Blog

Balaton (novella, Rezdülések)

2012.05.05 04:22

Balaton

 

A víz enyhe hullámokat vert a partszéli köveken. Az elszürkült égbolt vészjósló vihar kezdetét ígérte. Az egész tó mintegy várakozón nézett elébe az elkövetkezendő eseményeknek. Körös-körül csak jómaga hömpölygött mély medrében, melyből kilépni nem szándékozott. Hiszen minek is csordogálna másfelé, ha egyszer őt ideteremtette a jóisten. Talán ő sem szerette, amikor felbolydult a természet rendje. Talán ő is jobban szeret lágyan ringatózni, miközben víztükrét forrón simogatja a fénylő nap ezernyi sugara, s míg a felnőttek és gyermekek vidáman lubickolnak hullámai között. Igen, valószínűleg akkor ő is sokkal boldogabb. Hiszen a tónak is van lelke. Kell, hogy legyen…

A hatalmas víztömeg csendben várakozott. Túlságosan is csendesen. Már nem volt egyedül. A mólón egy női alak tűnt fel. Óvatosan, lassan haladt felé, minden egyes léptéből megfontolt komolyság érződött. A nő fiatal volt még, de szép arcát kissé elcsúfították a szomorúság mély ráncai. Egész lényéből valami megfoghatatlan néma fájdalom áradt. A mólón úgy haladt végig, mint egy királyi fenség színe elé járuló szolga. Valóban alázatos volt, de a szolga szerepet ezúttal nem magának szánta. Beszélgetni jött ki a nagyvizű tóhoz. Vagy inkább leszámolni, egyszer s mindenkorra, hogy lelke némi megnyugvásra leljen és a szívét marcangoló fájdalom is csituljon végre. Hat év múltán. Mily hosszúnak tűnő idő, mégis az a nap, akár csak tegnap lett volna. Mély. Túl mély ahhoz, hogy ennyi idő után a felszínre vergődött volna. A fájdalma. Inkább csak még lejjebb húzta gyászában és önmarcangolásában. Mint egy állandó körforgásban lévő örvény, mely nem ereszti. Úgy nem tudja ő sem elereszteni soha, szeretett fia képét. Sem azt a tragikus napot, sem az együtt töltött hat évet és a gyász éveit. Semmit nem enged el magától, mely Ákossal kapcsolatos. Ákoska.

Talán, ha a nyaralás utolsó napján nem merül fel férjében, hogy utolsóként horgásszanak még egyet, mert az idő épp megfelelő arra. Talán, ha kisfiuk nem annyira lelkes és szalad előre a hosszú mólón, hogy mielőbb a tóba vesse frissen vásárolt horgászbotját. Talán, ha bevárja őket. Vagy, ha éppen nem jönnek rá fájások, miközben hasztalan igyekszik felvenni az idővel a versenyt. Ha férje nem marad hátra az autónál, mert eszébe jut, hogy nem tekerte fel az egyik hátsó ablakot és ugyebár a mai világban sosem lehet tudni. Inkább odaveszett volna minden értékük, csak a legnagyobb megmaradt volna. Egyetlen kincsük, drága kisfiuk élete. Talán… Mi értelme? Hosszú ideje számára sok minden értelmét veszítette. Túl sok talán és ha. Az asszony szemében hirtelen harag villant.

Ebben a pillanatban elsötétedett az égbolt és villám cikázott keresztül rajta. De a nő ezzel mit sem törődött. Éppen a mólóhoz ért és lassan a széléhez lépett. Ezúttal már semmi nem volt köztük. Csak ők voltak, az asszony és a tó. Letekintett a vízre, mely saját fodrozódó képét tükrözte vissza. Háborgott éppúgy, ahogy a lelke. Farkasszemet néztek egymással. A hullámok most más képet vetítettek elé. Elmosódva két szempár tekintett fel rá a mélyből. Két gyönyörű barna szempár, melyek mindig olyan cinkosan tudtak reánézni. Évek múlva még a legnagyobb csínytevések is semmivé foszlottak, értelmetlenné váltak. Mit számít minden bosszúság, melyet gyermeke valaha okozott, csak még ma is együtt lehetnének… Mindenét odaadná. Akár a lelkét is az ördögnek, vagy saját életét a mély tónak. Csak ma is élne! Szívébe belehasított a fájdalom. Kétrét görnyedt a súlya alatt, kezeit mellkasához kapta. Még nem adja magát. Nem kapja meg őt ilyen könnyen.

Beszélgetni jött hozzá, hát beszélgessenek. Óvatosan leült a mólóra és lábát a hullámzó vízbe eresztette. A hullámok mintha kissé megszelídültek volna ettől a mozdulattól, elcsendesedni látszottak. A fiatalasszony hátradöntötte fejét és behunyta szemeit. Egy emlékképet idézett fel magában. A szél belekapott lazán lógó tincseibe és pajkosan játszadozni kezdett vele. Arcán pillanatnyi nyugalom áradt szét. Az emlék kellemes volt. Így nézte egymást e két világ, a vihar előtti tó és a nő lelki szemei előtt megjelenő béke szigete. Beszélgetnek. Megpróbálják elmondani, hogy mit éreznek, mi történt velük azóta, a végzetes nap óta? Nagyon sok mondandójuk van, hiszen annyi idő eltelte után most találkoznak újra először. A magyar asszony és a magyar tenger. A hullámok szelíden nyaldosták a nő lábát, ő pedig úgy érezte, mintha apró kezek simogatnák, mint régen. Ákoska nagyon szerette őt simogatni. Nagyon szerette őt. Az anyukája jelentette számára a világot, az egyetlent. Pedig nem volt az a kimondottan anyás típus, aki mozdulni sem tud az édesanyja szoknyája mellől. Sőt, gyakran sokszor éppen abból származott galiba, hogy olyan bátor volt és egyedül is nekivágott a nagyvilágnak. Túlságosan merész és vakmerő volt. Túlságosan gyermeki.

Szemhéjára apró vízcsepp esett. Aztán még egy követte, mire lassan az asszony szép arcán apróbb patak csordogált végig. Nem mind esőcsepp volt, szemhéja alól folydogált a sós nedv, mely halkan tört utat magának lefelé, egészen elkeskenyedett szája szegletéig, hogy ott eltűnjön. Sírt az asszony, vele sírt az égbolt is. A Balaton ismét felmorajlott. Kinyitotta szemeit és mélységes gyűlölettel tekintett az előtte hömpölygő vízre. Tekintete csakúgy hasította a hullámokat, melyek hirtelen kettéváltak és egy messzibe tűnt képet idéztek elé. Fények villantak körös-körül, merre a szem ellátott. Olykor a sziréna fülsüketítő, már-már őrjítő hangja is felharsant.

Emberek tömegei álltak a már megszelídült hullámok között és a parton végig. Mindannyian egy emberként küzdöttek a sötétedés ellen. Kerestek-kutattak. Egy kisebb testet. Egy gyermek testét, mely remélhetőleg még él és lélegzik. Valahol. Bár ki tudja hol? És vajon van-e még remény? Meddig keresik még? Meddig kereshetik még? A parton céltalanul és céltudatosan kereső tömegből egyszer csak kivált egy alak. Egy fiatal nő volt, egy édesanya, aki már egy ideje sem élő, sem holt nem volt. Szíve hol hevesen dobogott, hogy úgy érezte, menten kiszakad mellkasából, hol pedig olyannyira elcsitult, hogy már alig lüktetett. A mélységes fájdalom és vívódás, a remény és lemondás percei voltak ezek, melyek lassan vánszorogtak át a kínzó órákba. Lassan közelítette meg a tavat. Mikor fölé ért, üvölteni tudott volna, ám egy nyöszörgésre sem tellett erejéből. Nem jött ki hang a torkán. Csak nézte és nézte a vizet, mely pár óra leforgása alatt kedves gyermeki emlékeiből ádáz ellenségévé változott. Ha tehette volna, két keze közé kapta volna és addig szorította volna, míg vissza nem adja kincsét, életének egyetlen értelmét. A kisfiát. Túl nagy árat fizetnek mindannyian egy kis felelőtlenségért. Hibázott. A férje is és gyermekük. De ez hát a fizetség? Ennek kellett történnie, hogy hibájukért egy életen át vezekelniük kell? Csak nekik, mert a gyermek még ezt a büntetést sem kapta meg lehetőségként. Életével együtt az is odaveszett. Így maradtak ketten párjával és egy életen át tartó gyászukkal.

Üvöltött. Sikerült. Végre, hosszú-hosszú idő után kitört az évek óta visszafojtott fájdalom. Kiabált. Fájdalmában, bánatában, gyászában, mely mit sem veszített súlyából. Ugyanúgy ült nehéz szívén, mint ahogy a végzetes napon rátelepedett és többé egyszer sem mozdult el onnan. Nem eresztette el egy pillanatra sem. A felhőtlen boldogság egy leheletnyi szikrája sem lobbanhatott fel ezalatt a szomorú hat év alatt. Bár nagy öröm is érte, mégsem tudott neki felhőtlenül örülni. Megszületett kisfia, ki azon a napon, azon a mólón csupán kigömbölyödött pocakjában élte át a tragikus eseményt. A kisbaba mindvégig kitartott édesanyja védelmet nyújtó hasában, míg volt egy kis remény bátyjának viszontlátására. Minden idegszálával érezte, hogy baj történt. Nem terhelte hát ő is édesanyjukat saját szükségleteivel. Azzal, hogy neki most érkezett el az ideje a megszületéshez. Csak miután kimondták a szívszaggató valóságot, az elfogadhatatlan tényt, hogy Ákoska nincs már többé.

Az ég egy hatalmas mennydörgéssel válaszolt a szomorú nő kétségbeesett számonkérésére. A hullámok is egyre magasabban ostromolták a móló szélét, és mint megannyi karként vonták körül az asszony lábait. De lehúzni nem tudták őt, nem volt elég erejük hozzá. A nő erősebb volt. Jóval erősebb hat évvel ezelőtti önmagánál is. Tamáska megszületését követően új életet próbált kezdeni férjével. Felejteni akartak, kevés sikerrel. Egy idő után már csak kísérletet sem tettek rá.

S bár elfogadni egy pillanatra sem tudták Ákoska elvesztését, megtanultak együtt élni vele. Kénytelenek voltak, mert Tamáskának szüksége volt rájuk. Többé azonban nem mentek a Balaton közelébe. Csupán egy tárgyat hoztak magukkal a vesztőhelyről, mely fiuké volt és mintegy szemrehányó emlékként örökké szülői mulasztásukra figyelmeztette őket. A kicsinyke horgászbotot, melyet másnap Ákoska élettelen teste közelében találtak meg a partszéli nádasban. A bánatos asszony zokogott, miközben az eső csakúgy csapdosta könnytől ázott arcát, a szél tépte-cibálta összekócolódott tincseit és átázott ruháját, az ég dörgött, a hatalmas tó pedig lázongott. Mindannyian saját igazukat védték és a másiktól kértek magyarázatot. Magyarázatot a miértekre és a hogyan továbbra? Tamáska szépen fejlődött, néhai bátyjáról nagyon keveset tudott. Csak annyit, amennyit szülei elmondtak neki és amennyit a fényképek által elmesélt családi történetekből kiolvasott. Nem kérdezősködött, talán számára is éppúgy fájt testvére elvesztése, mint azok számára, akik ismerték és szerették őt.

Az asszonynak hat évre volt szüksége, hogy újra ki tudjon jönni a tóhoz, mely elvette tőle szeretett gyermekét. Lassanként elcsendesedni látszott. Kizokogta magából többéves elfojtott bánatát, mely után a nyomasztó űr maradt hátra. A felhők is felszakadoztak, a tó vize megnyugodott, hullámai békésen fodrozódtak, és újra simogatni kezdték a nő lábait. Nem mozdult. Meredten nézte a felkavart víztükröt, nagyokat sóhajtozott. Össze volt zavarodva éppúgy, mint a hirtelen jött vihartól felkavart Balaton vize. Ekkor maga mellől felemelte azt a horgászbotot, mely Ákoska vesztét okozta. Remegő kezeibe fogta, úgy nézett vele farkasszemet hosszan. Majd hirtelen a magasba lendítette karját és behajította a tóba. A horgászbot messzire repült, és éles csattanással csapódott a víztükörre. Egyszer s mindenkorra elengedte magától. A botot a hullámok mind beljebb és beljebb sodorták a tó közepe felé. Hamarosan szem elől vesztette. De nem bánta, mert ez így volt jó.

Erőt gyűjtött és lassú, kimért mozdulatokkal feltápászkodott. Nehezen lélegzett. Fojtogatta a bánat soha véget nem érő nyomása, valamint bármelyik pillanatban megszületendő kisbabája szintén nehezítette mozgásában. A csecsemő várható érkezését a már kora hajnaltól jelentkező fájások tudatták vele, mely kisebb aggodalommal töltötte el anyai szívét. Nem tudta, vajon kislányt vagy kisfiút hordoz-e a szíve alatt, de abban biztos volt, hogy mindent meg fog adni neki, éppúgy, mint nagyobbik gyermeke számára. Még egyszer hátrafordult. Kisimult arcán egy utolsó könnycsepp gurult végig, mely ezúttal végleg felszáradt. Az asszony háborgó lelke végre megnyugvásra lelt.

 

***

Éppen két évvel ezelőtt egy békés mólóhoz közeli lakópark építésébe kezdtek. Az elkészült társasház nem volt nagy, csupán húsz lakást alakítottak ki benne. Az építtető cég tulajdonosának nagyon megtetszett a látszólag festői környék és a csendes vízpart közelsége. A lakóparkon belül szinte már mindegyik lakás elkelt. Az új lakók két hét múlva vehetik át otthonaik kulcsát. A leendő szomszédok korábban már megismerkedtek egymással, az első visszajelzések alapján mindannyian meg voltak elégedve otthonukkal és a házat körülölelő természet szépségeivel. Különösen egy háromtagú család várta izgatottan a nagy nap eljövetelét, mely közben a beköltözés időpontjára négytagúvá bővült ki. Egy édesanya, egy édesapa, a hat év körüli kisfiuk és újszülött kislányuk kezdték meg új otthonukban reményteli boldog életüket.

