvest a sarokban álló hatalmas monstrumhoz lépett. A halottasház fagyasztóládája nyikorogva engedelmeskedett kezeinek és sírón kinyílt. Ekkor a már jól ismert furcsa szúrós szag csapta meg orrát. A polcokon apró fekete zsákocskák sorakoztak, melyek tartalmát elrejtette a gyász színe. Mindegyik zsák felirattal volt ellátva, melyeken FÉRFI vagy NŐ felirat állt. Semmi több. A férfi egy ideig mintha keresgélt volna, majd határozott mozdulatokkal előhúzott hátulról egy zsákot. Szorosan hóna alá csapta és kiment vele az ajtón.

- Doktor Úr! – hangzott fel mögüle Velásquez nővér kiáltása. – Doktor Úr, várjon! Fernandez nővér feltétlenül beszélni szeretne Önnel! – Candela Velásquez volt az, aki mióta csak ismerte, egyszer sem zavartatta magát. Elég bosszantóan tudott viselkedni azzal a tudálékos modorával. Sokszor bizony már az idegeire ment, mert ő mindig és mindent tudni akart, illetve mindenkinél jobban tudott. Pedig dehogy! Szánalmas törtetésével pedig, mellyel mintegy keresztülgyalogolt kolléganőin, nemhogy elismerést, de még inkább ellenérzést váltott ki másokból. Lám, most sem törődvén semmivel, kézzel-lábbal kapálózik a folyosón, magára irányítván a figyelmet. Mindenki figyelmét. Mert számára csak ez volt a lényeg, a középpontban lenni. Ott aztán jól érezte magát, szemmel láthatóan tobzódott. Színésznőnek kellett volna mennie. – gondolták magukban többen is.

 

(...)

 

María

 

Van, aki nem képes beletörődni gyermeke elvesztésébe. De van olyan is, aki ugyan végtelen szomorúsággal anyai szívében, de elfogadja az egyébként elfogadhatatlan tényt. Ilyen anya volt María is, aki első gyermeke világrahozása után egy órával kapta a hírt, miszerint gyermeke meghalt. Fél év alatt két embertől kellett hát búcsút vennie, akik a családját jelentették számára. Férje egy bányabalesetben veszítette életét, kisfia pedig, akinek a Julio nevet adta, a szülést követő komplikációk áldozata lett. Igaz, arra, hogy pontosan milyen komplikációk léptek fel, melyek egyetlen gyermeke életét követelték, végül senkitől nem kapott választ. Csak megszületett és nem sokkal később el is távozott közülük.

Nem értette. Hiszen a szülés a lehető legjobban alakult, minden úgy történt, ahogyan annak történnie kell. De utóbb kiderült, hogy mégsem így volt. Mert rendes körülmények között az édesanya szülés után kézbe vehette az újszülött kisdedet és meleg testével nyugtathatta meg, hogy érezze, semmi baj nincs. Biztonságban van. Ő ezt nem kapta meg a sorstól. Kérésére még csak meg sem mutatták neki halott gyermekét. Nem erőszakoskodott. Egész életét az elfogadás jegyében élte, egyszer sem mondott ellent senkinek, nem lázadozott. Elfogadta mindazt, melyet kapott. Ezúttal is így történt, ahogy férje baleseténél. Elfogadta. Belül persze ugyanakkor belehalt. Igen, míg egy része ott maradt férjével a törmelékek alatt, másik része gyermekével együtt szállt a túlvilág felé. Ő pedig itt maradt a Földön csupán egy testként, lélek nélkül. Legalábbis akkor úgy érezte.

María lábadozását követően elköltözött Alicenteből. Túl sok fájdalmas emlék kötötte őt ehhez a városhoz és szabadulni próbált tőlük. Ez még évtizedekkel később sem sikerült. Új otthonában, egy eldugott spanyol falucskában eleinte nem találta a helyét. Idegen házak fogadták, idegen arcok köszöntek rá nap, mint nap, akiket még csak nem is ismert. Aztán idővel el kezdett velük beszélgetni. A szomszédaival kezdte és rádöbbent, hogy még sincs egyedül a Földön. Barátokat szerzett és pár hónap múlva azon vette észre magát, hogy beilleszkedett. Ő is a közösség részévé vált. És akkor már annyira nem is fájt a magány. Szomszédasszonya egy csupaszív teremtés, egyből gondjai alá vette. Állást keresett és talált neki, a falu szegényes, ám annál kedveltebb művelődési házában. Maria könyvtárosként helyezkedett hát el és óriási hálával fogadott mindenféle segítséget, melyet új családja nyújtott számára. Mert családjává fogadta barátait és elhatározta, hogy többé nem szül gyermeket. Könyvtárának szentelte eztán életét és mások segítését tűzte ki legfontosabb feladatául.

Így talált újra a boldogság egy vékony szeletére. A szelet pedig egyre nőtt és nőtt az évek során. Újra érzett. Egy idő után már elhitte, hogy neki igenis élnie kell, mert küldetése van. Így Maria észrevétlenül is a szeretet hírnöke lett Viajes de la Costaban.

- María! María! - Consuela asszonyság már jó ideje szólongatta barátnőjét, de az nem válaszolt neki. A kis falusi könyvtárban néma csend honolt, melyet az ócska ventillátor beteges búgása tört meg és egy légy, aki talán éppen hűsölni menekült be ide a kinti forróság elől. Hasztalan, mert a könyvtár fülledt levegője fojtogatón vette körül a betérőket. A régi ventillátor csupán enyhe légmozgást idézett elő, a forró levegő az épület belsejében is megült. Consuela értetlenül és egyre fokozódó türelmetlenséggel pillantott körül a kis helyiségben. Idegességében olykor az órájára nézett, mintha az idő múlása nagyon fontos lenne számára ezekben a percekben.

Pár perc várakozás után úgy döntött, hogy megkeresi Maríat. Nem volt nehéz, mert a mindössze harmincöt négyzetméternyi helyiség gyorsan átjárható volt. A polcok mögött, a könyvtár végében kialakított talpalatnyi társalgóban, bukkant rá. Éppen a számítógép előtt ült, Consuelának háttal, de meg sem rezzent az asszony közeledtére.

- Ó, hát itt vagy! Miért nem feleltél? Már annyira aggódtam érted! Gyere, indulnod, kell, különben lekésed az előadást. - Barátnője azonban nem mozdult. Csak ült a széken és meredten bámulta az előtte álló monitort. Consuela közelebb lépett hozzá, mire María megtörten fordult hátra. Az asszony még soha nem látta ilyen bánatosnak. Megijedt. - Mondd el, hogy mi történt? Látom rajtad, hogy valami nagy baj van. Kérlek, mondd el nekem!

María nem szólt, csak fájdalmasan nézett maga elé. Kis idő múlva halkan és akadozva kezdett hozzá. Szemeibe könny tolult, arcára mélységes bánat ült. Így idézte fel az eltemetett emlékeket.

- Tudod, hogy amikor ideköltöztem, senkinek nem beszéltem a múltamról. Egyszer sem..

- Mi pedig nem kérdezősködtünk róla. María, emiatt ne emésztd magad! Ami történt, bármi szomorú dolog is az életedben, elmúlt. Már a múlté. Ne emlegesd fel, mert azzal csak régi sebeket tépsz fel és újabb bánatot okozol magadnak. Kérlek, lépj túl rajta!

- Nem lehet... - María elsírta magát. Minden addig elfojtott bánata újra a felszínre tört. Ismét ott volt a bánya beomlott bejáratánál és a kórházban...

- Akkor mondd el, most! - Barátnője leült mellé és megfogta a kezét. - Kérlek, mondj el nekem mindent! Tudni szeretném, hogy lássam, miben segíthetek neked! Kérlek....

De nem kellett kérni, mert Maríaból csakúgy özönlöttek a keserves szavak, mondatok. Az asszony múltja lassanként összeállt Consuela előtt, annak minden titkával, fájdalmával együtt. A történet végére az ő arcán is végigfolytak az első könnycseppek, melyeket újabbak és újabbak követtek. Míg María csak beszélt és beszélt. Barátnője végül mindent megértett. A két évtizeden keresztül elhallgatott titkokat, a mosolyaiban bujkáló bánatot, a világtól való menekülést. Mindent világossá vált számára és mérhetetlen együttérzés vett erőt rajta. Szánta barátnőjét, a megözvegyült asszonyt, az édesanyát, aki mindenét elveszítette.

- Őszintén sajnálom, ami veled történt. - Ennyit tudott mondani csupán, több hang nem jött ki a torkán. Átölelte Maríát és magához szorította, hogy érezze, szeretetét, barátságát, támogatását, melyre mindig számíthat. Ahogyan az egész falura.

Maria visszafordult a monitorhoz és rámutatott, mely a közelmúltban kirobbant óriási "spanyol gyermekrablások" botrányáról összeállított híreket vetítette eléjük. A leleplezéseket két férfi indította útjára, akik maguk is pénzért eladott csecsemőkként kerültek későbbi családjaikhoz. Ők tapasztalták meg tehát évtizedek múltán azt a törést és csalódást, melyet nevelőszüleik, valamint az őket álnok módon elrabló személyek okoztak bennük. Felnőtt fejjel meghasonultak saját magukkal, már nem tudták, hogy kik is ők valójában? Nyilatkozatukban elmondták, hogy kutyáknak érzik magukat, akiket úgy adnak-vesznek, mint szimpla árucikkeket a kofás piacokon. Pedig ők élő emberek voltak, igaz érzésekkel, akiket születésükkor titkon elszakítottak édesanyjuktól és vadidegenek kezébe adtak át. Ezek az emberek Istent játszva döntöttek az ő, és vérszerinti szüleik sorsáról, tudtukon és akaratukon kívül. Ez pedig megbocsáthatatlan! Eme gaztettekért valakiknek felelniük kell, mert nem veszhet a feledés homályába, hogy családok százezreit tették tönkre egyetlen tollhúzással. Az általuk indított lavina hónapok alatt mind nagyobb és nagyobb lett. Magával sodorván több ezer emberi életet, melyek tudattalanul tengődtek az egész ország területén, sőt, mint az kiderült, azon kívül is.