 

Egyedül (novella részlet, Rezdülések)

2012.05.05 04:20

Egyedül (Részlet)

 

A nagy forgatagban majd elveszett a fiatal asszony. Csakúgy hömpölygött körülötte a tömeg, mely mit sem törődvén embertársaival, sietősen hullámzott tova úti célja felé. A nő egy ideig hagyta magát sodortatni, majd más kiutat nem látván, egy mély lélegzetvétellel áttörni készült ezen a megzabolázatlan, kígyózó embersoron. Ahogyan előre gondolta, valóban nem ment zökkenőmentesen. Miközben az üzletek felé evickélt, egy magas sarkúban tipegő lányt enyhén meglökött, két rendetlenkedő gyermekével küzdő és egyre elkeseredettebb harcot vívó apuka lábára lépett, végül egy idős bácsi kalapját is leütötte, annak erősen kopaszodó kobakjáról. A fiatal asszony sűrű bocsánatkérések közepette tört utat magának és pironkodva sütötte le szemét a bosszúsan villanó tekintetek kereszttüzében. Végre sikerült. Átjutott. Mégis megbánta már, hogy idejött. Számára az új bevásárlóközpont egyáltalán nem ért meg ennyi kellemetlenséget, akkor már inkább maradt volna odahaza, annak a három rosszcsontnak a társaságában, akiket nevelt és saját életénél is jobban szeretett. Csak hát nem egyszerű velük. Ezt egy percig sem gondolta, mégis valahogyan könnyebbnek képzelte el a gyermeknevelést még mielőtt valóban megízlelhette volna keserédes ízét.

Nem könnyű. Zakatolta agya megállás nélkül, ezúttal mégsem gyermekeire, hanem a bevásárlóközpontban való tájékozódásra gondolt. Igazság szerint talán már nem is számít újnak, hiszen idestova már öt éve épült, csupán neki nem volt annyi szabadideje, hogy eljöjjön és megcsodálja ezt a hatalmas építményt. Ám így, testközelből látván már cseppet sem találta csodálatosnak, mint inkább rémisztőnek és egyben tökéletesen feleslegesnek. Hiszen véleménye szerint semmiben sem különbözik attól a másik központtól, mely viszonylag a közelben található. Azt legalább már ismeri régebbről, a még legelső gyermekének megszületése előtti időkből. Milyen fiatal volt akkor! Abban az időszakban, gyakorlatilag minden szabadidejét a bevásárlóközpontban töltötte barátaival. Sokat sétáltak az üzletek előtt, nézegették a kirakatokat és barátnőivel felváltva sikoltottak fel, ha valami szemrevalót találtak. Csak éppen kifizetni nem tudták. De egy idő után már nem is az volt a fontos. Az együttlét öröme, a sok bolondozás, nevetgélés, vihorászás sokkal többet jelentett számukra. Kacér pillantásaik egy-egy jóképű fiú felé. Mind-mind feledhetetlen és egyben visszahozhatatlan pillanat. Azok voltak a boldog idők!

Nagyot sóhajtott. Az egyik kirakat előtt megállapodott, és onnan nézte az ember áradatot. Hirtelen megsajdult a szíve. Maga sem tudta, minek tudható be a rátörő szomorúság. Vajon annak, hogy ebben a pillanatban úgy érezte, elszállt az a boldog ifjúsága, melynek nem élvezte ki minden másodpercét? Vagy mert rátört a gyermekei iránt érzett csillapíthatatlan hiány? Talán. De hát éppen emiatt "szökött el" egy kicsinykét otthonról, mert úgy érezte ezt már nem lehet elviselni.

Évek óta mást sem csinál, mint gyermeket nevel. Mióta is? Nyolc, igen, egészen pontosan nyolc éve. Akkor született meg Flóra. Nehéz szülés volt, de megérte, mint ahogyan a másik két gyermekének születésével járó összes fájdalom. Mert élnek, mert egészségesek és életének boldogságai. Nélkülük nem tudna élni. A velük való élés persze nehéz. Ezt igazán csak azok tudják, akik szintén nevelnek egy-két vagy akár több gyermeket. Az aztán az igazán erőt próbáló feladat! De nem panaszkodik. Soha nem is tette. Éppen csak egy idő után úgy érezte, hogy kezdi elveszíteni önmagát, azt, ami még fiatalságából megmaradt benne. A lelke. Olyan szép volt, hogy szinte ringlispílt okozott a fiúk körében, valahányszor kicsípte magát. Volt is udvarlója. Nem egy, nem kettő... Olyan naiv volt. Azt hitte, hogy mindent megkaphat, csak akarnia kell. Mindent. Az élet eleinte kényeztette is. Mindene megvolt. Mindene. Majd később, ahogy kezdett felnőtt fejjel gondolkodni, élni és egyre inkább a nehezebb, de akkor még könnyűnek tetsző utakat választotta, döbbent csak rá, hogy bizony az élet nem habos torta. Egy idő után pedig megkezdődtek a valóban sok-sok nehézséggel teli évek.

Nyolc évvel ezelőtt született tehát Flóra. Az öccse, Viktor három évvel később követte őt. A legkisebbik leánygyermek pedig, bátyja születése után három évvel látta meg a napvilágot. Éppen ma kettő éve. Bizony, Grétike kétéves lett. Főleg őmiatta jött el a bevásárló csarnokba, hogy ajándékot vegyen számára. Legalábbis talán ezzel hitegette saját magát. Hosszú évek után végre egyedül maradhatott gondolataival, az elmúlt esztendők során lelkében felgyülemlett emlékekkel. Önmagával. Már idejét sem tudta, mikor vásárolt valamit is személyesen. Az ínségesebb idők alatt ugyanis meg szokta már, hogy nem engedhetik meg maguknak az újonnan vásárolt termékeket. Természetesen az élelmiszer cikkeket leszámítva. De azokat a férje veszi meg minden nap, a munkából hazafelé menet. A gyerekek ruházkodásáról való gondoskodás már az asszony feladata volt. Nagy segítsége, hogy beköttették otthonukba az internetet, így jóval olcsóbban tudott ruhákat vásárolni. A kicsi lány persze megörökölte nővére ruhatárát, bár az sem mindent fedezett, hiszen Flóra nyári születésű lévén más milyen ruhadarabokat viselt, mint Gréti, aki télen született. Valóban, ezt nem hangolták össze férjével és a családtervezésnél nem gondoltak rá. Szerencsére azonban Gréti gyorsan növő kislány, aki nagyon sok darabot tud hasznosítani Flóra kinőtt ruháiból.

De Flórának és Viktornak kénytelen ruhákat vásárolni, nekik nincsenek ilyen örökségeik. Flóra pedig igényes is, neki nem felel meg akármilyen ruhácska. Viktor is jobban szereti a márkás darabokat. Azok ugyebár nem olcsóak. De megoldja. Ha eddig megoldotta, eztán is gondoskodik arról, hogy gyermekei jól érezzék magukat ruháikban. Hiszen ez mindenki számára nagyon fontos. Kell, muszáj, az önbecsülésünkhöz. Neki is éppen erre van szüksége, hogy visszanyerje az önbizalmát. Mert még fiatal, még nem olyan idős. Sőt!

Még középkorúnak sem mondható. Csak éppen többet kellene törődnie önmagával. Vagy legalább egy keveset... Nem tetszett neki, amit a visszatükröződő kirakat üvegében látott. Haja szoros copfban összefogva, szeme körül enyhe árkokat vetett a kialvatlanság. Az évek során sokat fogyott, ezért kabátja úgy lógott rajta, mint árvagyereken a két számmal nagyobb ruha. Idegennek érezte magát abban a díszesnek tűnő forgatagban. A nők csinosan voltak öltözve, finom parfüm lengedezett körülöttük. Szépen sminkelt arcaikra öröm volt nézni. Nem úgy, mint őrá. Szürke galambként érezte magát a csodálatos pávák és fácánok között. Holott neki is volna igénye a csinos kosztümökre, selyem blúzokra, felsliccelt, szűken szabott szoknyákra. Vágyik ő is a szép ruhákra, nem erről van szó. Csak az értékrendje változott meg, új fontossági sorrendet kellett felállítson, melyen saját maga leghátul szerepel. Sokszor még a haját sincs ideje megmosni, olyan gyorsan elszalad az idő. Ő pedig hiába szalad utána, talán sohasem fogja utolérni. Az a fiatal lány is, akinek ügyetlenül a lábára lépett, olyan divatos volt, fiatalsága csakúgy szikrázott. Neki sminkre sincs szüksége a szépséghez. Ő maga a szépség. Pedig nem lehet közte és aközött a lány között több tíz-tizenkét évnél. Mégis, akár fényévek választanák el őket egymástól. Ég és Föld. Egészen pontosan tíz év és három gyermek. Ennyi a különbség. Ennyi kell mindösszesen ahhoz, hogy az egyik erőteljesen tündököljön, míg másikuk jelentéktelennek érezze magát.

Nem tudta megfogalmazni pontosan, mi volt az oka annak az ürességnek, amit ott, a bevásárlóközpont egyik üzlete előtt érzett, de kétségtelenül nyomasztóan hatott reá. El is határozta, hogy még megnéz egy-két kirakatot, de utána már igazán siet haza. Flóra lassan hazaérkezik az iskolából, Viktor is biztosan hiányolja már. Gréti pedig talán már felébredt a délutáni alvásból. Nem szeretné sokáig magukra hagyni őket. Magukra? Hiszen nincsenek egyedül! Férje ma előbb kéredzkedett el az irodából, hogy fel tudja őt váltani arra az időre, amíg kikapcsolódik és magával is foglalkozhat egy keveset. - Szép kis kikapcsolódás! - Gondolta keserűen. Rájött, hogy hiába áltatja saját magát, és olykor bármily nehéznek is érzi életét, mégiscsak otthon van az ő helye. Otthon. Az övéi között.

 

Az idős úr konokul fejét leszegve tört előre az áramló tömeggel. Dühítette ez a sokadalom. Nem volt már fiatal, ezt érezte is minden porcikájában. Az évek, majd évtizedek során egyre morózusabb lett az emberekkel szemben. Kezdte nem szeretni őket. Általánosított természetesen, mint mindenki más. Szemében a fiatalok holmi naplopók, akik jobb elfoglaltság híján felesleges és haszontalan tevékenységekkel töltik idejüket. Cél. Az kellene eléjük! Morogta magában, ha meglátott közülük egyet-kettőt. Cél? Ugyan! Azt sem tudják, mi fán terem? És ezután következett a "Bezzeg az én időmben!" kezdetű gondolatmenete, melyet oly sokszor átrágott már unos-untalan magában. Persze nem sokra jutott vele, csupán még jobban elidegenedett a mai ifjúságtól. Fiatalság, bolondság! Nem kell ahhoz butának és semmittevőnek lenni, hogy fiatal maradjon az ember. A kettő nem függ össze egymással. Tartalmasan is el lehet tölteni azt az időt, melyet nekünk szán a jóisten. Kinek többet, kinek kevesebbet. Nem lehet azt előre tudni. Szegény, megboldogult Terézem is, élhetett volna még. Legalább egy kevéskét. Velem. Boldogságban, békességben. Öregségben. A sors azonban másként döntött. Elvette őt tőlem. Pedig milyen jól megvoltunk mi együtt. Nem voltunk éppen gazdagok, sőt! Talán joggal nevezhettek minket szegénynek, hiszen akkoriban mindenki szegénynek számított ebben az országban. Csupán kevés kiváltságos ember akadt, akik igazán jólétben tengették mindennapjaikat. Nem úgy, mi. Éltünk, ahogy tudtunk, sokszor egyik napról a másikra. Felneveltünk egy fiút és közben mindvégig dolgoztunk. De legalább boldogok voltunk. Együtt. Az utolsó pillanatig, mikor Teréz végül úgy határozott, hogy elhagyja a földi világot és követi az angyalok hívószavát. Mert ő is egy angyal volt. Igazi, élő. Egy földre szállt tünemény.

Már akkor csodálatosnak találta, amikor először pillantotta meg őt. Péter bácsi cipésznek tanult azokban az időkben, így éppen inaskodott, amikor egy szép napon Teréz néni besétált a kis cipészműhelybe. Magasan, karcsún és nagyon fiatalon. A napsütésben vöröslő haja hosszú hullámokban omlott vállára. Első pillanatban megbabonázta őt. Teréz néni mindig is adott magára. Nem volt jómódú lány, s bár nem a legutolsó divat szerint, de lehetőségeihez mérten nagyon csinosan öltözködött. Olyannyira, hogy a férfiak figyelmét nyomban magára irányította, nem lehetett nem észrevenni őt. A vonzó megjelenés azonban egy visszafogott személyiséget takart. Szépségével nem hivalkodott, csupán kihangsúlyozta azt. Haloványan, szinte alig láthatóan, de sminkelte arcát. Szemeit fekete kontúrral tette igézővé, arcának fehérségét enyhe pír mögé rejtette, míg vékony ajkait kissé erősebb színű barnás árnyalatú rúzzsal varázsolta teltebbé. Igazi jelenség volt. És ehhez a páratlan külsőhöz a rá oly jellemző választékos megnyilvánulás társult.

Amint kinyitotta rúzsos ajkait, és az első pár mondat elhangzott, az ember máris tisztában volt azzal, hogy Teréz bizony nem egy üres szépség, mely bár kívülről kétségtelenül szemet gyönyörködtető, ám belül üres, mint egy felfújt színes luftballon. Nem. Teréz nem ilyen lány volt. Szülei szegény sorsú tanáremberek voltak, mindketten a házukhoz közel eső általános iskolában tanítottak. Itt ismerkedtek meg fiatal korukban és lettek szerelmesek egymásba rövid időn belül. Éppúgy, mint Teréz és Péter azon a napsütéses nyári napon, mikor a lány benyitott az aprócska műhelybe.

Talán akkor neki is megtetszett Péter bácsi, aki hirtelenjében azt sem tudta, mihez fogjon, hova fusson? Az alig tizennyolc éves fiú abban a szent pillanatban úgy érezte, mintha minden addig tanultakat elfelejtett volna hivatásáról, amit mesterétől, a vén Gyula bától tanult, sokszor igen verejtékes munka árán. De nem volt visszaút, Teréz jött, hódított és kétségkívül győzött. Legalábbis Péter bácsi szívét megnyerte magának egy életre. A fiú minden bátorságát összeszedvén fordult végül a lányhoz és azután érdeklődött, hogy miben lehetne a kisasszonyka segítségére? Kissé viccesen hangzott ez akkor és ott a cipészműhelyben, ahová ugyan mi másért is fordulna az ember, mint egy vagy akár több pár cipő megjavításáért? Teréz is egy pár magassarkú cipőt vitt magával, melyet a kérdésre elővett a kezében lógó nejlon szatyrából. Tetszetős cipő volt, azt meg kell hagyni. Csinos, nőies, szolíd, színében cseppet sem hivalkodó, ám mégis egyfajta eleganciát kölcsönzött az őt viselő személynek. Éppolyan volt a cipő, mint a tulajdonosa maga.