A gyermekrablásokról szóló cikk végén egy, a napokban előállított apáca fényképét is leközölték. Ez az apáca két hónap múlva, bizonyítottan a múltban lezajlott, több rendbeli csecsemő adás-vétel kieszelője- és elkövetőjeként áll majd bíróság elé, hogy feleljen mindazokért a bűnökért, melyeket a szétrombolt családok ellen követett el. María most az ő fényképére mutatott remegő ujjaival, melyeknél jobban csak hangja remegett, miközben halkan megszólalt.

- Ez az apáca győzött meg arról, hogy Juliot végül megszüljem.. - Itt szünetet tartott, mintegy erőt gyűjtvén, hogy befejezze megkezdett mondatát. - és ugyancsak ő volt az, aki végül egyedül tért vissza hozzám és közölte velem a szörnyű hírt: Julio meghalt.

Consuela döbbenten hallgatta őt, majd szikrázó haraggal a szemében nézett a monitorra. A kép egy középkorú apácáról készült, alatta pedig a neve szerepelt: Alejandra Martinez.

(...)

 

A Klastrom

 

Korom sötét volt, az óra már rég elütötte az éjfélt. Minden elcsendesedett, az utcákon már senki nem járt, csupán néhány kóbor eb vonyítása vagy egy-egy koldus éhes sóhaja hallatszott. Az emberek ágyaikban, szalmazsákjaikon feküdtek. Volt, aki mélyen aludt már és volt, aki még csak az álomra várt. A tél jéghideg szele beférkőzött minden zugba és süvítésével borzongatón a hó közelgő érkezését hirdette.

Az Apáca (részlet, Elszakítva)

2012.05.31 12:22

Az Apáca

 

- Elena! Azonnal gyere ide! Mégis mit képzelsz magadról, te kis fattyú? Azt hiszed tán, hogy neked mindent szabad? Gyere ide, hadd hasítsak szíjat a hátadból! Végezd el a munkádat, különben nem állok jót magamért! – A kövér asszonyság magából kikelve ordítozott a folyosón, hogy a lépcsőház csak úgy zengett öblös hangjától.

A kislány rémülten gubbasztott a pincében. Teljesen behúzódott a rozoga lépcsők alá, hogy már látni sem lehetett. A sűrű félhomály gyengéden ölelte őt körül. Itt biztonságban érezte magát. Ha bármi bánata volt, mindig itt talált menedéket. Hirtelen kivágódott a pinceajtó és nagy dörrenéssel csapódott a falnak. Elena megrázkódott, szoknyája alatt egy kis tócsa kezdett gyűlni. Ilyenkor nagyon szégyellte és egyben utálta saját magát. – Gyenge vagy! Nem vagy más, mint egy gyenge fattyú! – újra és újra hallotta azt az utálatos, fülsértő hangot, melyet elviselni alig bírt. Irtózott tőle, irtózott mindentől, ami vele kapcsolatos. Az arcától, mocskolódó beszédétől, hájas termetétől, lapáttenyereitől, melyek minduntalan a hátán csattannak, mikor végül rátalál. Hiszen mindig rátalál.

De egyszer! Amikor már elég nagy lesz ahhoz, hogy saját akarataként éljen, és nem kell többé szégyenkeznie attól, amiért maga alá piszkít ijedtében a haragos asszonyság fenyegetései hallatán, mert már nem lesz miért tartania tőle. Akkor majd örökre elhagyja házukat és végképp hátat fordít ennek a sötét múltnak. Megpróbálja elfelejteni mindazt a szörnyűséget, melyet éveken keresztül kellett elszenvednie. Mert szenvedett. Igazán és pokolian.

Gyűlölte a nevét. E-le-na, E-le-na! – mostohaanyja olyan gúnnyal ejtette ki a száján, hogy már ő sem talált benne semmi szépet. – E-le-na, E-le-na – Pedig régen, amikor még élt az édesanyja és a környéken lakó kis barátaival játszott, sokkal édesebben csengett. A körjáték dalocskája is sok szeretettel dúdolta a nevét. – E-le-na, E-le-na. – Gyűlölte. Azt a nevet, melyet édesanyja adott számára, amikor meglátta a napvilágot. Ő olyan szépen tudta kiejteni azokon a csodálatos ajkain, hogy máig beleborzong, mikor feleleveníti. – Elena, kisvirágszálam. Elena, kicsikém. Elena egyetlen kincsem. – Mert valóban az volt neki. Ő volt az első és egyetlen gyermeke, akit elhalmozott anyai szeretetével, melynél nincsen hatalmasabb a Földön. De már nem volt, aki így hívja őt. Már nem volt neki senkije. Minden szeretet, melyet valaha érzett, édesanyjával halt, négy évvel ezelőtt.

Gyönyörű asszony volt. És ő nagyon szerette, ahogyan az édesanyja is őt. Hiánya mit sem csendesült a sanyarú évek múlásával. Inkább csak erősödött. Elena félárván, teljesen elmagányosodva számolta az órákat, napokat, hónapokat és éveket. Csupán egy dolog éltette, a szabadulás. Édesapja nem tudott lánya magányáról, boldogtalanságáról. Kora hajnalban indult dolgozni és későn este tért haza családjához. Amikor elveszítette feleségét, teljesen magába zárkózott és még lányát sem engedte közel szívéhez. Azt a lényt, akinek a legnagyobb szüksége lett volna édesapja szeretetére. Az asszony halálával minden megváltozott. Mélységes bánatban és csendben teltek napjaik, míg egy napon a férfi megismerkedett Mariquitaval. Ettől a naptól kezdve pedig a rossz még rosszabbá vált számára. Az élet maga lett a földi pokol, melyben reményt sem látott a kiútra. Édesapja egyre többet dolgozott, hogy el tudja látni népes családját. Az új feleség három gyermeket hozott magával és két gyermeket szült második urának.

 

A pinceajtó becsapódott. Mariquita asszony továbbkeresi őt, de ezzel már nem törődött. Édesanyjára gondolt, mint mindig, valahányszor magányosnak érezte magát. És ez gyakran előfordult, mert a kislány boldogtalanul tengette életét az újranősült édesapa, annak felesége és öt mostohatestvére mellett. Könnyek szöktek a szemébe és pillanatok alatt zuhatagként csordogáltak kosztól maszatos arcocskáján. Ő pedig hüppögve, egyre hangosabb sírással nyeldekelte őket. Már semmi nem érdekelte. Csupán édesanyját akarta, őt látta maga előtt, semmi másra nem vágyott. Édesanyja szeretett arcára, melengető mosolyára, édesen csengő nevetésére, karjai biztonságot nyújtó ölelésére. Csak ő kellett neki, senki más. Elhatározta, hogy ha felnő, átkeresztelteti magát és édesanyja emlékére felveszi második utónevét, az Alejandra nevet.

Édesanyja halála után egyetlen személy létezett csak, akihez mindig fordulhatott, akire minden körülmények között számíthatott. Ő Sofía nővér volt, egy, az iskolájában tanító apáca. Anyja helyett is anyja volt, törődött vele, az iskola falain belül és azon túl is ápolta a kislány lelkét. Elena hálával gondolt rá és minduntalan felkereste, amikor bajba került vagy szüksége volt arra, hogy érezze, igenis szeretik őt. Mert az apáca valóban szerette. A tanórák közti szünetekben mindig készen állt arra, hogy meghallgassa a kislány minden gondját-baját. A nehezebb tantárgyakból korrepetálta is Elenát. Elszakadt ruháit megvarrta, ételt-italt adott neki, mert sokszor a kislány üres gyomorral és uzsonnás táskával érkezett az iskolába. A nyári szünetekben is szívesen vállalta a kislány felügyeletét, aminek Elenán kívül már csak mostohaanyja örült jobban. A gyermek szívét-lelkét boldogság töltötte el, amikor Szofíára gondolt. Még most is, egy év múltán, hogy e szeretett személytől egyik pillanatról a másikra meg kellett válnia.

Szofía ugyanis egy napon nem várt rá az iskola kapujában. Elena kérdésére, miszerint mikor találkozhat újra a nővérrel, az iskola vezetője szomorúan azt válaszolta, hogy sajnos nem láthatja őt többé. Az apácát ugyanis az előző estén meggyilkolták. Elena fülében hidegen koppantak a szavak, szeméből eltűnt az a cinkos csillogás.

 

(...)

 

A fiatal lány fejét lehajtva állt és várta, hogy bebocsátassék a rend főnöknőjéhez. A zárda szigorú szabályok szerint működött, így nem látogathatott el ide holmi érdeklődő, sem egy tizenéves csitri. A nehéz vaskapu minden bámészkodót kizárt rejtelmes világából. A magas kőfalak mögött az apácarend láthatatlanul élte életét.