 

(...)

Párbeszéd egy kicsit másként (Szofiról)

2012.05.04 14:07

- Szia. Rég találkoztunk.

- Bizony régen. Szia.

- Mesélj! Mi történt veletek azóta?

- Ne haragudj, de most nincs kedvem hozzá.

- Miért? Baj van?

- Ugyan, kinél nincs? Persze, van gond bőven. Több is, mint kellene. Ezért is mondom, ne faggass. Mostanában nincs túl jó kedvem.

- Mostanában? És meddig?

- Nem tudom. Szeptemberig biztos. Aztán pedig majd meglátjuk.

- Én most akarom meglátni. Pontosabban megtudni. Mi a baj?

- Úgy minden.

- Szűkíts!

- Szofika.

- Mi van a kislányoddal?

- Tényleg rég találkoztunk.

- Tehát?

- Nem tudom. Még senki nem tud biztosat. Idő kell neki, mert még kicsi. Kétéves.

- Mihez kicsi?

- Ahhoz, hogy egy életre megcímkézzék és végérvényesen döntsenek a sorsa felől.

- Ne rébuszokban beszélj már! Az igazat mondd!

- Tudod, az emberek nem szeretik az igazat. Egyesek éppen azt igyekeznek minden erejükkel elpalástolni.

- Én várok. Peched van, mert most ráérek.

- Szofika visszamaradt a fejlődésben. De még az orvosok sem tudnak biztosat. Várunk. Úgy, mint most te.

- És akkor mi a gond?

- Az, hogy egyesek nem akarnak várni. De azt ne kérdezd, hogy miért?

- Rendben, nem kérdezem. Szerinted?

- Szerintem egyértelmű rá a válasz: Nem szeretik Szofit.

- Ezt most komolyan gondolod?

- Halál komolyan.

- Miért?

- Mert nem akarnak vele foglalkozni. És Szofika érzi. Mert a gyerekek megérzik, ha nem szeretik őket. Még akkor is, ha le vannak maradva a fejlődésben.

- Többen utálják Szofit?

- Egy valaki biztosan.

- Kicsoda?

- Éppen az, akinek vele kell foglalkoznia.

- Kell?

- Hát ő szerinte nem kell, mert nem az ő feladata.

- Miért nem?

- Mert „beteg” és ezáltal csak gond és nyűg számára.

-  Akkor mi lesz?

- Várunk szeptemberig, aztán majd meglátjuk.

- Miért mi lesz szeptemberben?

- Új „gondozót” kap.

- Jobb helyre kerül?

- Ennél minden csak jobb lehet. De az élet majd eldönti. Tudod, az élet mindent megold.

- És hol romlott el az, ami megoldásra vár?

- Ott, hogy bíztam. És csődöt vallott az emberismeretem.

- Megesik. Emiatt igazán ne bánkódj!

- Bánt, mert a kislányomról van szó.

- És most már biztos vagy abban, amit gondolsz?

- Biztos.

- Mennyire?

- Halálosan.

- Jaj, ezek a negatív jelzők. Te tényleg nem vagy jó passzban.

- Én figyelmeztettelek.

- Tudom. De még annyit árulj el nekem, hogy Te, mit tudsz?

- Azt nem mondhatom el.

- Miért? Mi történhet?

- Már eddig is sok minden történt, aminek nem lett volna szabad.

- Például?

- Meghallottam valamit.

- Micsodát és hol?

- Egy magán telefonbeszélgetést az utcán, a Trefort Szakközépiskola mellett.

- Nem találgatok, mert már úgyis sejtem, kitől.

- Tőle.

- Mikor történt?

- Március 28-án, délután pontban háromnegyed ötkor.

- Nem mondtad el?

- Minek? Mire mentem volna vele?

- Letagadná?

- Biztosan.

- Nagyon sajnálom.

- Hidd el, nálam nem jobban.

- Mindenesetre szorítok neked és legfőként Szofikáért.

- Köszönöm!

- Azért én örülök, hogy találkoztunk.

- Én is örültem Neked!

- Kitartás! Szia.

- Szia.

 

Sok minden kavarog a fejemben azóta a találkozás óta. Kimondott szavak és elhallgatott mondatok jönnek-mennek benne csőstül. Sokukat sajnos nem tudom elfelejteni, bármennyire szeretném is. Talán egy napon majd minden rossz eltűnik, de addig is maradnak a fájó emlékek.

 

„… és képzeld, már megint nem aludt az a hülye gyerek!”

 

Hóbortosék (részletek)

2012.05.02 06:53

Előszó

- mert az mindig kell egy regényhez -

 

Sziasztok! Ági vagyok. Teljes nevemen Fazekas Ágnes. De így túl komolyan hangzik. Az Ágit jobban szeretem és amúgy is közelebb áll hozzám. 12 éves vagyok. Állítólag már se nem kicsi, de még nem is olyan nagy. Azt nem tudom pontosan, hogy milyen nagynak kellene lennem ahhoz, hogy végre igazán "nagynak" számítsak, dehát nem kell mindent tudnom. Legalábbis anyu szerint. Maradok tehát félúton a kicsi és a nagy között. Apropó! Ti már nagyok vagytok? Vagy még kicsik? Bizony fogas kérdés. Nem baj, a regény végére majd együtt kibogozzuk. Jó lesz így?

Egyébként én egy teljesen normális családban nevelkedem. Vagy majdnem normálisban. Ezzel ugyanis nem mindenki ért egyet. Talán mert mi nem éppen úgy csináljuk a dolgokat, ahogy mások, vagy ahogyan azt mások tőlünk elvárnák. De, hogy mik azok a bizonyos dolgok, vagy mit takar a máshogyan, azt sajnos szintén nem tudom. A nagyi szerint biztosan nem vagyunk ép eszűek, ezt már több ízben ki is fejtette előttünk a maga csendes, visszafogott módján, hogy csakúgy zengett belé a panelház, melyben a mindennapjainkat éljük. A papa is úgy látja, hogy mindannyiunknak hiányzik egy kereke. A dédi pedig már hozzá sem szól a témához, ő inkább néma tüntetéssel fejezi ki, hogyan is vélekedik rólunk?

És talán túl sokan vagyunk egyesek szerint. Ezzel viszont már én nem értek egyet, mert szerintem igenis elegen vagyunk. Vegyük hát sorra a családtagjaimat: van az anyu: Fazekas Gáborné, született Szepesi Tünde, az apu: Fazekas Gábor, két nővérem: Léna és Luca -a vezetéknevük gondolom egyértelmű, bár a mai világban sosem lehet azt tudni, így inkább mégiscsak leírom: Fazekas Léna és Fazekas Luca, 19 évesek. Ez pedig úgy lehetséges, hogy ikrek. Méghozzá egypetéjűek. Az emberek általában mindig összetévesztik őket, de én soha. Ám, ha mégis, akkor biztosan csak blöffölnek. Továbbá vagyok én a sorban, ezt már jól tudjuk és vannak az öcséim: Fazekas Tamás és Fazekas Tibor. Bár ezek a nevek egyáltalán nem passzolnak a személyiségükhöz, mert olyan... Komolyak. Igen, ez a megfelelő szó. Legyen tehát csak Tomi és Tibi. Ők 3 évesek, tehát szintén ikrek és egypetéjűek. Őket már össze szoktam keverni, mert olyan egyformák. Pont, mint két tojás. Hát igen, ez elég furcsán sikeredett a családunkban, azt meg kell hagyni. Én akár joggal meg is sértődhetnék, hogy csak nekem nem jutott ikertesó, de én alapból nem vagyok egy sértődékeny típus. Vagy legalábbis egy ideje nem. Állítólag régen sokkal elviselhetetlenebb voltam, mára végre kezd benőni a fejem lágya.

Szerintem pedig nekem mindig is elég kemény fejem volt. Néha úgy bevertem a falba, földbe, bárhova, hogy csakúgy kongott. Anyu szerint rossz volt még csak hallani is. Én nem hallgattam, én éreztem. És nagyon rossz érzés volt. De egyszer sem kottyant meg nekem. Ebből is gondolom, hogy én egy keményfejű "gyerek" vagyok. A gyereket idézőjelbe tettem, mert hát ugye nem vagyok se nem kicsi, se nem nagy. Gyerek pedig végképp.

Azt mondják rólunk, hogy hóbortosak vagyunk. Ezt természetesen nem mi állítjuk, hanem az okosok. Azok az emberek, akik kívülről látnak bennünket. Ilyen például a nagyi és a nagypapi. A dédi nem, mert ő még soha nem mondta ezt rólunk. Igaz, mást se nagyon. A minap utána néztem a hóbortos kifejezésnek, mert nagyon megtetszett nekem ez a szó. És tudjátok mire jutottam? Elárulom nektek: különcöt jelent. Tehát olyan embert, aki máshogyan vélekedik a világról, úgyis mondhatnánk, különc módon. No, ilyenek volnánk mi. A nagyinak ez a megrögzött véleménye rólunk és ez egyszer a nagypapi is egyetért vele, ami igen ritkaságnak számít. Szerintem ezen kívül másban nem is egyeznek a nézeteik. De anyuék ezt máshogy látják, és mindig tiltakoznak az ellen, ha nagyi vagy nagypapi hóbortosoknak titulálnak minket. (A titulálás szót is a nagyiéktól tanultam a megrögzött és nézet kifejezésekkel egyetemben.)

Én egyébként nagyon fontosnak tartom a művelődést. Ezért is olvasok olyan sokat. Léna szerint lustaságból olvasok, mert legalább addig sem tanulok. De ez nem igaz és mindannyiszor rácáfolok (ezt a szót kivételesen aputól hallottam), ahányszor csak szóba kerül Én igenis szeretek művelődni! Csak éppen a magam módján. Mit tehetek én arról, ha a sok okos felnőtt egyszerűen képtelen egy rendes, valamirevaló tantervet összeállítani, érdekfeszítő tankönyveket megszerkeszteni? Amiknek még értelme is van. Ezért vagyok hát kénytelen önképző módon a saját utamat járni, hogy a koszon kívül más is ragadjon rám. Az „önképző” helyett írhattam volna az „autodidakta” szót is, de juszt sem használom, mert azt a Lucától hallottam. Márpedig én úgy nem beszélek, mint Luca, mert akkor az csakis káromra válhat. Ezt pedig anyu mondta egyszer, amikor nagyon mérges volt nagyiker 1-re. Már nem emlékszem pontosan, mi volt a harag tárgya, mindenesetre nagyon pipa volt.


 

Bemutatkozom

- hogy tudjátok, kivel van dolgotok -

 

Szóval keményfejű vagyok. De nem kell ám félnetek tőlem, mert még soha senkivel nem verekedtem. Kivéve a kisikreket. (Kisikrek a kicsik, nagyikrek a nagyok. Ez gondolom mindenki számára érthető.) Persze őket is csak akkor, amikor megérdemelték. Mondjuk, apu szerint mindig rájuk férne egy kis verés, de én elvből nem bántok meg senkit ok nélkül. Jó, a két rosszcsont mindig szolgáltat okot, azokból sajnos nincs hiány, de anyu szerint egyszer majd úgyis ki fogják nőni. Csak addig kellene kihúznunk valahogy. A nagyi szerint ez butaság. Ő azon az állásponton van, hogy minden gyereket meg kell nevelni, mert anélkül elkanászodnak. Azt mondja, hogy ha engem sem neveltek volna meg időben, én is elkanászodtam volna. Apu szerint én el is kanászodtam. Én ilyenkor csak hallgatok, mert azt sem tudom, hogy mit jelent a kanászodni kifejezés? Elképzeléseim persze vannak, de azokat inkább megtartom magamnak. Ebben a családban úgyis mindenki mindent megtart magának, csak a véleményét nem. Pedig dédike szerint azzal többre jutnánk. Ő általában nem beszél, amikor nálunk jár. Még csak ki sem nyitja a száját, kivéve, amikor eszik vagy iszik. Ő ilyen csendes, szerény, visszafogott lélek, ahogy nagypapi szokta őt nevezni. Szerintem egyébként én is csendes, szerény és visszafogott lélek vagyok, de ezt is megtartom magamnak. Egyszer mondtam el a többieknek, mire kinevettek. Valahogy úgy éreztem a reakciójukból, hogy nincsenek velem egy véleményen. Ezért azóta, a véleményeimet is megtartom saját magamnak és igyekszem kerülni mindenféle konfliktust. Valahol olvastam, hogy a konfliktus rossz hatással van a társas kapcsolatokra. Azóta nem vitatkozom senkivel. Mert a végén még a kapcsolataim megromlásának is én leszek az okozója. Mint minden másnak.

Igen, sajnos anyuék sokszor vetik a szememre, hogy: Ejnye, édes lányom! Már megint elrontottad ezt és azt. Vagy: már megint nem úgy csináltad, ahogy kellett volna emezt és amazt. És még tovább is folytathatnám. De nem folytatom, mert egyáltalán nem vagyok emiatt elkeseredve. Annyira. Bizony, engem már keményen megedzett az élet. Középső gyerekként nem vagyok éppen szerencsésnek mondható, mert az én helyzetemben általában sokat sérülnek a gyerekek. Ezt nem én mondom, vagyis én mondom, de nem én találtam ki. Úgy rémlik, hogy ezt is olvastam valahol. Persze arra, hogy hol és mikor, már nem emlékszem... Szóval nem kell engem félteni, mert már egy ideje megállok a magam lábán. Legalábbis, amióta másfél évesen elindultam. Bár többször jól esne egy kis dicséret, mert azokban igen csak szűkölködöm. Nem úgy a nagyikrek, akiket anyu és apu folyton csak ajnároznak.

A nagyiékról már nem is beszélve. A dédi nem, mert szokásához híven, ő Luca és Léna esetében is nagyokat hallgat. Ő már csak ilyen hallgatag. Nagy ritkán, amikor rákérdezünk vagy hozzánk szól, kifejti hallgatagságának okát, miszerint beszélünk mi helyette is épp eleget. Szerinte még sokkalta többet is, mint az indokolt lenne. Nem tudom, mennyi beszéd lehet indokolt, egy nap alatt? Akár órákra, percekre lebontva. Ehhez valószínűleg még kicsi vagyok. Míg más dolgokhoz már elég nagy és érett. A más dolgokból most hirtelen nem tudok felsorolni egy példát sem, de bizton tudom, hogy léteznek olyanok is.

 

(...)

 

Olvastam egyszer egy női magazinban, hogy egy családon belül állítólag a középső gyerekek vannak a leghátrányosabb helyzetben. Mert ők ugyebár se nem a legkisebbek, sem pedig a legnagyobbak. Igaz, hogy nálunk elég kacifántosak a szereposztások, mégis akárhogyan számolom, csak odalyukadok ki, hogy a mi családunkban én töltöm be a középső gyermek státuszát. Hiszen én előttem, amikor anyuéknak csak a nagyikrei voltak, akkor őket hívták kicsiknek. Utánuk hét évvel születtem én, ezért a nagyikrek lettek a nagyok, engem pedig kicsinek hívtak. Majd kilenc év múlva megszülettek a kisikrek, így végérvényesen ők lettek a kicsik, én viszont Ágikaként a középső helyre szorultam a kicsik és a nagyok közé. Különösebben nem érzékelem ezt az állítólagos hátrányt, mindenesetre jó tudni, hogy nekem olyanom is van és általa olykor kedvezőbb elbánást érvényesíthetek anyuék részéről. Bár ők ezt mindannyiszor erősen kétségbe vonják, én mégis kitartok álláspontom mellett. No, de ne locsogjunk tovább, hanem inkább ugorjunk iziben a következő fejezetre, hogy megismerjétek a családomat és tagjait.

 

A családom

- mert nélkülük nem lennék az, aki -

 

Az én családom csupa jóemberekből áll. És ezt elhihetitek nekem, mert én állítom! Viszonylag elég rendezett körülmények között is élünk, leszámítva a szomszédainkat, akik rajtunk kívül, mellettünk, alattunk, felettünk, az idegeinkben és azontúl, a panelházunkban laknak. Bizony, nem könnyű úgy kiabálni, hogy ők meg ne hallják és viszont. Szinte naprakészek vagyunk a Benedek, Horváth, Törő, valamint a Kiss és Nagy családok kisebb-nagyobb örömeiből és bánataiból. Amikor nevetnek, velük kacagunk, amikor sírnak, csak sóhajtozunk, amikor pedig egymással veszekednek, még a lakásban is lábujjhegyen és mártír képpel járunk-kelünk, hogy legalább mi ne zavarjuk meg őket hangoskodásukban. Igen, mi ilyen toleráns emberek vagyunk. Csak azt tudnám, hogy amikor azonban mi engednénk utat érzelmi kitöréseinknek, az miért zavarja őket? Mert amikor mi nevetünk, az lónyerítéshez hasonlít és idegesítő számukra, amikor mi sírunk, akkor az élettől is elmegy a kedvük. Ráadásul, amikor még kiabálunk is mellé, annyira sérti a fülüket, hogy halláskárosodást kapnak tőle. Mármint tőlünk, a kiabálóktól. Pedig mi olyat nem is adunk nekik. Persze ez minket egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy kinyissuk a szánkat. Márpedig, ha mi egyszer kinyitjuk a szánkat… Na, abban aztán nincs köszönete annak, aki minket hallgat. Minek is köszönné meg? Én sem tenném.

El kezdem hát bemutatni kicsiny családomat, ha már a fejezet címében beígértem. Elsőként anyuról írok, mert őt nagyon szeretem. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy aput nem szeretném ugyanúgy. És a kisikreket, akiket egyszerűen nem lehet nem szeretni. No, meg a nagyikreket, akiket olykor viszont én igenis tudok nem szeretni, de arról már mélyen hallgatok. És persze ott vannak a nagyiék és dédike is, aki véleményem szerint a második gyermekkorát éli. Néha olyan szenilis tud lenni, hogy az már valóban nagyon vicces. Őket is nagyon, de nagyon szeretem! De valakivel mégiscsak kell kezdenem, így most anyura esett a választásom. Lehet, hogy holnap már apuval kezdeném és tegnapelőtt a kisikrekről írtam volna először. Ki tudja? Sokszor olyan kiszámíthatatlan vagyok, mint az időjárás. És szeszélyes is vagyok. Ez a barátnőm, Szabó Kingus véleménye rólam, akivel első osztályos koromban életre szóló szövetséget kötöttem. Mi már akkor elhatároztuk, hogy mindig kitartunk egymás mellett, történjék bármi. (Arról csupán zárójelben teszek említést, hogy ezt a komoly elhatározásunkat rögtön másnap meg is szegtük, amikor egy félreértés következtében csúnyán összevesztünk egymással.

Már nem emlékszem pontosan, mi volt a civakodásunk tárgya? Csak halványan dereng valami a szomszédban lakó Kátai srácról és egy szelet lilahagymás zsíros kenyérről. De lehet, hogy mézes vajas volt.) Ennyit a múltról, fátylat rá, mert ahányszor azóta mi összevesztünk, annyi csillag nincs is az égen.

 

(...)

 

A nagyi mindig azt mondja, amikor nálunk jár, hogy a lakásunk pont olyan, mintha egy bomba robbant volna benne. Bár szerintem akkora bomba nem is létezik, amekkora ilyen nagy „pusztítást” végez. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy a nagyi egyáltalán látott valaha is bombát, nemhogy bomba sújtotta házat, lakást, bármit. A dédi már inkább, de ő ezekről a szörnyű emlékeiről sem beszél. Pedig én nagyon szívesen hallgatnám, mert érdekelnek a régmúlt eseményei, az, hogy milyen is volt az élet énelőttem? De anyuék folyton azt mondják, hogy én ehhez is kicsi vagyok még. Amikor pedig rákérdezek, hogy ha ennyi mindenhez „kicsi” vagyok, akkor mihez vagyok már nagy? Erre anyu és apu egyből rávágja: a takarításhoz. Ebben legalább egyetértenek. Velem ellentétben, mert én állítom, hogy az egész lakásban az én szobám a legrendezettebb. Mert nézzük példának okáért a kisikrek szobáját, ami még csak szobának sem mondható. Hiszen, ritkán lát az ember akkora káoszt, ami ott található, miután öcséim hazaérkeznek az oviból. Na, ők aztán a rendetlenség csinálás nagymesterei.

Az én szobámban majdhogynem pedáns rend uralkodik (a pedáns kifejezést a Szabótól tanultam, mikor egyik délután fel akart vágni előttem azzal a fene nagy műveltségével. Erre én rögtön visszakérdeztem, hogy mármint akarod mondani: pepec? Mire elhallgatott. Már nem emlékszem pontosan, éppen miről folyt köztünk a diskurzus, de tény, mindig sikerül elérnem, hogy a másik emberbe fojtsam a szót. Természetesen csak képletesen.) Tehát az én szobám, maga a megtestesült REND. Igen, így csupa nagybetűvel. Elvégre gondosan ügyelek minden apró részletre, hogy a dolgaim még véletlenül se mozduljanak arrébb pár centit. Apu azt mondja, hogy ez már beteges. Mert nekik semmi sem jó. Olyan nehéz megfelelni az elvárásaiknak, hogy én már egy ideje le is tettem róla. Hiszen minek törjem magam, ha mindig ugyanaz a vége? Ezt nem csinálom jól, amazt sem csinálom jól és még arra sem vagyok képes, hogy ezt és amazt végre egyszer az életben jól csináljam.

 

- Ágika! Az összes szennyest kikészítetted már a mosáshoz? – anyu ideges. Még csak most ért haza, de máris a plafonon van. Kezdődik a második műszak. Ő már csak így hívja az otthoni robotot, amit szintén ő nevezett el. Ő maga pedig a robot, aki mindent megcsinál. Mert, ha ő nem csinálná, akkor felőlünk akár fel is fordulnánk. Mi őnélküle teljesen el lennénk veszve vagy megenne minket a kosz. De mivel ő ezt nem hagyja, szép, tisztaságban pengetjük életünket. Vagy legalábbis egy viszonylagos rendben. Én ezt máshogy látom, de az én meglátásomat már igazán nem kötöm az orrára. Mert nyugalmat akarok. És békét. Ami sokszor nem adatik meg otthon. De ebbe már beletörődtem és a világért nem mennék világgá. Nekem otthon a legjobb, mégha olykor adódnak nézeteltéréseim a családtagjaimmal. Vagy mindig. Mindegy. Szeretem őket és ez a lényeg. A többit pedig az irántuk fakadó szeretetem feledteti velem.

- Ágika! Hányszor kérdezzem még? Kikészítetted az összes szennyesed vagy várhatok itt rájuk ítéletnapig? – Megkönyörülök rajta, mert a végén még ott fog nekem idegösszeroppanást kapni az előszoba kellős közepén. Általában minden nap, éppen ebben a percben. Anyunak szinte naponta van idegösszeroppanása, így elég gyakorlott idegösszeroppanónak számít. – Viszem! Még van két piszkos pólóm és egy harisnyanadrágom. – Azt csak magamban konstatálom, hogy a harisnyáról így utólag már nem tudom, tiszta-e avagy piszkos, mindenesetre odaadom, az úgysem árthat neki. Egy kis mosástól még semmi és senki nem ment tönkre. Csak anyu. De ő mindennap. Igaz, a nagyi ezen sem csodálkozik. Mert a mi családunkban… No, de ezt már említettem.

Nálunk hetente kétszer van nagymosás, a többi napokon csak a szokásos kismosás. Nagymosás az, amikor kétszer is indít mosást anyu, kismosás, amikor „csak” egyszer egy nap. És mivel minden nap megy a mosógép, nincs olyan, hogy ne száradna ruha a három szárítónk egyikén. Bizony csudát lát az ember, ha nálunk jár. Ezt is a nagyi szokta mondogatni, pedig igazán abbahagyhatná már. Hiszen amióta megszülettem, vagy legalábbis az eszemet tudom, valahányszor meglátogat minket, a mosással kezdi. Még át sem lépi a küszöböt, még be sem dugja az orrát a lakásba, máris mondja, hogy most vajon melyik szobába nem lehet bejutni? Én csak azt nem értem, hogy ő miért akar mindenáron mindenhová bejutni? Ezt a nagypapa sem érti és sokat is bosszankodik miatta. Váltig bizonygatja mamiról, hogy ő egy rámenős nőszemély, akitől nincs nyugta az embernek. Én nagyon sajnálom őt, mert ha a nagyi tényleg ennyire rámenős, hogy már nyugtot sem hagy a másiknak, akkor neki igazán rossz lehet. Elvégre ő él együtt vele. Bár állítólag a nagypapa sem egy piskóta, mert ő is megéri a pénzét. Ezt anyu szokta mondogatni róla, a háta mögött, amikor papi még véletlenül sem hallhatja, hogy mi éppen miről beszélgetünk?

Tehát lassan már ott tartunk, hogy a vodka mellett a száradó nedves ruhákat is dugdosnunk kell a nagyi elől, ha megtisztel minket becses személyével. Azt mondjuk, nem tudom, hogy a vodkát miért kell dugdosni előle, de tény, hogy dugdossuk.

 

Vírus és dupla csavar

- galiba a kórházban -

 

Abban megegyezhetünk, hogy senki sem szeret beteg lenni. Egyetértetek? No ugye? Ezzel mi is így vagyunk. De sajnos a mi családunkban nagyon gyakori vendég a betegség, pedig igazán nem látjuk szívesen. Soha nem hívjuk, mégis jön. És általában a kisikrekkel kézen fogva. Mert a kicsik fogékonyak a betegségekre. És éppen azért, mert még kicsik. Így a vírusok általában nem kímélnek minket, nagyobbakat sem, s mindenféle, fajta, nemzetiségi (és még hosszan sorolhatnám) betegség megtalálja kis családunkat. Nálunk az ősz kész katasztrófa. De a tél még annál is rosszabb. Sajnos a kisikrek nagyon könnyen megfáznak, és alighogy elkezdődik az ovi, két héten belül bizton hazahoznak valamilyen nyavalyát is, az oviban készített remekműveik, a különleges alakú saras kavicsok, szép erezetű lehullott falevelek és az utcáról összeszedegetett mindenféle szemét társaságában. Anyu betegállományát ők maguk garantálják, az ősök nem kicsi bosszúságára. Hiszen a munkáltatók nem nagyon szokták szeretni, ha az ember lánya vagy éppen fia távol tartja magát a munkától. Persze azt sem díjazzák, ha bemegy ugyan dolgozni, de azt a fránya betegséget is viszi magával. Mert hát ugye hová tenné? Az ágya alá nem dughatja, hogy maradjon ott, amíg haza nem tér, a szomszéd néninek nem adhatja át, mondván, hogy ő úgyis otthon ül egész nap, az égvilágon semmi dolga nincsen. Hiszen az hogyan nézne ki? Postán sem küldheti vissza a feladónak, mert akkor mindenfelé vírusok utazgatnának becsomagolva oda-vissza a nagyvilágban. Kénytelen hát magával vinni, ha már otthon ki nem fekheti azt. Ilyenek ezek a főnökök. Semmi sem jó nekik. Vagy mégis? Persze azt roppantmód szeretik, ha beosztottjaik némán teszik a dolgukat, nem esznek, nem isznak. Nem beszélnek. Ja, igen. Némán…

Anyáék is ilyen munkahelyen dolgoznak, csak éppen nem együtt. Anyu titkárnő, apu pedig buszsofőr. Apu csak akkor marad odahaza, ha szó szerint leesik a lábáról. Anyuval már más a helyzet. Ő akkor is otthon maradni kényszerül, ha valamelyikünk esik le a lábáról. Olyankor aztán nagyon mérges, mert tudja, hogy a főnöke még nála is sokkalta mérgesebb lesz. Ezért mi szinte már nem is merünk megbetegedni, vagy bevallani, hogy sajnos bizony már megint bujkál bennünk valami. Legszívesebben mi bujkálnánk el, hogy ismét gondot okozunk anyuéknak. Vagy legalábbis én, mert a testvéreim nevében nem nyilatkozhatok. A kisikrek például szerintem nagyon is túlzásba viszik. Hisz kérdem én: ugyan mi a pitypallatynak kell nekik mindenféle maszlagot összeszedniük? Rejtély. Ez is azon rejtélyek egyike, melyek családunkban zajlanak.