Még csak tegnap érkezett Alicantebe, de máris otthon érezte magát. Igen, végre úgy érezte, révbe ért és eddigi viszontagságos élete lassanként a ködbe veszni látszott. Izgatott volt. Oly sok év után, reményekkel a szívében lépte át a város határát. Már kislánykorában is egy dolog éltette csupán, a plébániai élet. Sofía hirtelen bekövetkezet halálát nehezen viselte, igazán fel sem tudta fogni, nemhogy feldolgozni. Két embert veszített el, mióta csak megtanult járni és szeretni. Édesanyját és az iskolájában tanító kármelita nővért, Sofíát. Tulajdonképpen őmiatta jött a monostorba, mert ahogyan tőle hallotta, innen indult az apáca     

Az alicantei kármelita rend egy leányinternátust és árvaházat működtetett a városban. Az apácák kizárólag e két intézménynek rendelték alá magukat. Szigorú életvitelük a növendékekre és patronáltakra egyaránt óriási hatást gyakorolt és ez a monostor minden apró szegletében érződött. A mély áhítat és alázat szelleme átjárta a termeket, tantermeket, a kolostor ápolt kertjét és a templomot. Mindenhová beférkőzött.

- Rendben, jöhet! Carmen nővér már várja.

A lány szófogadón követte a szigorú tekintetű apácát. Szemeit lesütve, hangtalanul lépdelt mögötte, vigyázván arra, hogy még véletlenül se törje meg a monostor néma csendjét. Egy szellő sem lebbent, egy légy sem zümmögött. A hatalmas épület oly halottinak tűnt számára, hogy szinte beleborzongott. A halál árnyéka mindig rémülettel töltötte el, mióta hatéves korában elveszítette az édesanyját.

Végleges döntésre szánta el magát az örök fogadalom letételével. Nem kívánt tovább egyszerű polgárként élni tovább az életét. Ő tenni akart. Tenni azért, hogy másokon segíthessen, mások életét könnyebbé tegye. Leginkább a gyerekekét. Azért is jött Alicantebe, hogy a kármelita rendház internátusában és árvaházában istápolja a szegénysorsú, illetve arra rászoruló fiatalokat és gyermekeket.

Tisztában volt azzal, hogy a kolostor életében meghatározó szerepet játszik az erények gyakorlása. Ám ez egyáltalán nem rettentette el őt, hiszen szakítván a világi élettel, már évek óta teljes lényével fordult Isten felé, csak őt akarta szolgálni.

A hosszú folyosó végén megálltak az egyik fafaragású ódon ajtó előtt.

- Még egyszer kérném a nevét! – fordult felé a mogorva apáca, mielőtt lenyomta volna a kilincset. A fiatal lányon most először érződött a magabiztosság. Az apáca kérdésére kihúzta magát és fejét felszegve, egyenesen a szemébe nézett. Így mondta ki nevét tisztán, érthetően: Alejandra. Alejandra Martinez.

... az élet

2012.05.31 09:41

Nem is olyan régen,

láttam én egy képet.

Igaz volt és megható,

mint maga az élet.

Egy szép asszony volt rajta,

előtte egy gyermek,

az ő kicsi lánya,

legtöbb a szívének.

Ott ült ím előtte

épp a haját fonta,

apró kezeivel

gyengéden simogatta.

 

- Anyu, olyan szép vagy,

hogy én is ilyen lennék!

- Gyönyörűbb vagy Kincsem,

szebbet nem kívánhatnék.

- Oly erős vagy Mami,

én melletted nem félek!

- Ne is féljél soha,

legfőként amíg élek.

- Anyu, hogyha látlak

mindig úgy felvidulok.

- S az én boldogságom,

ha Rád mosolyoghatok.

- Köszönöm, hogy itt ülsz,

mert már magányos voltam.

- Én köszönöm, hogy vagy,

hisz vezeted az utam.

- Úgy szeretlek Mama,

hogy jobban nem is lehet!

- S az én szeretetem

megfordítja a Földet.

- Elfáradtál Anyám?

Most szomorú az arcod.

- Csak elmerengtem Drágám,

nevem mily szépen mondod...

- Ölelj újra engem!

- kérte a kicsiny gyermek.

S lám, simogatták is,

a szép szerető kezek.

 

Láttam még ily idillt:

szülők gyermekeikkel.

És akik egymásról

a törődést mesélték el.

Felidézem olykor

magamban e képeket.

Hisz e sok csodás kép

talán maga az Élet.

Üzenet 1.

2012.05.30 12:33

Egy valamit tudnod kell: Lesz még sok kapcsolatod. Szerelmek, kisebbek és nagyobbak. El fognak múlni, ahogy a mostani is. Nem károgok és nem akarok neked rosszat. Hidd el! De sok mindent láttam és átéltem már. Idősebb vagyok nálad, tudom miről beszélek! De kívánom, hogy ne legyen igazam! És tartson sírig ez a szerelem, ha az "jó" neked.

Egy valamit azonban soha ne felejts el: a múltadat. Azt soha ne tagadd meg! Hiába is szeretné azt a másik és legszívesebben a saját képére formálna. Te, TE vagy. Nem pedig Ő...

 

Én pedig a barátod voltam!

 

... és tudok elköszönni...

 

Szia!

Az anya (részlet, Elszakítva)

2012.05.30 12:15

Az Anya

 

Fájt. A fájdalom oly erővel tört rá, hogy María alig kapott levegőt. De ezzel most nem törődött. Egy, két, há – számolta a fájások közt eltelt időt. Már nincs sok hátra. A baba feje úgy feszítette belülről, hogy azt hitte, menten szétszakad. Nagyon várta az első találkozást, amikor megláthatja azt a kis lényt, aki hosszú hónapok óta lakott a testében, és akinek érkezését szeretett férje sajnos már nem élhette meg. Andrés éppen mához fél éve halt meg azon a végzetes napon, amikor rájuk szakadt a bánya, s a kő- és széntörmelékek teljesen elzárták a vájatot. A felmentő csapatoknak két kemény küzdelmes nap után sikerült eljutniuk a beszorult bányászokhoz. Ezt azonban férje sajnos már nem élhette meg. Harminchárom éves volt csupán. A tíz évig tartó remény és elszántság végül győzedelmeskedni látszott minden aggasztó orvosi diagnózis és lemondás felett. Andrésval nagyon boldogok voltak, hiszen teljesült egyetlen vágyuk.

A gyermek nem jött könnyen, ahogyan a szülés is hosszadalmasnak ígérkezett. De már a vége felé járt és ez újból erőt adott neki ahhoz, hogy felülkerekedjen fájdalmán. Egyszer úgyis vége lesz. Egyszer majd semmi sem fog fájni, és akkor végre kezében tarthatja azt az édes puha kis testet, melyet minden gyötrelme ellenére képzeletben már magához szorított. Igen, a magzatmázon keresztül is érezte üde babaillatát, vékony hajszálainak selymességét, kereső, megkapaszkodó gyenge szorítását. Hallotta kétségbeesett sírását és a megnyugvást, melyet csak az édesanyja melegsége jelenthet számára.

Andrés halálánál úgy érezte, hogy vele hal. Nehéz helyzetén az sem segített, hogy kora özvegységére tekintettel, családja a baba elvetését javasolta számára. Azt, akiért éveken át küzdött, és akiért saját életét is feláldozta volna. Csak egy valaki állt ki mindvégig mellette: Alejandra. Talán azért, mert neki nem adatott meg, hogy gyermeke legyen. A nő egy nehéz és viszontagságos gyermekkor után úgy döntött, hogy Istent szolgálja és apácának állt. María meghallgatta az érveit, miszerint nem dobhat el csakúgy egy életet, hiszen az Isten ellen való vétek. Odahatott, ahol az asszony a legérzékenyebb volt. Az apáca kitartó bíztatásának meg is lett az eredménye. María hithű katolikusként belátta, hogy egyetlen út lehetséges csupán, mégpedig gyermekének világra segítése. Senki nem értette őt, csak Alejandra. Idővel a baba egyre nagyobb lett és mind jobban éreztette vele, hogy már ő is a világon van. Akkor is, ha mások számára még nem látható.

 

Újabb görcsök bénították le. Már mozogni sem bírt. 18 óra vajúdás bizony az ember eszét tudja venni. María azonban erős volt. Erős és kész arra, hogy világra hozza gyermekét, aki szerelmük gyümölcseként fogant meg méhében, és aki élete végéig Andrésra emlékezteti majd. Julio az első gyermekük volt. A nemét ugyan még nem tudta előre, de valahol, a szíve legmélyén érezte, hogy kisfiú. Ép és egészséges. Ezért nem aggódott egy percig sem. Biztonságban érezte magát a kórházban, ahol értő, szakképzett orvosok és nővérek vették körül őt és születendő gyermekét. Mindenki kedves és gondoskodó volt vele.

A fájdalmak közti szünetekben az asszony erőt gyűjtött az újabb harcra, mialatt elnézte a sürgő-forgó nővért. Apáca volt. Kedves, nyílt tekintetű, aki a harmincas évei elején járhatott. María bízott benne. Amikor egy újabb hullám azt súgta neki, hogy elérkezett az idő, halkan felsóhajtott: Alejandra… A nő ránézett és a szemeiből mindent kiolvasott. Most. Orvosért kiáltott és mintegy bátorítólag Maríara mosolygott. Az asszony azonban ezt már nem látta. Gyermeke óriási erővel tört utat magának, hogy küzdelmének végén sértetlenül születhessen meg erre a rút és kegyetlen világra. Ahol még minden bántó és ijesztő, csak az anyai ölelés nyújt vigaszt számára. Mert ott minden rossz megszűnik.

És az asszony átadta magát a pillanatnak, hogy egészen a csontja velejéig érezze, édesanya lett. Egész teste eggyé vált a kínnal, mely újra és újra megrohamozta őt. De már nem számított. Többé nem.