Szóval az ikrek gyakran betegek. Amiért anyuék gyakran idegesek. Én mondjuk nem különösebben, csak akkor, amikor szeretnék venni magamnak egy nyalókát vagy egy színes rágógumit. De nem lehet, mert nincs rá pénzünk. És, hogy miért nincs rá pénzünk? Hát azért, mert az ikrek gyakran betegek. Persze van úgy, hogy én is elkapom tőlük, mert a testvérség már csak ezzel jár. És akkor én is otthon nyomom az ágyat. A gond ott folytatódik, hogy mindezt felváltva tesszük. Nem ám egyszerre tudjuk le a betegségeket, hogy anyu végre nyugodtan tudjon pénzt keresni. Á! Mi megadjuk a módját! Aztán mire anyu mindannyiunkat kikezel, addigra ő betegszik meg. És ekkor ő is ágynak esik. Na, akkor csúcsosodik ki nálunk a pénzügyi helyzet. Pontosabban inkább mélyrepülésben zuhan alá. Az ábra tehát úgy néz ki, hogy apu keresi a pénzt, amit mi hányaveti módon gyógyszerekre és egyéb haszontalanságokra dorbézolunk el a közeli patikában. Ráadásul mindezek mellett még naphosszat is heverészünk a puha meleg ágyikónkban. És akkor ne legyen az ember (lánya) ideges? Főleg, ha még egy nyalókát is szeretne venni, csak éppen nincs miből…

Ahogyan nagyi is mondogatja mindig, nem vagyunk egy egyszerű család. Ez a múltkoriban is bebizonyosodott, amikor a gyermekkórházban okoztunk egy kisebb kalamajkát. Tomi ugyanis elkapta a hasmenéses vírust. De mivel úgy gondolta, hogy ezt viszont már megtartja magának, nem osztozik rajta, Tibike és én hát nem kaptunk belőle. Valószínűleg iker 1, ezt is, mint minden mást a bölcsiben szedhette össze. Sajnos Tomika egyre rosszabbul lett, mert nagyon sokat kellett szaladgálnia. A végén már jártányi ereje sem volt. Anyu ez egyszer nem haragudott, hanem nagyon aggódott. Tomikáért. Értünk annyira nem, mert mi csak köhögtünk és eldugult az orrunk, meg hát úgy volt vele, hogy rossz pénzek nem vésznek el. Ezek voltunk mi. Azaz én és Tibike. De Tomi hasa csak nem nyugodott. Így két nap múlva a már nagyon aggódó anyukánk bevitte őt a kórházba. Én otthon maradtam, mert még nem voltam olyan jól, hogy iskolába menjek, persze olyan rosszul sem, hogy elkísérjem őket. Még mit ne? Aztán a végén engem is bent fognak. De abból nem esznek!

Így anyu, Tomika és a nagyikrek elvonultak a kórházba. Pikk-pakk bent is fogták őket. Mármint csak Tomikát, a többieket hazaengedték. De anyu nem jött, ő bent maradt a kisöcsémmel. Úgy döntött, hogy éjjel-nappal mellette lesz, ezért egy ágyat is rendelt magának Tomika ideiglenes rácsos ágya mellé. Ami szintén egy vagyonba került. Nekünk egy napi ágybér is megterhelő, nemhogy három vagy még annál is több napra. Nem beszélve arról, hogy az sem mellékes, miszerint hány darab ágyra van éppen szükségünk? És persze az sem elhanyagolandó szempont, hogy a gyógyulás milyen gyorsan következik be?

Mi mondjuk már ebben is rutinosak vagyunk és minden fenyegető óvónéni vagy dolgozat ellenére igyekszünk legkésőbb három-négy napon belül meggyógyulni, különben anyagi csődbe visszük a családot, az pedig számunkra igen nagy luxus. Visszakanyarodva cifra történetünkre, amíg anyu az irodába ment, hogy elintézze az ágybérléssel kapcsolatos papírmunkát, Tomikára a nagyikrek vigyáztak. Tibike pedig a kis beteg ágya alatt játszott bújócskát. Pontosabban vigyáztak volna és bújócskázott volna, ha a szigorú főnővér azt megengedi. De nem így történt, ezzel pedig olyan galibát okozott, hogy azt még sokáig felemlegették a betegosztályon. Őszigorúsága kijelentette ugyanis, hogy egyszerre csupán egy valaki tartózkodhat bent a beteg mellett. Így döntsék el egymás között, ki maradjon és ki menjen? Ecc-pecc alapon ez egy perc alatt el is dőlt. Léna lett a szerencsés nyertes.

Tomika mellett csak ő maradhatott hát, míg Luca Tibikével egyetemben kivonult az előtérbe. Történt azonban, hogy Tibike megunta a várakozást, és ha már így megunta, arra gondolt, hogy megtréfálja az ő szeretett nővérét. Egyéb napokon amúgy nagyon szereti őt, csak ezt nehezen tudja kimutatni. Fogta hát magát és uccu neki, szaladni kezdett a folyosón. Lucának ez egyáltalán nem tetszett, így uzsgyi neki, üldözőbe vette öcsikét. Így szaladgáltak aztán egyik emeletről a másikra, mire teljesen elvesztették a fonalat, de leginkább egymást. Tibike miután kifutkosta magát, újfent a váróban állapodott meg. Legalábbis ő azt hitte, hogy jó helyen jár. Nem számolt azonban azzal, hogy egyik folyosó olyan, mint a másik, ahogyan egyik betegosztály is ikertestvére a másiknak. Tibike tehát a második emelet helyett a harmadik emeleti váróban üldögélt egymagában, behúzódva a sarokba, hogy még véletlenül se találjanak rá. Ez idő alatt pedig nővérünk egyre kétségbeesettebben kereste iker 2-őt, nem sejtvén, hogy ő már rég megkerült, csak éppen egy emelettel feljebb. Feladván a reménytelen keresést-kutatást, Luca végül úgy döntött, hogy a kórház udvarán próbál szerencsét, mert biztosra vette, hogy megkergült öcsikéje rég az udvari játékokon múlatja az időt. Tévedett.

Szegény Tomika mindeközben a betegosztályon szaporázta, mert, hogy rájött a szapora. És míg ő nagyon el volt foglalva azon dolgával, a rá vigyázó Léna is körül nézett kicsit, ha már egyszer ott jár. Feltehetően a nosztalgia vezérelte, felidézvén azokat az időket, amikor ő és nagyiker 2 hozták a frászt elég rendesen anyura. Régi szép idők! Amíg tehát Luca az udvaron kajabált teljesen hiábavalóan, az ikertesója felfedező körútra indult, és Tomika keservesen nyomta a kétbetűs helyiséget, addig Tibikére Léna helyett a szigorú főnővér talált rá. Meg is ismerte a várakozó Tibikét, akarom mondani Tomikát, mert, hogy ő annak hitte. (Általában érhetően fogalmazok, de ez egy kivételesen bonyolult helyzet volt, melyet akkor még a kis- és nagyikrek sem láttak át teljesen. Hát még a szigorú főnővér, minden galiba okozója.)

Amikor meglátta kisiker 2-őt, nyomban haragra gerjedt. Mégis mit képzel ez a kisfiú, hogy fertőző betegen egy másik osztály előtt ücsörög láthatóan céltalanul? (Bár most például abban sem vagyok biztos, hogy céltudatosan lehet-e ücsörögni? Na, mindegy.) Szóval elég jól Tibikére ijesztett, aki hirtelenjében azt sem tudta, hogy fiú-é avagy kislány? Na, jó! Azt talán tudta, de semmi többet. Így az is nyomban kiesett a fejéből, hogy tulajdonképpen nem ő a beteg. Vagyis gyakorlatilag még az, mert továbbra is köhögött és fújta kipirosodott orrocskáját, de ennyi. Elfelejtette, hogy ő csupán kísérőként érkezett a kórházba és az ikertesója került végül felvételre. Nem ő. Így szegény teljesen megadván magát a főnővéri szigornak, fejét lehajtva követte a terebélyes asszonyságot. Be, egyenesen a betegosztályra.

Most persze jogosan merülhet fel Bennetek a kérdés, hogy ugyan miért nem szólt Tibike, a „mindenlében” főnővérnek? Miszerint „Ácsika, én nem az vagyok, akinek gondol. Csupán annak a valakinek a mása, vagyis az ikertestvére. Velem még nem találkozott, talán azt sem tudta eddig, hogy a világon vagyok, hiszen én éppen Tomika betegágya alatt hajkurásztam a porcicákat, mialatt Főnővér Néni a nővéreimet utasította rendre.” – Belátom, ez is elég bonyolultan hangzik és első hallásra talán nem is értette volna meg. És azt sem tartom kizártnak, hogy még meg sem állt volna e zavaros magyarázkodásra. Mindenesetre abban egyetértek, hogy Tibike legalább egy halovány kísérletet tehetett volna szabadulására. De azelőtt, mielőtt még a láthatóan paprikás hangulatú, jól megtermett asszonyság össze nem nyalábolja a második emeleten és be nem tuszakolja Tomika kórtermébe, hogy most, rögtön, de leginkább azonnal öltözzön pizsamába és bújjon be az ágyba. Mert más talán szólt volna.

Tibike azonban Tibike és nem akárki. Ráadásul mentségére szóljon, hogy zsenge hároméves kora ellenére csupán nemrégiben kezdett beszélni szép, magyar anyanyelvünkön, tükörképével egyetemben. A kisikrek ugyanis valamiféle „bigott” módon majd’ harmadik életévük betöltéséig, nem voltak hajlandóak megszólalni. Csak és kizárólag saját nyelvükön kommunikáltak egymással, melyet természetesen rajtuk kívül senki más emberfia, de még inkább semmilyen földi teremtmény nem értett. Ezzel a picurka kis „problémával” mi, a Fazekas család többi tagja, nagyon nehezen birkóztunk meg. A halandzsa kitöltötte a kisikrek mindennapjait, zsúfolt életünket, nekünk pedig zúgott tőle a fejünk. Anyuék teljesen elkeseredtek és kétségbeesésükben már minden fórumon igyekeztek segítséget kérni. Szaladtak fűhöz-fához, épp csak Varjú Varga Pálhoz nem, hogy valaki segítsen már nekik megérteni a két gyermeket. Aztán egy csapadékos téli napon (a verőfényes tavaszi reggel helyett) egy kedves gyermekpszichológus bácsi segített nekik megérteni, hogy tulajdonképpen mi is történik Tomikával és Tibikével?

Állítólag ez a látszat ellenére egy igenis hétköznapi és úgymond természetes jelenség, mellyel bármennyire is hihetetlennek tűnik számunkra, nem csak mi vagyunk kénytelenek együttélni. Lényeg a lényeg, nemrégiben kezdett megoldódni a dolog,1 és ha kissé döcögősen, de végül eljutottunk arra a szintre, amikor már velünk is szóba álltak a kisikrek. Csak a kezdetek voltak nehezek, amikor át kényszerültek állni a mi nyelvünkre. Az bizony nem volt semmi. Azt érzékeltük ugyan, hogy egy másfajta nyelvet beszélnek, de, hogy egészen pontosan mit, azt még hosszas töprengések után sem tudtuk megfejteni. Tibike vitte ilyen szempontból a prímet, mert egy-egy mondatában több verzió is számításba jöhetett, mely a feltételezett szövegkörnyezetbe egyáltalán nem illet. Mi csak ámultunk és bámultunk, hogy miket nem hallunk tőle, majd egyre idegesebbek lettünk, amikor Tibike értetlenül nézett ránk, mi pedig őrá. Ebbe a körbe egy idő után a kerületi logopédus is becsatlakozott, mindhiába. Tibike az ő tudományán is kifogott. És ekkor jött a megmentő, Tomika, aki láthatóan megunta az állandó patthelyzetet. A nővéreim csak „fordítógépnek” hívták, mert az ő segítségével sikerült végül zöldágra vergődnünk Tibikével.

De most veszem csak észre, nagyon elkanyarodtam az eredeti történettől. Mostanában ez is kezd rossz szokásommá válni. Olyannyira, hogy már a magyar tanárnőmnek is feltűnt a dolog, így az egyik szünetben magához hívott és megkért arra, hogy lehetőség szerint kapjam össze magam és legyek valamivel összeszedettebb, mert az utóbbi időben nem ismer rám. Erre én értetlenül néztem rá, amiből rögtön látta, hogy nem értem, miről beszél? Végül megtudtam, hogy ő pontosan erről beszélt. Szerinte nagyon megváltoztam ugyanis, de sajnos nem az előnyömre. Ebből valahogy éreztem, hogy a hátrányomra céloz. Arra gondolt. Azóta próbálok összeszedett lenni, de nem igazán sikerül. Hiába, a kamaszodás már csak ezzel jár. (Így szokott sóhajtozni nagyi, aki tulajdonképpen megérti az én nehéz helyzetemet, csak éppen elfogadni nem tudja azt. Ezzel pedig nem sokat segít nekem.)

A pusztulás rózsái

2012.05.02 05:23

Regényem egy 16 éves lányról szól, akit leánykereskedők rabolnak el és visznek a határon túlra, Szlovákiába. A történet a lány, fogságban eltöltött két évét, és a szabadulás utáni életét mutatja be kétféle megközelítésben. Egyrészt saját nézőpontjából eleveníti fel az átélt eseményeket, másrészről pedig egyes szám harmadik személyben mondja el a két év történéseit. Ez a két aspektus váltakozik hát végig a regény menetén, melyeket Rita, az elrabolt lány, otthon hagyott családtagjaihoz írt levelei tesznek teljessé. Ez a szál csupán a regény végén szakad meg, ahol az egyik elrabló, egyben a vezér, saját szemszögéből beszél terveiről és ekképpen vetít az olvasó elé egyfajta jövőképet.

Rita a lánykereskedők „táborának” nevezett telepen sok szörnyűséggel, kínnal és szenvedéssel találkozik nap, mint nap és kénytelen szembe nézni a halál ezer arcával. Igaz, jómaga, egyfajta kiváltságos helyzetet élvez, miszerint ugyan őt nem vetik a táborba érkező „vendégek” és „vevők” karmai közé, ellenben neki kell elvégeznie minden piszkos munkát, mely a mocskok eltakarításán túl, a telepen sínylődő lányok ellátását, gondozását, a kínzások nyomait, valamint a halottak eltemetését jelenti. A rabságban eltöltött idő alatt közelebb kerül a többi, kizsákmányolt lányhoz, akiket ő csupán „rózsáknak” nevez. Szívén viseli sorsukat, gondoskodik róluk és mindent megtesz értük, ami csak tőle telik. Tulajdonképpen a rózsák gondozása és a túlélés vezérli mindvégig, mert hisz abban, hogy egyszer még viszontlátja családját (édesanyját, édesapját, nővérét és nagyszüleit).