Mert egyszer úgyis vége lesz és akkor majd semmi sem fog fájni…

Bella, Heni, Rebi, Panni (gyermekversek)

2012.05.29 06:11

Bella

Kedves arca, lágy vonása

meghat, elérzékenyülök.

Benne gyermekkorom látom,

s vele együtt fel is növök.

 

Heni

Barna fürtök, barna szempár

barnánál is barnább a mély.

- Szólj, hát hozzánk kicsi lányka:

Mit rejt benned ez a rejtély?

 

Nóri

A haja napfény,

szeme az ég,

mosolyában bárányfelhő.

- Csitt, te kislány,

csak kacagjál!

Sírjon helyetted az eső.

 

Panni

Huncut mosoly, hú de komoly!

Szemein a Nap is nevet.

Csalafinta ez a lányka,

szeretik, s ő viszont szeret.

Jóga, India és a többi... (részlet)

2012.05.12 16:01

Ma nem voltam hatékony. De úgy is fogalmazhatnék, hogy az ég egy adta világon semmit nem csináltam. Kivéve a pihenést. Bezony! Ma aztán áldoztam az édes semmittevésnek, mely áldozattal testem és lelkem egyaránt feltöltődött. És milyen jól esett! Tehát ha úgy vesszük, valami haszna azért mégis csak volt az egész napos henyélésnek, miközben élveztem, ahogyan a lustaság egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Én pedig teljesen átadtam magamat e ritka óráknak. Mert alapból elfoglalt vagyok. Talán túlságosan is. Általában ezren pörgök és úgy kell engem leállítani. Ha mások nem figyelnének oda rám, talán még túl is hajtanám magamat. Azért pedig igazán kár volna. Micha, életem párja, Reni a barátnőm és egyben fogadott testvérem, a barátaim és persze nem utolsósorban anyu és a nagyi azok, akik olykor figyelmeztetnek földi halandóságomra. És bármennyire is nehezemre esik elfogadni a tényt, miszerint nem vagyok egy istennő (Micha szemében természetesen az és ráadásul az egyetlen), mégis kénytelen vagyok beletörődni. Azért szeretem ám feszegetni a határaimat. Éppen tegnap mondta egy idegen, hogy én két végén égetem azt a bizonyos gyertyát. Sejtettem én ezt már őelőtte is, de valahogy rossz érzés volt szembesülni vele. Főként egy olyan ember  által, aki még csak nem is ismer. Mondjuk ebbe pont beletrafált.

De volt már arra is példa, hogy éppen ezen kijelentés ellentettje húzott fel, de nagyon. Évekkel korábban ugyanis egy elkényeztetett „úrilányka” merészelte azt mondani a szemembe, hogy olyan semmitmondó az én életem. Üres és értéktelen. Csakúgy, egyenesen bele a képembe, ráadásul minden szemrebbenés nélkül. Ez lettem volna én szerinte. Na, én erre olyat mondtam, hogy később még magam is megbántam. Ő szintén megdöbbent szabadszájúságomon, azonban tíz perc elteltével bájosan cseverésztünk tovább és tettük le a mai napig tartó barátságunk alapjait. Ím, egy happy end. Igen, az élet sokszor valóban kiszámíthatatlan fordulatokat tartogat számunkra. Mi pedig bolondok volnánk nem kihasználni minden egyes pillanatát, mellyel megajándékoz bennünket. Én legalábbis így élek. A „Carpe diem” felfogás áll hozzám a legközelebb, de ez nem jelenti azt, hogy könnyűvérű volnék. Annál azért jóval több van bennem.

És, hogy mivel telnek a mindennapjaim? Hát kérem lehet választani. Repertoáromban előfordul minden, épp csak szumóbirkózás nem. Jó, túloztam egy kicsit. De igazán csak egy icipicit. Tekintettel arra, hogy érdeklődési köröm is iszonyat széles határokat feszeget, így tartalmas életemet igyekszem minél jobban e határok közé szorítani. És még így sem tudok mindazzal foglalkozni, amivel szeretnék. De ebbe már beletörődtem. A hétköznapokon és hétvégén jógaoktatóként lazítom azokat, akik a feszített robottól megválván próbálják elérni a teljes nyugalom stádiumát. Ezt nyújtom számukra, általában sok sikerrel.


 

Tényleg, ahogy így végigtekintek jógaoktatói pályafutásomon, mintegy el kell ismerjem önmagam előtt, hogy csupán pozitív élmények értek. De elég lesz a vállveregetésből, hiszen másból is áll az élet. A jóga iránti elkötelezettségem egyébként egy másik szenvedélyemből, nevezetesen Indiából származik. Imádom Indiát. Amióta először tettem le a lábam e számomra Szent Földre, a rabja lettem és évek óta visszajárok. No, nem csupán egy-két hétre. Ugyan! Annál én jobban szeretem második hazámat, melynek egyedülálló és csodálatos kultúrája teljesen magával ragad, valahányszor odautazom. Nálam nincs holmi látogatás, turista városnézés. Én maga vagyok az Utazó, aki mindent megtekint, felkutat és magába szív, hogy aztán e milliónyi élménnyel gazdagodván térjek haza és táplálkozzam belőlük az év maradék részében. Mindig visszavágyom Indiába. És mindig is vissza fogok térni oda, amíg csak lélegzem és mozgok.

 

Reni, a barátnőm egy igazi egyéniség. Detto, mint én. Mégis, folyton ámulatba ejt a stílusával, hanyag eleganciájával, melyből csakúgy árad a titokzatosság és nőiesség. Állítólag ő ugyanígy vélekedik rólam, mert szerinte olyanok vagyunk mi, akár az ikertestvérek. Ezen véleményét osztom is. Persze nem arról van szó, hogy egymást fényeznénk, csak hát nagyon jó barátnők vagyunk. Ennyi. A divatban mindenesetre utolérhetetlen! Szent meggyőződésem, hogy a divat egyenlő barátnémmal és ez nem elfogultság részemről, csupán egy pillantást kell rá vetni és az ember egyből látja. Ott van példának okáért a harisnyafarmer, melyet már jóval annak előtte magára húzott, mint az egyáltalán bekerült volna a köztudatba. Nem tudom, hogyan csinálja, mindenesetre nagyon megy neki. Ő az én kis divatdiktátorom.

Reni mellett még egy barátnőm van, aki nagyon közel áll hozzám. Ő Zsili, és teljes mértékben különbözik tőlünk. Nem baj, mi így szeretjük őt és fogadjuk el annak, amilyen. Velünk ellentétben Zsili nagyon szereti a földhöz ragadt dolgokat, melyek lehetőség szerint a legtávolabb állnak a művészet valamennyi ágától. Zömök testalkata is csak ezt a fajta földhöz ragadottságát erősíti mind jobban. Azért mi nagyon bírjuk őt! Persze olykor neki is vannak rossz napjai, amikor a mi idegeinket őrli és zúzza porrá, minek utána Renivel nem győzzük magunkat százrét hajtogatván visszaszerezni elveszített önuralmunkat és kiszipolyozott nyugalmunkat. Például megőrjít a prímatorna mániájával. Nem vagyok bigott és nem tartom magamat felsőbbrendűnek sem, mégis vannak dolgok, amelyek nálam már kiverik a biztosítékot. Nem bírom, amikor állandóan az isteni alakformáló tornájáról zeng ódákat, miközben látom, pontosabban nem látom az eredményét. Semmit, semmit. Egyáltalán semmit nem változik tőle Zsili, mégis ajnározza, hogy ennyivel jobb és klasszabb, szemben az én jógaóráimmal.

De csak egyszer, csak egyszer az életben érném el nála, hogy végre oda is tolja a képét az egyik órámra, bizton megváltozna a véleménye. De ez olyan távol áll tőle, mint Makó Jeruzsálemtől (apropó a jeruzsálemi sztorit el ne felejtsem megemlíteni), nagyjából, mint Zsili Indiától. Ebben az életben legalábbis tuti nem tudom rávenni egyetlen indiai körutazásra sem. Nem baj, Renire mindig számíthatok. Bár nagyon úgy fest a dolog, hogy a küszöbön álló utamnak sajnos egyedül kell nekivágnom, mert akkortájt Reni éppen egy törökországi kiküldetésen vesz részt. Ez a munkája, tehát nem mondhatja azt, hogy bocs, de mindenes barátnőm Indiába tart és muszáj vele mennem, mert hát a világ nem világ egymás nélkül. Kénytelen vagyok elfogadni hiányzásának okát, így igazoltan lesz távol. Azért egy leges-legutolsó kísérletet teszek még Zsili meggyőzésére, ami persze egyenlő a lehetetlennel. Reni szerint jobb is így, mert a jóga szülőföldjére utazni egy olyan személy társaságában, aki azt sem tudja, mi fán terem a jóga, eleve reménytelen vállalkozás. Valószínűleg igaza van.

Szofika verse

2012.05.11 22:30

 

Szofi nevében

 Vajon ismersz? És látsz is?

Azt, amilyen vagyok?

Én látlak, hallak téged,

lélegzem és érzek.

Mert élnem kell,

bár sok mindent nem értek.

Ilyen lettem, ilyen vagyok.

Nem bántok senkit,

mégis ütéseket kapok.

De nekem is van szívem!

Hasonlítunk egymásra, hát

nyújtsd a kezed, segíts kérlek,

mert így nagyon nehéz minden.

S te csak beszélsz hozzám,

tán már haragszol is rám.

Én hallgatom. Nem értem.

Tudom, hogy zöld a fű és kék az ég,

érzem bőrömön a nap sugarát,

hallom, ahogy zúg a szél,

s látom a harmat cseppjét.

De sok mindent nem tudok még.

Ezért várok, talán figyelek is.

Ismerkedek önmagammal,

hogy eljuthassak Hozzád!

S így még a világ sem hullik szét.

Ami másnak két lépés,

nekem sajnos több tucat.

S hiába várod a válaszom,

nem hallod meg hangomat.

Ahol te már régen jártál,

én még csak most taposom.

Fogadj el engem ilyennek,

hogy mosoly nyíljon arcomon.

Budapest, 2012. május 11.


 

 

Igazgyöngy (novella, Rezdülések)

2012.05.10 15:09

Igazgyöngy

Szorgalmasan írta fel a rendeléseket. Bár még csak három órája dolgozott, máris nagyon fáradtnak érezte magát. Amikor távozott a fiatal pár asztalától, hátrament a konyhába és az ajtó takarásában kissé megmozgatta tagjait, megnyújtóztatta fájó derekát. A derékfájás anyai ágon hetedíziglen öröklődött családjában, ez alól ő sem nyert felmentést. Pedig mennyivel könnyebb lett volna nélküle az élete!

- Sára! – hallatszott a konyhán túlról. Már megint az a házisárkány. – sóhajtotta mintegy saját magának és erőt gyűjtvén az újabb szitkok áradatára, várakozón tekintett az ajtó felé. Nem sokkal később meg is jelent egy alacsony, kövérkés, szigorú kontyot viselő asszonyság, aki szemmel láthatóan nagyon haragudott valamiért. Mint kiderült, háromfős személyzetéből valaki ismét nyitva felejtette a mélyhűtő ajtaját, amiért igen csak neheztelt. S tekintettel arra, hogy minden vétségért általában Sárát tette meg felelőssé, ezúttal sem tétovázott a bűnös fejének megállapításával. Történhetett bármi, az igazi vétkest egy alkalommal sem nyomozta ki, helyette minden gondért, bajért a fiatal teremtést hibáztatta. Valójában nem is érdekelte az igazság. Csakúgy forrongott benne az indulat, melyet valakin mindenképpen le akart vezetni. Sára éppen megfelelő volt erre a célra, amióta csak nála kezdett el dolgozni, minden támadásának remek céltáblájául szolgált. Örömmel egzecíroztatta, akár ha rossz kedve volt, mert bal lábbal kelt fel, vagy egy ellenőrzés alkalmával több hibát is találtak az étterem működésében. De abban is nagy kedvét lelte, ha az egyébként is meggyötört lányt, még több munkával és leginkább kifogásaival áraszthatta el. Sára pedig mit tehetett, mint tűrt, egyre tűrt. Nem volt más választása. Fiatal volt és nagyon sebezhető. Az élet már idejekorán elbánt vele, naivságából fakadóan. Többre vihette volna, hiszen valaha népszerűségéből élt. Fény és csillogás vette körül. Mondhatni híres volt, szeretett hazájában mindenképp. Bármerre csak megfordult az országban, felismerték és mindenhol barátságos mosollyal, őszinte kedvességgel fogadták.

- Sára! – zökkentette vissza a valóságba a házsártos asszony. – Már megint nem vitted ki a kukákat! Most volt itt a szemetes, a kukák pedig nincsenek kihúzva az út mellé! Hányszor kell neked valamit elmondani, hogy megértsd, és végre hajlandó legyél azt megcsinálni?

A lány nem értette, miben hibázott ismét? – Asszonyom, a kukák kihúzása Palika feladata. Az én munkám itt bent a fogadóban van. Én takarítok, húzom át az ágyakat, segítek a konyhában, mosogatok, az étteremben felveszem a rendeléseket, felszolgálom az ételeket és leszedem az asztalokat. – És ez így is volt a mai napig. Mondhatni elég hálátlan életet élt a fogadóban, de a szükség nagyúr. Érettségi híján manapság nem igazán tud boldogulni az ember. Még akkor sem, ha valaha jobb napokat látott, mint Sára.

- Nekem te ne mondd meg, hogy mi a feladatod! Tegnap óta a kukák ürítése is rád hárul! – sziszegte a fogai közül némber főnökasszonya. – Már többször mondtam, de te soha nem figyelsz! Utoljára figyelmeztetlek, ha nem végzed tisztességesen a munkádat, fel is út, le is út. Mehetsz isten hírével, aztán úgy boldogulsz máshol, ahogy tudsz. – Azzal még egy megvető pillantást lövellt felé, majd sarkon fordult és visszament a konyhán túli éléskamra rejtekébe. Éppen a havi leltárt ellenőrizte. Mániákusan figyelt a legapróbb részletekre is, semmi nem kerülhette el a figyelmét. Ha Sáráék ne adj isten, lopásra vetemedtek volna, akár egy kockacukor erejéig, azt minden bizonnyal észreveszi. Igaz, akkor is csak Sárát vette volna elő, hiszen ő volt mindenért a bűnbak, az ő nyakába zúdította minden haragját. Tessék, mostantól a kukák kihúzása is az ő feladata lett. Úgy látszik, nincs már elég dolga amúgy is. Ez jellemző rá! Addig terheli, amíg csak tudja és a lány ki nem leheli a lelkét. Palika gyakorlatilag már munka nélkül lébecol a fogadóban, jó dolgában azt sem tudja, mit csináljon. A házisárkány saját fiaként szerette, és kényeztette a naplopó fiút. Ami feladata volt Palikának addig, amíg Sára el nem helyezkedett náluk, azt később mind az újonc lány kapta meg. Az asszony remekül gondoskodott arról, hogy Sárának egy másodperc nyugta ne legyen. Igazságtalanul őt tette felelőssé minden rosszért, ami az életben érte, és ami persze lássuk be, eleve abszurd.

Hiszen mit tehetett arról a fiatal lány, hogy a némber férje tizenöt évvel ezelőtt mindent, csapot-papot, családot hátrahagyva új életet kezdett, oldalán egy tinédzserkorú lánnyal? Mint ahogy annak sem Sára volt az oka, hogy két fiúk közül mindketten elhagyták édesanyjukat. Az idősebb fivér külföldre nősült tíz évvel ezelőtt és csupán sátras ünnepekkor látogatott haza. Öccse pedig önsorsrontó életvitelével végképp itt hagyta a földi világot. Jancsika sajnálatos módon az egyik rosszkinézetű, kétes családból származó barátjának köszönhetően rászokott a drogokra és onnantól már nem volt visszaút. Súlyos függősége mindenre rányomta bélyegét. Édesanyjának attól kezdve nem volt egy boldog pillanata, fia iránti aggódásába majdnem ő maga is belepusztult. Sárát még kisebbik fia mutatta be neki, mint egy lehetséges munkaerőt. Az asszony kezdettől ferdén nézett rá, de tekintettel arra, hogy szeretett fiacskája hozta őt a fogadóba, nem mondott neki nemet. Titkon talán abban reménykedett, hogy a lány kivezetheti fiát a pokol torkából és még időben megmentheti az életét. Nem így történt, amiért mindig is gyűlölte a lányt. Az igazság az, hogy Sára és Jancsika között sosem volt szerelem, csupán barátság, mely sajnos gyengébbnek bizonyult a fiú függőségénél. Erről igazán nem a lány tehetett. De mindegy is volt már, hiszen megszokta, hogy mindenért őt okolta a keserű asszony. Lassanként „megbarátkozott” a gondolattal és megtanult vele együttélni. S bár lelke legmélyén saját magát is hibáztatta Jancsika halála miatt, meg volt neki a maga baja, nemhogy élete végéig a fiú értelmetlen halálán rágódjon.

Sára családjának életét ugyanis egy több száz éves átok kísérte végig, mely megakadályozta, hogy nőtagjai boldogságban élhessenek. A mendemonda szerint a család női ágát Kemenes grófnő átkozta meg ötszáz évvel ezelőtt, aki menthetetlenül beleszeretett Sára szépmamájának apukájába. A férfi azonban ellenállt a szerelmes nő hideg szépségének, amellyel kivívta családja ellen a grófnő kegyetlen haragját. Az átok szerint kétszáz évig csak lány születhetett családjában és minden női leszármazottjának boldogtalanságban kellett tengetnie életét, az örömnek csupán a gyermekáldáshoz kapcsolódó szeletét ismervén meg. Az átok valóban fogott. Bárci Sára szépmamájának édesanyja – akit csak ősanyának emlegettek -, nem élt hosszú életet, egy szerencsétlen és tisztázatlan balesetben még fiatalon életét vesztette. Az anyáról lányra szálló mendemondákból csupán annyit tudnak, hogy egy őszi napon, amikor éppen kint dolgozott a földeken, hirtelen egy óriási vihar támadt és az asszony eltűnt. Napokkal később egy hideg hajnalon találtak rá a házukhoz közeli erdőben, holtan feküdt egy terebélyes tölgyfa előtt. Sérülés nyoma nem látszódott rajta, igazából sosem derült ki halálának oka.