Egy napon megismerkedik „elődjével” a Fantommal, aki ellenszegülésének eredményeként került el a telepről, de valamilyen rejtélyes oknál fogva mégis visszatér. (Ennek okát a könyv második részében fejtem ki.) És megismeri a Kiválasztottat is, aki egy teljesen „más nemű” pozíciót tölt be, egy, szintén a telephez tartozó farm gazdaépületében. Nevezetesen, ő „szolgáltatja” az újszülött csecsemőket a leány- és egyben gyermekkereskedők kényszerítésére, akiket a fogvatartók jó áron adnak tovább gyermektelen, ám annál vagyonosabb házaspárok részére. Rita sorsa az idő múlásával és a telepen bekövetkező változások miatt egyre rosszabb kilátásba kerül, mikor is végső döntésre, a szökésre szánja el magát, karján az utolsó megszületett és egyben sajátjának érzett leánycsecsemővel.

Szabadulását követően otthonában próbál visszailleszkedni a hétköznapokba és félbe hagyott életének folytatásával igyekszik felvenni a harcot a kísértő múlt borzalmaival. „Új életében” a szerelem is rátalál, valamint édesanyává válik, ám mind a szerelem, mind a gyermek, különleges módon a múltban történt elrablásához és a telephez kötik. S mikor sorsa végül rendeződni látszik, új, nem várt fordulatok következnek be, amiért végül kénytelen visszatérni az elátkozott helyre.

Gondolatok kislányaimról

2012.03.31 19:59

Nagyon szeretem Bellát. Mindig is nagyon szerettem. Olyannyira, hogy a szülést követően és még utána is sokáig el sem tudtam képzelni, hogy valakit rajta kívül ennyire szeressek. Vajon hogyan juthat hely szívemben egy másik ember számára Bella mellett? Arra kértem a jó istent, hogy ha egyszer megajándékoz egy másik gyermekkel, akkor ő ugyanúgy nézzen ki, mint elsőszülött kislányom. Csakis így tudtam elképzelni, hogy egyformán szeressem őket.

Aztán az élet választ adott a kérdésemre. Mert jött Szofi. Teljes nevén: Porta Szófia Hella. Igen, jött, megállíthatatlanul és egészségesen. Hiszem, hogy ő meg akart születni. Amikor először hozták be hozzám, még kába voltam az altatótól. Látni csak homályosan láttam ugyan, viszont az illatát egyből megéreztem. Deja vu érzésem volt. Csodálatos dolog történt velem, visszarepülhettem az időben három évvel, három hónappal és két nappal korábbra, amikor elsőként éltem át a Csodát. Az az illat, mely Bellát körüllengte, rögtön elvarázsolt, mihelyst a karjaimba adták. Éppen akkor tértem magamhoz, az altató hatása ugyan még érződött, ám képes voltam mindent felfogni, látni és érzékelni. Az őrzőben akkor "osztogatták" szét a babákat. Amikor kezdett kitisztulni a kép és lassanként megláttam a névsort olvasó nővért, hangosan megkérdezte: Porta Bella Hanna. Erőtlenül felemeltem a kezem, hogy jelezzem, ő hozzám tartozik. Szóltam volna, de a cső kissé megsértette a torkomat és a hangszálaim nem engedelmeskedtek akaratomnak. Köhögni kezdtem. Nagyon fájt. Úgy éreztem, szétszakad a hasfalam. De ez akkor ott egyáltalán nem érdekelt. A kezemben szerettem volna tartani őt, magam mellett akartam tudni az ágyon, hogy lássam szépségét és halljam pihegő lélegzését. Csak ez érdekelt.

Ébren volt és élénken nézelődött maga körül. Bár még csak egy órája született meg, valahogy az volt az érzésem, hogy máris aktív résztvevője szeretne lenni a körülötte zajló eseményeknek. Különösen az egyik nővérke fogta meg figyelmét, szemével mindenhová követte őt. Velem nem törődött. Csak feküdt a bal karomon, szorosan mellettem és csendben szemlélte a környezetét. Nem sírt, pedig akkor még nem kapott enni. Nem telt bele több tíz percnél, a nővér máris jött és elvitte tőlem. Abban a szempillantásban, amikor eltűnt a szemem elől, visszaaludtam. De álmom ezúttal a legédesebb volt, melyet valaha is álmodtam. Mindvégig éreztem azt a leírhatatlan illatot, melyet még csak meg sem tud közelíteni, a legfinomabb parfüm sem.

Évekkel később újraéltem hát a Csodát. Felismertem azt az illatot, melyet már kezdtem elfelejteni. De Szofi felidéztette velem. Finom volt. A legfinomabb, amit valaha éreztem. Ismét lebegtem a boldogságtól. Mikor a kép kitisztult, és szemeim újra láttak, megpillantottam őt. Ott feküdt a jobbomon. Éppen aludt. Én pedig csodálattal néztem rá. És örültem Neki. Örültem, hogy megszületett. Mert több lettem általa, éreztem, több lett a világ is. Neki meg kellett születnie. Pont úgy nézett ki, mint évekkel korábban Bella. Az ő hasonmása volt. Ma már tudom, az Úr megtréfált engem és egyben feladott számomra egy leckét. Egy nagyon nehéz leckét. Kinézetében egy ugyanolyan kislányt kaptam, aki Bella kicsi mása. Ám belül, mégis valamiben különbözik. Mintha rejtély lenne, nekem pedig meg kellene őt fejtenem. Mi az, ami miatt Szofi másabb, mint Bella? Másabb-e egyáltalán, vagy csak nem látok valamit? Talán az orrom előtt van s én mégsem veszem észre. Talán meglátom egyszer, s mikor én már tudni fogom, talán majd mások is észre fogják venni...

Irodalmi pályázatok: 2012. március

2012.03.16 14:40

Helyszűke

ÖRKÉNY ISTVÁN születésének 100. évfordulója alkalmából az Új Színházért Alapítvány egyperces novellaíró pályázatot ír ki öt kategóriában:
I. 7.– 8.,
II. 9.– 10.
III. 11.– 12. osztályos jászsági diákok,
IV. 18 éven felüli bárhol a Világegyetemben élő magyarul írók,
V. szövegillusztrációt képező képzőművészeti alkotást készítők számára (a szövegíró és az illusztráció készítője két különböző, de ugyanaz a személy is lehet).

Egy pályázó több szöveggel és képpel is pályázhat. Az elkészült szövegeket kérjük az orkeny@malomszinhaz.hu Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. címre március 20-ig elküldeni. A tárgy rovatba kérjük beírni a kategória számát.

A pályamunkákat BESZÉDES ISTVÁN József Attila-díjas költő, a z Etna – magazin a vulkán alatt c. internetes irodalmi portál szerkesztője www.zetna.org, a képeket PALKÓ TIBOR Munkácsy-díjas festőművész értékeli egy képzeletbeli kiadvány szerkesztőiként.

A díjakat egy színházi előadással is egybekötött egész napos rendezvénysorozat keretében Örkény István özvegye, RADNÓTI ZSUZSA Jászai Mari-díjas dramaturg adja át április 2-án.

Bővebb információ:

https://malomszinhaz.hu/cimlap/241-aktualis/1461-helyszuke-palyazat.html

 

 

Én és a Béres Csepp

Kedves Olvasó!

Bármerre járok az országban, az emberek azonnal felemlegetnek egy rokont, barátot, ismerőst, vagy akár önmagukat, és megajándékoznak egy igaz Béres Cseppes történettel.
2012-ben lesz 40 éves a Béres Csepp. Arra kérem Önöket, hogy a jubileum kapcsán idézzék fel emlékeiket akár a régmúltból akár a jelenből. Írják meg kedves vagy éppen torokszorító, felemelő és tanulságos "Béreses" történeteiket, hogy ezekkel köszönthessük Magyarország legnépszerűbb egészségvédő készítményét!


Köszönettel: ifj. dr. Béres József

Írásaikat „Én és a Béres Csepp” jeligével, maximum három oldal terjedelemben az alábbi címre küldjék:
Béres Gyógyszergyár Zrt.
1300 Budapest, Pf. 270. vagy
e-mail: palyazat@beres.hu


KÖSZÖNJÜK AZ EDDIG BEÉRKEZETT, NAGYSZÁMÚ PÁLYÁZATI ANYAGOT, AMELYEK KÖZÖTT SZÁMTALAN FELEMELŐ ÉS MEGHATÓ PÁLYAMŰ IS TALÁLHATÓ. A NAGY ÉRDEKLŐDÉSRE VALÓ TEKINTETTEL A PÁLYÁZATOK LEADÁSI HATÁRIDEJÉT MEGHOSSZABBÍTJUK.
ÚJ beküldési határidő: 2012. március 31.

1. díj: 2 éjszaka félpanzióval az erdőbényei Magita Hotelben, és borkóstoló a Béres Szőlőbirtokon
2-3. díj: Béres termékcsomag 20.000,- forint értékben
4-10. díj: Béres termékcsomag 10.000,- forint értékben
1-20. helyezett: Cseppben az élet című, id. dr. Béres József életútját bemutató könyv
 

Bővebb információ:

https://www.beres.hu/hu/sajtoszoba/hireink/1017/en_es_a_beres_csepp_palyazat/

 

 

A világ 2200-ban

Te elképzelted már, hogy milyen lesz az emberiség jövője? Repülő autókkal fogunk járni? Egymás gondolataiban fogunk olvasni? Esetleg teljesen megszűnnek az emberi kapcsolatok? Te milyennek képzeled a világot 2200-ban?

A Hihetetlen Magazin és a Herald People digitális kiadványmegosztó portál sci-fi pályázatot hirdet, ahol két kategóriában fejtheted ki, hogy te milyennek képzeled el a világot 2200-ban. Ha úgy érzed, hogy írói vénával vagy megáldva, elképzeléseidet novella formájában küldheted el nekünk, de ha tárgyszerűen, egy tanulmány keretében osztanád meg velünk gondolataidat, arra is van lehetőség.

Küldd el nekünk, hogy Te milyennek képzeled a világot 2200-ban!
A legjobb műveket értékes nyereményekkel jutalmazzuk!

A novellák és tanulmányok beküldésének menete:
Ha elkészültél novelláddal vagy tanulmányoddal, regisztrálj a www.heraldpeople.com weboldalon és töltsd fel PDF-é alakított művedet a sci-fi pályázat Novella vagy Tanulmány kategória alá. A feltöltött művek külön URL címet kapnak, így könnyen meg tudod osztani azt ismerőseiddel, vagy barátaiddal, de használhatod a beépített iFrame funkciónkat is, így művedet akár weboldaladba is beágyazhatod.

A pályázati írások e-mailben a palyazat@heraldpeople.com címre is beküldhetők world (doc, docx) formátumban.

Pályázati feltételek:
A novellát A4-es oldalméretű PDF-ben töltsétek fel a Herald People oldalára!
A művek maximum 20 000 karaktert tartalmazhatnak (szóközökkel együtt).
Csak új, máshol eddig nem publikált műveket tudunk elfogadni!
Csak novellákat és tanulmányokat fogadunk el, regényrészleteket és verseket nem!
Beküldési határidő: 2012. március 31.

ZSŰRI:
Szűcs Róbert, a Hihetetlen Magazin főszerkesztője
Nemere István író, műfordító
Joó László, a Herald People portál tulajdonosa

DÍJAK:
I. Díj: 15 000 Ft + 1 éves Hihetetlen Magazin előfizetés
II. Díj: 10 000 Ft + 1 éves Hihetetlen Magazin előfizetés
III. Díj: 5 000 Ft + 1 éves Hihetetlen Magazin előfizetés

TOVÁBBI DÍJAINK:
4-10. helyezés: 7 db Däniken DVD, 7 db Alexsys zenei CD és 7 db könyvvásárlási utalvány összesen 10 000 forint értékben.
1, 2, 3. helyezet valamint a különdíjas pályázóink külön nyereménye egy Nemere István által dedikált könyv

A díjakat a Hihetetlen Magazin és a Jövővilág Alapítvány biztosítja.

A legjobb TANULMÁNYOKAT leközöljük a Hihetetlen Magazinban!
(Novellák megjelentetésére jelenleg nincs lehetőség a kiadványunkban.)

KÜLÖNDÍJ:
A Herald People a pályázók között különdíjat is kisorsol!
A különdíjat az a pályamű nyeri meg, ami az olvasók között a legnépszerűbb volt, ami a legtöbb Herald lájkot gyűjtötte be a pályázat eredményhirdetéséig.

A Különdíj egy 5000 forint értékű Alexandra könyvvásárlási utalvány és egy dedikált Nemere István könyv.

A különdíj sorsolásánál nem a Facebook-os lájkok az érvényesek, hanem a Herald People weboldalon található „Tetszik” gombok (zöld kéz) által gyűjtött lájkok!

Bővebb információ:

https://heraldpeople.com/hirek/reszletek/sci-fi-palyazat-szerinted-milyen-lesz-a-vilag-2200-ban/

 

 

Pályázat - Mi és a nagyszülők

2012 március 1. Kölöknet

A Kölöknet-Babanet portálok pályázatot hirdetnek „Mi és a nagyszülők” címmel, szülőknek, nagyszülőknek és unokáknak.

Egy család vagyunk, de sokszor mégsem – legalábbis nem olyan szoros kötelékként, ahogy az régen működött. Ma már a legtöbb család – szülők és gyerekek - nem lakik együtt a nagyszülőkkel, a nagyszülők pedig emiatt nem vesznek úgy részt az unokák nevelésében-életében. Hatásuk mégis vitathatatlanul jelen van a mindennapokban.

Kedves Olvasóink, gondolkodjunk együtt erről a mindannyiunk életét átszövő kapcsolatrendszerről egy pályázat keretében! Az alábbi két témakörben várjuk a pályaműveket, a megadott feltételeknek megfelelően.

1. témakör: Mit csinálnék másképp, mint a szüleim?