Egy érdekes dologra azonban felfigyeltek. A halott asszony jobb keze szemmel láthatóan görcsösen ökölbe szorult, mintha valami, számára nagyon fontos dolgot szorongatott volna. Amikor nagy nehézségek árán végre sikerült kinyitniuk a merev kezet, egy aprócska fehér gyöngyszem gurult ki belőle. Férje könnyes szemekkel ölelte magához feleségét és mellényzsebébe rejtette a gyöngyszemet. Hazavitte és egy egész álló napra bezárkózott háza sufnijába, ahol mindig örömmel barkácsolt. Ezúttal nem az öröm munkálkodott a kis helyiségben. Nem sokkal éjfél előtt kinyílt a sufni ajtaja és kilépett rajta a férfi, markában valamit nagyon szorongatva. Határozott léptekkel megindult a ház felé és az ajtón belépve egyenesen a gyerekszobába ment. A szobában lábujjhegyen lépdelve közelítette meg kislánya ágyát. A gyermek egy könnycseppel az arcán aludt. Sokáig zokogott, mire végkimerülésben és mérhetetlen fájdalmában végre álomba szenderült. Ő így búcsúzott el édesanyjától. Édesapja kinyitotta kezét, melyben egy fényes nyaklánc csillant meg az éj sötétjében. Óvatos mozdulatokkal a pihegő kislány nyakába akasztotta azt és az ágy mellett letérdelve halk mormolásba kezdett. A jó istenhez imádkozott lánya egészségéért és boldogságáért. A könnycsepp felszáradt a lány arcán és egyszeriben békesség szállta meg. A nyakláncon egy tengerkék gyöngyszem pihent egy egyszerű, ám egyszerűségében mégis csodálatosan szép foglalatban, melyet édesapja készített számára. Ez a kislány volt Sára szépmamája, aki szintén nagyon boldogtalan volt egész életében. Egy kényszer házasságban fogant leánygyermeknek adott életet és miután férje a sok hűtlenkedést követően végül elhagyta, végleg visszavonult a világ szeme elől. Úgy élt aztán magányosan, elhagyatva az erdőszéli kisházban, ahol felnevelkedett.

Lánya, Sára üknagymamája már viszonylag jómódban élt, ám női felmenőihez hasonlóan szintén boldogtalanul. Szerelemházasságából egy kislány született, aki egyetlen öröme volt az életben. Csapodár férje, a helyi borbíró, idővel elfordult tőle és más asszonyoktól szerezte meg azt az örömöt, amit saját felesége is megadott volna számára. Ő azonban gyakorlatilag egyik napról a másikra kiszeretett gyermeke anyjából és többé nem törődött vele, még férjúri kötelességéből sem. Az asszony nagyon magas kort ért meg, még Sára kisded édesanyját is aszott, csontos kezei közé foghatta. Egy nappal később, a gyermek megszületését követően a csecsemő képével és boldog mosollyal az arcán végleg álomba szenderült. Sára dédmamája és nagymamája szintén sokáig éltek, de felmenőikhez hasonlóan boldogtalan házasságban. Sára édesanyja is bár nehéz körülmények között nőtt fel, férje mellett úgy tűnt, megtalálta élete párját, akivel valóban boldognak érezte magát. Kislánya születésével pedig kiteljesedett ez a boldogság. Nem tudta ugyan, de éppen Sára megszületésének napján telt le a kétszázadik év, egy, borús, ám hidegségében mégis melengetően gyönyörű őszi napon.

A gyermek már csecsemőként nagyon szép volt, s e szépségéből mit sem veszített a múló évek során. Kislányból végül nagylánnyá cseperedett, aki több oldaláról is tehetségesnek mutatkozott. Különösen rajzolni és énekelni szeretett nagyon. Falujukban minden nyáron tehetségkutató versenyt rendeztek, melyen felléphettek azok a felnőttek és gyermekek, akik valamilyen műfajban kitűntek a többi közül. Ilyenkor zenéltek, táncoltak, énekeltek, bűvészkedtek, regéltek-meséltek, egyszóval olyan előadásokat tartottak, melyet saját maguk komponáltak meg és vittek színre. Egy ilyen tehetségkutató alkalmával figyelt fel Sárára az a menedzser is, aki éppen a közeli városban töltötte pihenését és fülébe jutott a tehetségkutató híre. A versenyre melyre még a távolabbi falukból is elzarándokoltak a szereplésre vágyó ifjak és vének. Sára gyermekkora óta szerette a zenét. Mindig is szívesen táncolt, énekelt, és ezen mutatványával örömmel ajándékozta meg a környezetét. Nem volt kérdés hát számára, hogy amint egy kész műsort állít össze, azzal fel is fog lépni a következő tehetségkutatóban. Így is történt. Énekes-táncos műsorszámával elsöprő sikert aratott, az előadást még hosszú ideig fergeteges taps kísérte. Bizony, kétszer is visszatapsolta őt az ujjongó közönség. A menedzser azon nyomban meg is kereste őt a kulisszák mögött és felajánlott számára egy többéves szerződést. Így pár hónap múlva Sára Budapestre költözött és egy lányzenekar alapító tagjaként énekesnői karrierbe kezdett. A lány repülni tudott volna a boldogságtól. Az együttesnek rajta kívül még három tagja volt, mindannyian fiatalok és szinte egykorúak. Szépek voltak, tehetségesek és tele a híressé válás reményével. Ennyi elégnek is ígérkezett a zenekar sikeréhez, mely pillanatok alatt szárnyra kapott. Híresek lettek, fellépésről-fellépésre jártak, az egész országot beutazták, sőt több alkalommal még külföldi felkéréseknek is eleget tettek. Tejben-vajban fürödhettek.

Talán túl szép volt minden, túl szép, hogy igaz legyen. Egy napon aztán minden véget ért. A menedzser szinte minden ok nélkül úgy döntött, hogy feloszlatja a zenekart, a lányokat pedig szélnek eresztette. Mehettek, amerre láttak, nem törődött többé velük, még feléjük sem nézett. Kiköltözött Amerikába és saját szólókarrierjét egyengette, jómaga is énekesnek állt. De ez a lányok szempontjából igazán nem számított. A másik három lány viszonylag hamar magára talált, közülük ketten folytatták tanulmányaikat, leérettségiztek, a harmadik pedig édesapja protekciójával titkárnőnek állt egy építkezési vállalatnál. Sára azonban sehogy sem tudott beletörődni, hogy véget ért a pompa és csillogás. S bár hazamehetett volna, azt végképp nem akarta. Nem szeretett volna szégyenszemre hazakullogni, hogy aztán majd a kárörvendő szomszédok szeme láttára, csekély iskolai végzettségével, takarítónőként helyezkedjen el és kemény munkával keresse meg a kenyerét. Ennél jóval többre érdemesebbnek gondolta magát. Egy idő után mégis jóval alább kellett adnia elképzeléseiből. Egyik munkahelyről csapódott a másikra. Volt táncosnő egy éjszakai lokálban, felszolgáló egy gyorsétteremben, csapos egy kis kocsmában, sőt, amikor jobban megszorult, takarítást is vállalt egy háromgyermekes családnál a gyermekfelügyelet mellett. Sehol nem találta a helyét, egy idő után mindig tovább állt. Nem őt küldték el, sőt, mindenhol meg voltak elégedve munkájával és szorgalmával, melyet a nehézségek ellenére is munkaadói felé tanúsított. A fiatal teremtés minden körülmények között megállta a helyét. Nyughatatlan lelke azonban nem csillapult, folyton továbbűzte őt.

Sára női felmenőinek történetét két különleges dolog kísérte végig életük során. Az egyik, az a kis gyöngyszem, melyből még Sára szépmamájának édesapja készített nyakláncot gyermeke számára azon a borús napon, mikor holtan találták feleségét a tölgyfánál. A gyöngyről később, hosszú évtizedek múltán egy ékszerkereskedő állapította meg, hogy igazgyöngy. A viselői ezt nem tudták róla, csupán annyit, hogy ennek a gyöngyszemnek van egy igen különleges tulajdonsága, miszerint időnként változtatta színét. A nyakláncot egy időközben kialakult családi rege is elkísérte, mely évszázados megfigyelésen alapult. Eszerint az egyes színekbe burkolózó gyöngyszem, viselőjének sorsát, hangulatát mutatta meg. A fekete a betegséget, az acélkék a bajt, a tengerkék a szomorúságot, a smaragdzöld a közelgő jót, szerencsét, a narancssárga az örömöt, boldogságot, a piros a gyermekáldást, a bíborszín pedig a tökéletes boldogságot, az igaz szerelmet jelentette, gyermekáldással. Ha az igazgyöngy kifehéredett, viselőjének elmúlását jelezte. Az eltelt két évszázad során minden egyes színt magára öltötte a gyöngyszem, kivéve a bíborszínt.

A másik különleges dolog pedig, mely végigkísérte a női ág történelmét, az anyáról leányra öröklődő Sára név volt. Ezen hagyomány alól éppen Sára volt kivétel, akit édesanyja Gyöngyvér Sárának nevezett el, talán éppen az átok megtörésének reményében is. Lánya azonban nem barátkozott meg a Gyöngyvér névvel, és amikor elhagyta a szülői házat, hivatalosan is Sárának kereszteltette át magát. Első nevéről pedig mélyen hallgatott, még menedzsere előtt is. Nála egyébként sem számított, mert idegen hangzású nevekkel ruházta fel együttesének lánytagjait. Sára a Suzy nevet kapta. Nagyon tetszett neki és e név által végre igazán különlegesnek érezhette magát. Amikor Sára felköltözött Pestre, a búcsú pillanatában édesanyja könnyes szemekkel bújt ki az akkor acélkék színű gyöngyöt tartó láncból és gyermeke nyakába akasztotta. A gyöngy a következő pillanatban fehérre váltott és egy éven keresztül fehér is maradt. A nyaklánc így gyászolta viselőjétől, idő előtt történő elszakadását. Egy év után kezdte magára ölteni a színeket. Elsőként fekete lett, mert Sára szervezete a sok fellépés és próba okozta kimerültség következtében jelentősen legyengült és egy vírusfertőzés során súlyosan megbetegedett. A fiatal lány nehezen épült fel a mononukleózisból, mely hónapokra visszavetette erejét. A szerződés azonban kötötte, az abban foglaltaknak megfelelően köteles volt hát még betegen is fellépni és részt venni a stúdiómunkálatokban. Lehetősége sem volt, hogy kifeküdje a betegséget. Fél év után végre ha nehezen is, de megindult a gyógyulás útján és kezdett ismét erőre kapni. A gyöngyszem ekkor halovány narancsszínben pompázott.

A lány életében egyik szerelem követte a másikat, hiszen hírnevének köszönhetően a fiúk körében is nagy népszerűségre tett szert. Az oly vágyott boldogságot azonban egyikőjük oldalán sem találta meg. Minden egyes szakítás alkalmával a családját sújtó átokra gondolt és félelem szorította össze szívét. Amióta csak az eszét és a családi regét tudta, a nagybetűs szerelem után áhítozott. A falujukban élő fiúk kevesen voltak, közülük egy sem fogta meg nemhogy szívét, de még figyelmét sem. Igaz, egyikőjük, a Gyurka nagyon belészeretett és minden lehetőséget kihasznált, hogy a közelébe férkőzzön. A fiú nem volt csúnya, de folytonos hódolatával, mely ösztönösen fakadt ki újra és újra szerelmes lényéből, gyakorlatilag elvadította maga mellől a lányt. Sára mindvégig tisztában volt azzal, hogy személyében minden odaadása mellett páratlanul jó emberrel van dolga és vele akár még boldog is lehetne. Ám a könnyen szerzett zsákmány volta sajnos megmérgezte a fiú iránti érzéseit és tönkretette számára a mindent elsöprő szerelem illúzióját. A sors fintora, hogy később az évek során, kapcsolataiban minden egyes fiú könnyű prédának bizonyult. Csupán a kisujját kellett megmozdítania értük, ők kész örömmel repültek a lány karjaiba. Nem jelentettek számára kihívást, mint ahogy annak előtte Gyurka sem.

Egy hatalmas csattanásra eszmélt fel. Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem vette észre az útjában álló zsúrkocsit és véletlenül nekiment. A lökés következtében a zsúrkocsi tartalma a padlóra hullott és a következő pillanatban már csak törött darabjaik emlékeztettek hajdani mivoltukra. A kocsin nem volt sok minden, csupán pár koszos tányér és pohár, ám Sára jól tudta, hogy ez a botlása akár végzetes is lehet számára. Könny szökött a szemébe, kezeit arca elé kapva kiszaladt a konyhából. A mellékhelyiségig meg sem állt. Ott bezárkózott és hátát az ajtónak döntve halk zokogásba kezdett. Siratta a törött tányérokat, poharakat, de jobban, az elvesztegetett éveket, az életét. Egy rakás szerencsétlenségnek érezte magát. Valahol a távolban hangos kiáltások közepette felélénkült a fogadó addig sivár élete, óriási jövés-menés vette kezdetét. De ő ezzel mit sem törődött. Hirtelen eszébe jutott valami és előhúzott zsírfoltos köténye mögül egy gyűrött borítékot. Egy szerelmes levelet, mely neki íródott, még évekkel ezelőtt. Gyurka levelét. A fiúval éppen tegnap beszélt utoljára telefonon. Mert bármennyire is elutasító volt vele szemben, ő mindig kereste a lányt, érdeklődött sorsa felől. Szeretett volna segíteni rajta, de mindenekelőtt végre maga mellett tudni. A lány megadóan olvasta a kézzel írott kusza sorokat, mire könnyei nyomban felszáradtak.

Miután a levél végére ért, összehajtogatta, visszatette a borítékba és szívéhez szorította. Majd egy gyors határozott mozdulattal kioldotta kötényét és a sarokba dobta. Végleg elhatározásra jutott. Itt hagyja ezt a nyomorúságos életet és hazautazik. Haza a falujába, édesanyjához, édesapjához és Gyurkához. Biztos volt benne, hogy otthon boldog lehet végre, bepótolhatja mindazt, melyet a sors elvett tőle és rokonaitól. Új életet kezdhet, mégpedig nem másként, mint Kemenes György újdonsült feleségeként.

 

Az igazgyöngy ettől a pillanattól kezdve, a lány reményekkel teli szíve fölött bíborszínre váltott.

Nem ereszt (novella, Rezdülések)

2012.05.05 04:22

Nem ereszt

 

Kilépett az ajtón. Fáradt volt és rosszkedvű. Ismét egy nap otthon. –gondolta keserűen és nagyot sóhajtott. Időközben eleredt az eső és sűrű cseppekben hullott alá a sötét felhőkből. Vele együtt sírt az ég is. A kocsija nem állt messze az irodájától, így gyorsan odaért. Kelletlenül beszállt és beindította a motort. De a sebességváltót üresben hagyta. Még nem tud elindulni, még nem. Hátradöntötte fejét ülése támláján és csukott szemmel újra őrá gondolt. Halovány mosoly suhant át arcán, hogy szinte megfiatalodott tőle. Egy fiatal lány képét idézte fel. Hosszú karcsú alakját lehelet vékony ruha takarta, derékig érő barna haja simogatón lengedezett szép arca körül, ahogy a szél fújdogálta. Az a rakoncátlan szellő, mely pánt nélküli nyári ruhájába is belekapott, hogy az egészen térde fölött hullámzott, láttatván gyönyörű izmos combjait. A férfi továbbkalandozott gondolataiban és maga elé képzelte a ruha alatti látványt, a kívánatos női testet. Érezte a vágyat, melyet nem szabad éreznie és kívánta a lányt, kit nem szabadna magának akarnia. Még pulzusa is felgyorsult, de a következő pillanatban már összeszorult szíve. Egy újabb nap nélküle. – suhant át agyán, mire arca ismét elkomorult. Csak negyedórája beszélt vele utoljára, most mégis rátört a lány hiánya. Szó szerint fájdalmat érzett, amiért nem lehet mellette ezekben a percekben, nem ölelheti magához, nem csókolhatja telt ajkait…

Szeretné már végleg lezárni életének ezen szakaszát és csak a jövőjével foglalkozni. De tudja, hogy tragédia nélkül ez nem fog sikerülni. Most mást látott. Szemei előtt feltűnt az asszony szomorú arca, ahogyan fájdalommal a szemében tekint reá. Bánata kifejezi férje iránt érzett minden szeretetét, a sok éven át elviselt megcsalások okozta fájdalmat, és sértettségét, melyen nem tud felülkerekedni és elfogadni a szomorú tényt, miszerint visszavonhatatlanul elvesztette szerelmét. Azt a férfit, akire egész életét építette. A férfi már képtelen volt szavakba önteni érzéseit, melyek vegyesen kavarogtak benne. Üvölteni tudott volna fájdalmában és tehetetlenségében. Ehelyett marad a színjáték, melyet idestova már két évtizede játszik. De amióta Őt ismeri, egyre nehezebben tud megfelelni az otthon kialakított szerepének. Gyermekei felnőttek, kiröpültek, nincsen miért folytatnia és mégis… Felesége nem ereszti. Újra és újra szemére veti házasságuk ideje alatt szövődött összes szerelmi viszonyát. Nincs megnyugvás. Újra és újra bizonygatnia kell számára, ami eleve égbekiáltó hazugság, miszerint szereti őt és nem hagyja el. Bár az ellenkezőjét akarja. Nem élet ez így! Bujkálva, titkon szeretve, csupán egy ember kedvéért, aki összeomolna, ha elhagyná…

Indulnia kell, különben magyarázkodhat otthon. Hiábavaló minden törekvése, hogy bármi is változzon. Nem történik semmi. Az asszony képtelen elfogadni a tényt, ami egész házasságuk ideje alatt nyilvánvaló volt, hogy nem szereti már. Legalábbis nem úgy, ahogyan régen, ahogyan szerinte szeretnie kellene. Mert szeretnie kell! Minden rossz ellenére, gyermekei jelentik számára a vigaszt, akik ténylegesen a mindenei, őértük igazán érdemes élnie. És érte… Sebességbe tette a váltót és lassan elindult. Az eső csakúgy záporozott. Szinte alig látott ki az ablakon. Az ablaktörlő szorgalmasan végezte munkáját, de vajmi keveset ért. Hirtelen fékezett, mert egy lány alak futott át az úttesten. A fékezésre ő is megállt és halálra váltan nézett farkasszemet vele. Az eső teljesen átáztatta ruháját, fehér pulóvere szorosan testére simult, vászonnadrágja is combjaira tapadt, hogy kiemelte formás idomukat. Csinos volt. Hosszú barna haja csapzottan lógott szemébe. Az ijedtségtől ösztönösen maga elé kapta karjait és fázón összekulcsolta őket. Mint egy riadt kis őzike, úgy festett, ahogyan a szakadó esőben állt a fékező autó előtt. A férfit hirtelen furcsa érzés fogta el. Előrehajolt az ülésen, hogy jobban lássa a lány arcát. Lehetséges, hogy ő volna? - szíve ismét vad zakatolásba kezdett és ez az izgatottság minden porcikáját átjárta. Déja vu vett erőt rajta. Egy emlékkép, mely életének minden addigi csodálatos pillanatával felért.

 

Egyszeriben máshol volt. Egy messzi, Isten háta mögötti falucskában, ahol annak előtte még soha nem járt. A falut Istenmezejének hívják és valóban egy eldugott helyen, hatalmas hegyek védelmében fekszik, mint az alvó gyermek édesanyja ölelésében. Úgy emlékszik arra a találkozásra, mintha csak tegnap történt volna. Éppen nagy késésben volt, egy tárgyaláson kellett megjelennie, a térképet azonban otthon felejtette. Így csupán emlékeire volt kénytelen hagyatkozni, miközben egyre idegesebben vezetett az élesebbnél élesebb szerpentineken. S bár igyekezett uralkodni feszült lelkiállapotán, a sebességet az idő gyors múlásával azonos ütemben újra és újra feljebb vette. Pedig az út veszélyességét még az időjárás is nehezítette.