Mi az, amit a gyereknevelésben, családi életben követendő vagy éppenséggel megváltoztatandó példának érzünk szüleinkkel kapcsolatban? Melyek azok a minták, amelyeket érdemes átadni a következő generációnak, és melyek azok, amiket érdemes megváltoztatni?

Várjuk a nagyszülők, szülők és gyerekek-unokák pályázatait írásban (max. 1500-2000 karakter), rajzban vagy akár rövid videófelvételként.

A pályázat időtartama: 2012. március 1-31-ig

A Kölöknet szerkesztősége által kiválasztott, három legjobb pályázatot értékes könyvcsomaggal díjazzuk! A pályázatok a szerkeszto@koloknet.hu címre kérjük küldeni.

. témakör: Miért jó a nagyiékkal/unokákkal?

Te miért szeretsz a nagyiékkal lenni? Mi mindent tanultál a nagyszüleidtől? És Önök, kedves nagyszülők, mit élveznek a legjobban az unokákkal való együttlétben? Van-e olyan dolog, amit érdemes a fiatalabb nemzedéktől átvenni-megtanulni?

Várjuk az unokák és a nagymamák-nagypapák írásban (max. 1500-2000 karakter), rajzban vagy rövid videóban megfogalmazott pályázatait.

A pályázat időtartama: 2012. március 1-31-ig

A Kölöknet szerkesztősége által kiválasztott, három legjobb pályázatot értékes könyvcsomaggal díjazzuk! A pályázatokat a szerkeszto@koloknet.hu címen várjuk.

A témakörökre beérkező pályaművek legjobbjait megjelentetjük a Kölöknet és a Babanet hasábjain. A pályázattal kapcsolatos kérdéseik esetén a fent megadott e-mail címen kérhetnek bővebb felvilágosítást.

Bővebb információ:

https://koloknet.hu/?1754-palyazat-mi-es-a-nagyszulok

 

Dolli, Bella, Panni (részlet, Kislányok)

2012.03.15 14:24

Dolli

- Anyu, nem akarok óvodába menni. – mondta szomorúan Dolli és szorosan édesanyjához simult. Anyukája elmosolyodott és megsimogatta kis buksiját.

- Tudom, kincsem. De sajnos muszáj. Anyának dolgoznia kell menni.

- Eddig nem dolgoztál! – nézett rá szemrehányón Dolli, mert sehogy sem értette a dolgot. Bár az is igaz, hónapok óta már többször átbeszélték az ovikezdés okát. Édesanyja ezúttal is türelmesen válaszolt.

- Igazad van. Eddig nem dolgoztam, mert amikor megszülettél, még nagyon picinyke voltál. És ahogy telt az idő, te vele együtt nőttél, egyre nagyobb lettél. Most pedig már akkora vagy, hogy anyuka visszamehet dolgozni, téged pedig az óvonénik gondjaira bízhat. Meglátod, nagyon fogod szeretni az ovit. Lesz ott sok gyerek, akikkel jókat játszhatsz és még több játék, mint amennyi itthon van. Ne búsulj! Mert akkor én is szomorú leszek. És én nem szeretek szomorú lenni.

- Én sem szeretek szomorú lenni. -vonta meg a vállát a kislány.

- Na, látod! Fel a fejjel kicsikém. Meglásd, este itt fogsz nekem lelkendezni, hogy milyen csodálatos dolog az óvoda. És sehogy sem fogod érteni, vajon miért nem szerettél volna odajárni?

- De én nem akarom, hogy visszamenj dolgozni és óvodába sem akarok menni! – dobbantott egyet a lábával, hogy nyomatékot adjon mondandójának.

- Ej, ej kisasszony! – csóválta a fejét rosszallóan anyuka – Mit is beszéltünk meg az „akarom-nem akarom”-ról?

- Azt, hogy nem szabad ilyet mondani. – hajtotta le fejét Dolli – Anyu!

- Tessék?

- Én nem szeretnék oviba járni!

- Tudom. De ugye te is érted, hogy attól még muszáj?

- Igen.

- És miért muszáj?

- Azért, mert neked dolgoznod kell. – sóhajtott egy nagyot Dolli.

- Ó, az én okos nagylányom! Hiszen téged nem is az oviba, hanem egyenesen az iskolába kellene vigyelek. Olyan okos vagy már!

- Anyu, de én oda sem akarok… Akarom mondani: én oda sem szeretnék járni!

 

Panni

Panniéknál nagy volt a sürgés-forgás. Az egész család óvoda-iskolakezdési lázban égett. Peti éppen fogat mosott, anyuka reggeliket csomagolt a konyhában, apuka bosszúsan kötötte a nyakkendőjét. Már a harmadiknál tartott.

- Ez sem jó. – mondta, majd lemondóan sóhajtott és nekiállt kibogozni.

- Én már az elején mondtam neked, hogy a szürkét válaszd. – suhant el mögötte felesége és a férfi vállára terítette a szürke nyakkendőt.

- Ez az! Ez lesz a tökéletes! – vidult fel apuka arca és megkönnyebbülten hurkolta a nyaka köré. – Várod már az óvodát? – kacsintott kislányára.

Panni felkucorodott a szoba közepére helyezett karosszékbe és onnan nézte készülődő családtagjait. Mindenki tett-vett, csak ő nem. Hiszen ő kelt a legkorábban, fogat mosott és már fel is öltözött. Úgy várta, hogy elinduljanak. Először az óvodába mennek, ott marad Panni. Utána anya és Peti továbbmennek az iskolába. Bátyja ma kezdi az iskolát, első osztályos lett.

A kisfiú éppen végzett a mosakodással és benyargalt a szobájába, majd kisvártatva kikiabált:

- Anyu! Nem találom a zoknimat!

- Ott van az ágyadon! – kiabált ki a konyhából anyuka.

- Anyu! Nem találom a trikómat!

- Annak is ott kell lennie az ágyadon! Nézd csak meg jól!

- De nem találom!

- Pedig odatettem.

Egy kis csönd következett. Időközben apuka is elkészült a bonyolult nyakkendőkötéssel.

- Megvan! – kiabálta Peti.

- Most már indulnom kell. Legyetek jók és vigyázzatok magatokra! – köszönt el apuka kis családjától és mindenki arcára egy nagy cuppanós puszit nyomott. – Sziasztok! Este pedig kérem majd a nagy élménybeszámolókat! – azzal becsukta maga mögött az ajtót és leviharzott a lépcsőn.

Panni lecsusszant a karosszékből és kiment anyukájához a konyhába.

- Anya!

- Tessék csillagom!

- Hogy fogják hívni a kistestvért?

- Hannának.

- A Hanna fiúnév?

- Nem, a Hanna kislány név, mint a Panni.

- Akkor nem lehet Hanna a testvérke neve.

- Nem? No és miért nem?

- Mert kisfiúnak nem lehet kislány nevet adni!

- Kisfiúnak valóban nem, de egy kislánynak igen. Elvégre nem hívhatjuk a picit Tominak.

- Tominak nem, de Vilinek igen.

- Vilinek? És miért éppen Vilinek?

- Mert nekem az tetszik.

- És ha kislány lesz a testvérke?

- Kisfiú lesz.

- Egészen biztos vagy benne?

- Egészen biztos.

- No, jól van. Egyezzünk meg! Ha kisfiú lesz a kistestvér, Vilinek fogjuk nevezni, de ha kislány lesz, akkor Hannának. Rendben van így?

- Rendben van.

- Akkor kezet rá. – emelte kézfogásra kezét anya, Panni pedig egy jó nagyot csapott bele, majd hozzátette: Kisfiú lesz!

Anyuka elmosolyodott és megpuszilta, mire Panni anyuka nagy pocakjának viszonozta a puszit.

- Anya!

- Igen, csillagom?

- Mikor megyünk az óvodába?

- Pár perc és indulunk kicsim. – azzal bekiabált Peti szobájába: - Peti! Gyere, vedd a cipődet! Nem szeretnék utolsóként érkezni sem az oviba, sem pedig az iskolába!
 

Bella

- Bella! Gyere kislányom, vegyük a cipődet! Siessünk, mert a végén még elkésünk az óvodából. - anyuka kapkodott és idegesen pislantgatott a nappali felé. - Bella, hányszor kérjelek még? - A lakásban mély csend honolt. Semmi válasz, még egy pisszenés sem hallatszott.

- Komolyan mondom kislányom, ha még egyszer szólnom kell neked, hogy gyere öltözni, abban nem lesz köszönet! Háromig számolok és háromra nekem itt legyél: egy, kettő... - mire azonban a háromhoz ért volna, egy kócos, álmos arcú kislány jelent meg az ajtóban és szó nélkül édesanyja elé állt. Hallgatagon tartotta lábacskáját, hogy édesanyja ráadhassa a cipőt. Az asszony megenyhült erre és egy puszit nyomott a kobakjára. Hirtelen eszébe jutott valami, ahogyan végignézett kislányán és könny futotta el szemeit a meghatottságtól. Ő mindvégig tisztában volt azzal, hogy egyszer majd eljön ez a pillanat, most mégis oly korainak tetszett számára, mintha az elmúlt három év három nap lett volna csupán. Azt is sajnálta, hogy az utolsó hónapban már nem tudta kivenni a teljes szabadságát, mert előbb hívták be dolgozni. Két kollégája is ágynak esett egy makacs influenzától, így kénytelen volt munkába állni.

Az ősz már ideje korán éreztette hatását. Anyuka lassan elkészült az öltöztetéssel, már a kabát is Bellára került. A kislány szótlanul bújt ruhácskáiba. Amikor már a sapkát is összekötötte anyukája az álla alatt, összenéztek, megfogták egymás kezét és csendben elindultak az óvoda felé. Az ajtó halkan csukódott be mögöttük.

2. Fejezet (részlet egy rég elfeledett regényből)

2012.03.15 10:32

***

Fidelis torkában dobogott a szíve, miközben hármasával szedte a lépcsőfokokat. Nem volt könnyű dolga, mint ahogyan annak sem, aki Elígiusz mester kuckóját látogatta meg az iskola bal szárnyában. A dolgozószoba ugyanis a 7. emeleten helyezkedett el, melyhez a 3. emelet után élesen kanyargó csigalépcső vezetett. A lépcső ráadásul nagyon keskeny volt, így egyszerre csupán egy fő közlekedhetett rajta. Ellenkező esetben a szemben közlekedők egyikének vissza kellett fordulnia, ami a kis helyen szintén nem volt könnyű feladat.

Az óra végén szólította magához a mester, mikor már minden reményéről lemondott, ezzel mintegy már el is könyvelvén vereségét. Már-már kezdte elfogadni a tényt, hogy az elmúlt órán feltehetően rosszul teljesített, melynek egyenes arányú következménye a bukás. Az iskolában még nem feltétlenül, hiszen nem jár évismétléssel, amennyiben a többi tárgyból legalább az elégséges osztályzatot megszerzi a diák, azonban bukást jelentene az életében. Tekintettel kiskora óta oly dédelgetett élsportolói karrierjére, melyet azóta tervez, mióta csak az eszét tudja. Álmát meg is osztotta második bizalmasával, az édesapjával.

Atyja csupán a második legjobb barátja, a legeslegjobb, akire, ha a sors úgy hozná, még az életét is vakon rábízná minden gondolkodás nélkül, Thaddeusz, aki valóban mindenkivel szemben mindenkor elsődlegességet élvezett a szemében. Szülei, társa iránti rajongását a kezdetekben nagyon nehezen viselték, hisz ennek köszönhetően egy picit a háttérbe szorultak. De látván, hogy Thaddeusz igazán remek ember, akinél keresve sem találnának megbízhatóbb és igaz barátot fiuk számára, lassanként beletörődtek és végül teljesen elfogadták, sőt megszerették a szegény sorsú gyermeket.

Thaddeusz is tudott Fidelis nagyravágyó tervéről, melyet bár nem egyszer megmosolygott –kizárólag magában-, azért a megvalósításához mindenben barátja mellett állt. Legyen szó személyi edzőségről, vagy bármi másról, melyhez Fidelis a segítségét kérte.

Hatalmas csattanással ért földet Fidelis tolla, mire szitkozódva felvette és izgatottan emelte kezét Elígiusz mester ajtajához. Kopogott, de nem érkezett válasz. Talán halk volt –gondolta, majd ismét neki gyürkőzött. Már éppen döngetni készült a vastag tölgyfa ajtót, mely önmagában is óriási tekintélyt sugallt tulajdonosáról, ám az váratlanul kinyílt előtte. Oly hangtalanul és gyorsan történt az egész, hogy Fidelisnek idejébe tellett, mire össze tudta szedni magát olyannyira, hogy meg tudjon szólalni. Utólag nem tudja meddig állhatott az ajtóban a döbbenettől kukán, de ezen már nem volt ideje gondolkodni. Elígiusz mester ott tornyosult felette, a diák pedig szinte halálra váltan nézett fel rá, mintha csak hóhérára tekintene. A mester látván tanítványa félelmét, elmosolyodott és beinvitálta dolgozószobájába.

A megszeppent fiú belépett a hatalmas terembe, immáron azonban nem ért rá elámulni a csodálatos bútoroktól kezdve a még csodálatosabb színekben pompázó festményeken át a roppant kandallóig, melyet minden egyes alkalommal, amikor itt járt, megbámult. Eddig. Most viszont az élete függött az elkövetkezendő pár perctől, melyet nem akart elhalasztani holmi bámészkodással. Már előre meg is fogalmazta magában mondandóját, azt, hogy mit szeretne elérni az életben, ami évek óta mindennél előbbre való számára. Bizonyítja ezt az a sok, órán kívüli edzés is, melyet jó barátjának társaságában és annak vezényletével küszködött végig. Az életmódja, melyet annak reményében változtatott meg, hogy a siker még biztosabb legyen. Lényegében mindent a sport köré szervezett, annak rendelt alá. És mikor végre az elérhető siker kapujában állt, az fényévekre távolodott el tőle, hogy már lehetőségét sem látja megközelíteni. És mindez miért? Csupán egyetlen elhibázott dobás miatt, egyetlen perc töredékétől, melyet nem lehet meg nem történtté tenni.

Mindent előre kigondolt, hogyan fogja mestere tudtára adni, hogyan érzékeltesse vele, milyen fontos szerepet tölt be életében a sport, melyet az iskola elvégzésével a legmagasabb fokon szeretne folytatni. Ám abban a pillanatban, ahogyan ott állt Elígiusz előtt, minden mondat, minden szó és nem utolsósorban minden reménye szertefoszlott. Nem tudott, nem is akart megszólalni. Tehetetlennek érezte magát, megsemmisülten, szemét a padlót borító perzsaszőnyeg mintájára szegezte és várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Végül a mester szólalt meg elsőként. Látta növendéke zavarát és jól tudta, mit érezhet ezekben a percekben.

- Nos, gyermekem! –törte meg a nyomasztó csendet.- Gondolom sejted, miért hívattalak?

- Igen..- felelt a fiú elhaló hangon, szíve készült kiugrani a torkán. Érezte, hogy most keménynek kellene lennie, hogy megvédje jövőjét. De a világért le nem vette volna szemét a szőnyegről, mintha újabb és újabb motívumokat fedezne fel mintájában.

- Nézd, fiam! Nem kenyerem a mellé beszélés, ezt mindenki tudja rólam, legalábbis itt, Zkolé falain belül. Ugyan nem mondtam dobásod értékelését, azonban bejegyeztem azt a tanulónaplóba.

Fidelis még a lélegzetét is visszatartotta, minden idegszálával a mesterre koncentrált. Próbált minél több információt levonni annak szűk beszédéből, végül rá kellett jönnie a mester oly kiszámíthatatlan, hogy bármi megtörténhet. Egyszerre annyit mond, amennyit jónak lát tudatni a másik emberrel. Így hát kénytelen volt kivárni, amíg a mester befejezi mondandóját.

- Tudod-e mennyit dobtál? –szegezte hirtelen Fidelisnek a kérdést.

- Iiigen, huszonkilenc és felet. – és mint, aki óriásit vétett, szégyenkezve sütötte le szemét, ezzel elkerülvén, hogy tanára szemébe nézzen.

- Pontosan. – Elígiusz átható tekintete már-már idegesíteni kezdte a fiút. – Huszonkilenc és felet. – ismételte meg és hirtelen hátat fordított neki, majd kibámult az ablakon, mintha semmi sem lenne fontosabb számára e percben, mint az iskola udvarán folyó események. – Ez pedig azt jelenti, hogy… De mit is jelent igazán? – tette fel a kérdést szórakozottan az egyre jobban elsápadó Fidelis felé, mintha csak költői kérdést feszegetne, melyre úgysem vár érdemleges választ.

- Azt jelenti Uram, hogy gyakorlatilag, az Akadémiára való bekerüléshez – itt mély lélegzetet vett, mint aki élete eme fordulópontján semmit sem bán jobban, a pályán történteknél – nem elegendő… - itt féloldalt felsandított a szeme csücskéből az előtte tornyosuló alakra, hátha észrevesz bármit is a mester reakciójából, amiből talán következtethet egyre homályosodó jövőjére.

A megsemmisülten álldogáló diák régi emlékeket idézett fel Elígiuszban, aki egyre hatalmasodó részvétet és nem utolsó sorban, lelkiismeret-furdalás-szerűséget érzett, mely az órát követően mind nyugtalanította és szoros bilincsként zárta körül szívét. Tudta ő nagyon jól, hogy talán hibázott a pályán, hiszen ismerte sportkönyvük szabályait, melyeket többedmagával, az országos tanács tagjaival együttesen határoztak meg. Ezek alapján az Akadémiára felvételiző diákok minimális teljesítményét minden egyes sportágban megállapították. Fidelis az eddig letett vizsgák mindegyikében remekelt, csupán a buzogányvetés maradt utolsóként, melyben épp a szabályok adta határértéket teljesítette. A szabályok kiegészítő pontjainak megfelelően az ilyen különleges esetekben –melyekre valóban nagyon ritkán került sor – a sportvezető tanárnak – az elért eredményről a pályaőr tájékoztatását követően – újabb dobás lehetőségét kell biztosítania az érintett diák számára. Feltéve, hogy a diák az Akadémiára készül. Amennyiben a diák nem dédelget magában sportpályafutási tervet, az eredményt lefelé kerekítik, így huszonkilenc és fél helyett automatikusan huszonkilencet írnak a diák neve alá. Mivel azonban Fidelis sportolói karriert álmodott magának esetében a szabályok alapján utolsó lehetőséget kellett volna kapnia a dobáshoz. Ezt tudta ő jól, tudta a pályaőr, tudták osztálytársai, de leginkább mestere, aki szó nélkül hagyta az esetet és még csak értékelését sem kötötte a fiú orrára.

Fidelis ezekben a percekben valóban szánalmasan festett, ahogy fejét lehorgasztva, reményvesztetten állt a tekintélyt parancsoló igazgató előtt. Elígiusz eddig szúrós tekintetében halvány mosoly bujkált. Úgy találta, mintha újra élné múltját, a szorongató érzést, mely egészen a torkáig kúszik és szinte lélegzeni is alig engedi. Az ismerős történetnek ezúttal azonban boldog jövőt szánt. Megköszörülte a torkát és tanítványa felé fordult.

- Tudod-e Fidelis, hogy barátodnak, Thaddeusznak mik a tervei a jövőt illetően? – kérdezte tőle szomorú tekintettel, mire hirtelenjében megváltozott a helyzet és a fiú nagy meglepetésére már ő sajnálta mesterét, ahogy ránézett és egy különös szomorúsággal a szemében várta válaszát.

- Őöö, hogyne tudnám Tanár Úr! Thaddeusz – bár kétségkívül minden idők egyik, ha nem a legnagyobb, bajnoka – tehetségével ellentétben inkább orvosi pályára adja fejét. – itt rosszallóan biccentett, mellyel egyértelműen kifejezte barátja elhatározásáról alkotott véleményét.

- És te nem értesz egyet vele? – tette fel a mester az érezhetően feleslegesnek tűnő kérdést.

Fidelis megütközve nézett tanárára, de nem válaszolt. Agyának fogaskerekei egyfolytában zakatoltak és arra próbált rájönni, vajon hova akar kilyukadni az igazgató?

A beállt csendben Elígiusz folytatta: - Tudom, hogy ti nagyon jó barátok vagytok, mintha édestestvérek lennétek. Éppen ezért merült fel bennem, hogy nem lenne-e bölcsebb döntés részedről, ha – ahogyan azt jeles bizonyítványod is lehetővé teszi – az Akadémia helyett, a Páras szigetre jelentkeznél. Köztudott ugyebár, hogy Káplán kastélyában – a másik két tanszigethez hasonlóan - többféle képzés folyik a kastély falai között. Ennek megfelelően pedig nem lenne kötelező neked is pont az orvosi hivatást választanod, dönthetsz akár a tanári, hivatalnoki vagy a különböző tudós pályák egyike mellett is, ugyanakkor a jövő tekintetében továbbra is biztosíthatod számotokra e nemes barátság ápolását a közeli kollégiumi elhelyezés lehetőségével. – itt szünetet tartott, majd várakozón tekintett tanítványára.

Fidelis hirtelenjében nem tudott mit mondani. Tisztában volt ő azzal, hogy homlokegyenest ellentétes választásuk némiképp eltávolítaná Thaddeusztól, azonban esze ágában sem állt – és feltételezhetően barátja szándékai között sem szerepelt – teljesen megszakítani ezt az évek folyamán igen erőssé vált kapcsolatot. Barátja annak idején árvaként került a városba, sorsa csupán a város vezetésének jóindulatától függött. Édesanyja születését követően halt meg a „Ragály” szigeten, az emberek így is kész csodának tartották, hogy egy járvány áldozatául esett, súlyosan beteg nő, hogyan képes egészséges magzatot hozni a világra? Thaddeusz hát édesanya és egyetlen rokon nélkül cseperedett fel, édesapja kilétéről senki nem tudott semmit. Ez a titokzatosság pedig a fiú első életéveiben – így a későbbiekben – is bélyeget nyomott szomorú sorsára, hisz gyökerei nélkül nagyon elveszettnek érezte magát, mely az idő múlásával egyre növekvő magányt váltott ki benne. Már gyermekkorában elhatározta, a gyógyítás mesterévé fog válni, hogy minél kevesebb árva szülessen a világra – jól lehet, esete igen egyedi és egyben ritka volt az ország, de talán az egész földrész történelmében is. Erről a „kiváltságról” azonban örömmel mondott volna le, ha cserébe visszakaphatta volna oly vágyott édesanyját.

Fidelist eltűnődéséből a mester figyelmeztető krákogása térítette magához. Enyhén elpirult és zavartan pislogott Elígiuszra.

- Az osztályzatot ceruzával írtam be, úgymond figyelmeztetésül. –folytatta amaz és immár úgy beszélt a diákhoz, mintha legjobb barátja lenne. Hangja megnyugtató volt, bátorítást sugallt.- Kapsz tőlem még egy esélyt, hogy ne szórj átkokat ősz fejemre, és ne kívánj oda, ahová magam sem mennék szívesen.

A fiú azt hitte rosszul hall, hirtelenjében nem tudta mit csináljon, olyan nagy boldogság érte egyik pillanatról a másikra. Szíve szerint tanára nyakába ugrott volna, hogy hálákat rebegjen neki. Dehogy fogja ő megátkozni, hova gondol?

Ám Fidelis csak állt ott hallgatagon. Egy szó, de még egy mondat sem lett volna elég ahhoz, hogy kifejezze mit érez ezekben a percekben.

- Tanár úr, el sem tudom mondani mennyit jelent ez nekem! Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, ígérem, nem okozok csalódást.

- Sose ígérj olyat, amit nem tudsz teljesíteni biztosra!

- Elnézést. – hajtotta le fejét a diák, ez a mondat hideg zuhanyként érte. – Inkább úgy mondom, hogy megteszek minden tőlem telhetőt.

- Na, ez már mindjárt jobban hangzik. – mosolyodott el a tanár és enyhén belecsípett a fiú arcába. – Akkor holnap a 0. órában találkozunk. Addig is, ha rám hallgatsz, egy kicsit felkészülsz a nagy dobásra. A mai óra nekem azt bizonyította, hogy szükséged van némi gyakorlásra, ha valóban sikeres sportoló szeretnél lenni.

Tesz-Vesz Blogger Verseny

2012.03.14 11:17

Toronyóra lánccal - ugye Te is rajongsz az ékszerekért és órákért?

Ha most visszarepülhetnék az időben, talán még egy esszét is tudnék kanyarítani erről a témáról, de egy szakdolgozatot mindenképp. Mivel azonban sorstársaimhoz hasonlóan én sem fiatalodom (az időgépet pedig megsemmisítették), így kénytelen vagyok a mostani eszemmel és világlátásommal megközelíteni az ékszerek világát. Már évek óta semmilyen ékszert nem hordok. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem is rendelkezem velük. Természetesen megtartottam a "lánykoromból" származó kincseimet, melyeket erős nosztalgikus érzéssel nézegetek át olykor, mikor éppen a szekrényem felső részében van dolgom. Ilyenkor általában keresni szoktam valamit és amikor már minden tudományom elhagy, az összes lehetőségből kifogytam a lelőhelyeket illetően, az utolsó mentsváramhoz fordulok. Ez pedig a legfelső fiókom.

Van ott minden, mi szem-szájnak és régmúlt időknek ingere, emléke, melynek megfelelően arany, ezüst, bizsu s ami fénylik, megtalálható e csodás rejteken. (Kérem, hogy a betörők ezúttal hanyagolják eme blog olvasását. Vagy nem is! Á, nincs nálunk semmilyen ékszer, csak egy szegény templom egere.) Lehet hát oda hosszú, lógós aranyfülbevalót elképzelni, fehér kövekkel díszített cirádás arany gyűrűt, ásványi kőből formázott angyalkát, mely ezüst láncon fityeg, strasszokkal kirakott női karórát és ki tudja még mi mindent? Annyifélét azért mégsem, elvégre nem vagyunk mi a Rotschild báróék, sem azok leszármazottai. Sajnos...

Ifjonti koromban viszont képtelen voltam úgy elhagyni a lakást, hogy ne lett volna rajtam legalább tíz darab ékszer. Így, szám szerint. Ezekből eleve nyolc (négy-négy) az ujjaimon volt megtalálható iszonyatos küllemű és méretű alumínium gyűrűk formájában, melyekből csupán a két kisujjamra nem jutott. Szerencsére. Gimnazista voltam ekkortájt és édesapám látván reggelente ezekkel a "mutatós" példányokkal való felszerelkezésemet, minden egyes alkalommal megjegyezte: Látom lányom, veszed a bokszereidet. Talán hívatlan jegyellenőrök látogatására számítasz?- Megjegyzem teljesen felesleges volt ezen viccelődése, tekintettel diákbérletemre, melyet mindig magamnál tartottam. Kivéve azokat a napokat, amikor nem felejtettem otthon. Ezekben a korántsem elenyésző esetekben ugyanis a "felékszerezés" elvonta a figyelmemet és átsiklottam azon jelentéktelen tény felett, hogy bérletemet előző nap az ellenőrnek történő felmutatást követően nem hátitáskámba rejtettem vissza, hanem egy hanyag mozdulattal hátsó farzsebembe vágtam. Másnap pedig hangulatomnak megfelelően, a szűkebb nadrág mellett tettem le a voksom. Valahogy ezeken a napokon inkább gyalogszerrel mentem át Wekerlére.

A förtelmesen borzalmas, koponyás, kígyós és két kéz tartotta rózsás (ki tudja miért, ez utóbbi szintén elég ijesztő látványt nyújtott) gyűrűk mellett akkoriban még órát is viseltem. No nem kell semmilyen vérengzősre gondolni. Bizton állíthatom, hogy kvarcórám igenis visszafogott volt, mégis férfias. Nos, igen. Az egyik gyalogosan iskolába menős napomon találtam. Csakúgy ott hevert az út szélén és kétségbeesetten hívogatott. Engem. Hát megesett rajta amúgyis érzékeny szívem és felvettem. Első látásra nagyon megtetszett, így attól a naptól kezdve büszkén hordtam is. A gimnáziumot együtt jártuk ki. Az óra és én. Nagyon boldogok voltunk. Leérettségizésemet követően még nagyon sokáig viseltem. Én tényleg szerettem azt az órát. Aztán egyszer csak, évek múltán történt valami és többé már nem vettem fel. De ez az óra szintén velem maradt a mai napig, csak éppen nem a karomon viselem, hanem abba a bizonyos szekrényfiókba helyeztem örök emlékül.

 

Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul:

www.teszvesz.hu/bloggerverseny

Jelentkezz Te is!


 

 

<< 23 | 24 | 25 | 26 | 27 >>