Az egyik kanyarnál majdnem pórul is járt, amikor azt rosszul vette be és teljesen az út szélére farolt. Ott állt meg, alatta csak a szakadék tátongott mély öblös torkával. Ijedtségét szapora pulzusa jelezte, homlokán gyöngyözni kezdett a verejték. Mélyeket lélegzett, egyenesbe állította az autót, majd lassan megindult az emelkedőn. Zavart volt és nagyon mérges. Már idegesen ült be otthon a volán mögé. Sajnos ezúttal sem úgy alakult az estéje, ahogy szerette volna. Felesége ismét kihozta őt a sodrából viselkedésével. Egyszerűen unta már azt a világfájdalmat, melyet az emberek felé közvetített gyászos ábrázatával. Képtelen volt örülni bárminek, egy jót nevetni. Képtelen mindenre, mely kicsit is segíthetne azon, hogy némiképp rendezze vele való viszonyát. Nem.

Ő mindent akar, ugyanakkor a múltban nem mindig volt hajlandó adni. Eddig szeretett, s bár szerelmet vallott, mégis, mikor párjának volt rá szüksége, hogy érezze, nem éreztette vele. A történtek azonban visszafordíthatatlanok a férfi számára. Kihűltek érzelmei, végleg eltávolodott a nőtől. A nőtől, aki a jelenben már hajlandó mindent feláldozni azért, hogy ne veszítse el párját. Feláldozza önmagát, még ha egészsége látja is áldozatának a kárát. Semmi más nem számít, csak társa örökké mellette maradjon. De a várt boldogság csak remény marad számára. Férje iránti érzései későn tudatosultak benne, s ma már úgy érzi szerelmes. Ebbe a helyzetbe pedig ő maga is felőrlődik, magával sodorva párját. Milyen érdekes az ember! Önzetlenséget mutat, holott talán ő a legönzőbb ember a világon, mert mindenáron magának akarja, hogy neki jó legyen. Az pedig, hogy a másik számára mi okoz boldogságot, már legkevésbé érdekli, csakis önnön boldogsága vezérli minden cselekedetét. Áldozatként tesz-vesz és mártírnak tartja magát, ugyanakkor élete párját saját szolgálójává kényszeríti. De vajon tényleg szereti-e őt, ahogy mindig is állította és állítja a mai napig? Hiszen aki igazán szereti a másikat, az el is tudja őt engedni, bármily fájdalmas legyen számára az elválás. Jómaga pedig bármennyire is önzőnek tűnhetett az asszony és a világ szemében, azért mégiscsak oly hosszú időn keresztül kitartott mellette és becsületben felnevelte gyermekeit. Végül mindig családját választotta, valahányszor válaszút elé került és ennek fejében a boldogságot eldobta magától.

Talán mindketten önzőek és önfeláldozóak is egyben. Persze hazudna, ha azt állítaná, felesége nem szereti, csak mert képtelen elengedni őt. Hiszen hozzá való ragaszkodása erős érzelmi alapokon nyugszik, s különösen akkor támad fel benne, mikor úgy érzi, elveszítheti. Holott érzi, minden küzdése hiábavaló, s ez csak még jobban elkeseredetté teszi. Tisztában van vele, hogy szerepe, melyet felvállalt, megalázó számára és gyakorlatilag kuncsorog a férfi érzelmi megnyilvánulásaiért. Ám közeledése a férfit a végletekig dühíti. Évek óta tudja jól, hogy már nem akarja, nem kívánja őt, mégis meg kell adnia, amit kér. Már nem is kér, követel. Vagy ha úgy alakul és teljes elutasítással találja szemben magát, hát kikönyörgi. A férfi tartózkodása, mindenféle testi érintkezéstől való elzárkózása máshol is megmutatkozik. Már teste sem reagál arra, ha megérinti az asszony, mint utólag, mikor bármennyire is igyekezett férfi vágyát életre kelteni. Hogyan mondhatná el, mit érez legbelül?

Amikor idáig jutott gondolataiban, hirtelen egy mozgó alak tűnt fel szemei előtt az úton. S mivel gyorsabban hajtott a megengedett sebességnél, pillanatok alatt az úttesten átfutó elé került. Nagyot fékezett, szíve majd kiugrott helyéből, úgy megijedt. Egy esőtől csapzott lány elmosódó képe bontakozott ki előtte. Csak állt, mint akinek a rémülettől földbe gyökerezett a lába és mozdulni sem tud többé. Nézték egymást az ablaküvegen keresztül.

A férfinek még a lélegzete is elakadt. Kis időbe telt, míg úrrá tudott lenni ijedtségén és összeszedte magát. Mély lélegzetet vett, felhajtotta bőrkabátjának hajtókáját, mint aki felkészül a nyakába zúduló esőre és egy gyors lendülettel kiszállt az autóból. A lány továbbra sem mozdult, meredten nézte őt. - Elnézést kérek, ha megijesztettem! Remélem nem esett baja. Jól érzi magát? – szólította meg a lányt. Pár másodperc elég volt ahhoz, hogy még bőrdzsekijén keresztül is bőrig ázzon. A lány megrázkódott és egy halovány mosoly futott át arcán. – Semmi gond, én voltam a hibás. Ne aggódjon, nem esett bajom. – Majd végignézett az ázó férfin és nagyot nevetett. – Maga viszont annál rosszabbul járt. Csurom víz lett a ruhája, nézze csak meg! – Valóban. Akkor vette észre, hogy milyen lehetetlen helyzetbe keveredett, mikor az a fiatal teremtés felhívta rá a figyelmét.

De ebben a percben nem törődött vizes öltözékével, eső áztatta ábrázatával. Más érdekelte. A lány megmozgatta fantáziáját. Már első látásra megtetszett neki az autóban ülve. Most pedig, ahogy itt állt előtte egész valójával, még jobban megfogta figyelmét. Olyan természetességet sugárzott, olyannyira magával ragadó volt számára, hogy nem tudott csakúgy visszaülni az autóba és elhajtani mellette. Nem, ő ennél többet akart. Meg akarta ismerni ezt a különös tüneményt. Ebben a percben ismerni akarta egész lényét, életét, célját, amiért ilyen kutya időben kint szaladgál az autóúton. Mindent tudni akart róla, ami később sikerült neki. A lány az invitálásra egy kis idő múltán végül hajlandó volt beszállni a férfi mellé. Az autó biztonságot nyújtó védelmében már jobban szemügyre vehették egymást. Miután lepergették magukról az esőcseppeket, nevetve néztek a másikra. Szép látványt nyújtottak vizesen tapadó ruháikkal, csapzott frizuráikkal. A lányról kiderült, hogy éppen nyári szabadságát tölti a hegyek között, ezen a vadregényes vidéken. Egy ismerős családnál szállt meg, ahol gyermekfelügyeletet is vállalt, némi kereset kiegészítés gyanánt. Az esőben pedig azért futkosott, mert a család házi kedvence, Kormi, a kéthónapos fekete cica valamilyen csalafinta módon kiszabadult a házból és messzire szaladt tőle. Őérte futott hát, amikor meglátta az út szélén ázva-fázva, összegömbölyödve dideregni. A hosszú beszélgetésből nagy késés és egy óriási szerelem kerekedett. A tárgyalást teljes egészében elszalasztotta, annyira megfeledkezett időközben magáról. A percek valóban gyorsan elszaladtak, amikből később órák lettek. Végül arra eszméltek fel, hogy elállt az eső és a nap is kisütött már. Egyszeriben egy csodálatos szivárvány tűnt fel közvetlenül előttük az égen. Valóban varázslatos volt, ahogyan a szívükben bimbózó érzések.

Így ismerkedtek hát meg azon az esős, borús nyári reggelen. Egy vers is felidéződött emlékei között, melyet szintén kedvese írt neki évekkel később.

 

Déja vu

Egy pillantás. Épp elég

s én idegenként indultam feléd.

Előtte tán soha sem láttalak,

hisz takartak Téged az üvegfalak.

De most, hogy előtted állok,

egy ismeretlen ismerőst látok.

Felsejlik előttem egy réges régi táj,

nem a múlt, nem is emlék, mégis úgy fáj.

Szívem tépik, szaggatják e képek,

mert valahol, valamikor már szerettelek Téged.

 

Nem ő volt. Mikor végre kitisztult előtte a kép és kivette a fiatal lány vonásait, látta, hogy nem szerelme didereg az esőben. Barátságosan intett felé, majd óvatos tolatásba kezdett, ezzel jelezvén, hogy szabad az út, nyugodtan átkelhet rajta. Már semmi baj nem történhet.

Vigyáz rá éppúgy, mint szerelmére. Hiába kell hazugságban, kilátástalanul tovább tengetnie életét, ezt az egyet nem engedi el magától. Csak a lány jár a fejében, rágondol minden megélt pillanatában, hiszen őt szereti senki mást! Azt a fiatal lányt, aki mindennél és mindenkinél többet jelent számára. Csupán az életet. A lány, akiről képtelen lemondani. Érzi, hogy ez a szerelem végzetes számára, nem tud nélküle élni, bármi történjék is. Féltőn őrzi az igaz szerelem érzését, mely minduntalan átjárja egész lényét, körbefonja életét, rabul ejti szívét és nem ereszt…

<< 22 | 23 | 24 | 25 | 26 >>