Blog

Tesz-Vesz Blogger Verseny

2012.03.13 13:45

Babázás okosan - avagy spórolós trükkök szülőknek

Hogyan lehet olcsóbban beszerezni mindent? Erre a kérdésre egyszerű választ tudok adni. Majdnem mindenhez használtan is hozzá lehet jutni, ám a kivételek közül is csak a legszükségesebbeket javaslom! Öt és fél év tapasztalata azt mondatja velem, hogy valóban kerülni kell a haszontalan cikkek, illetve a túl sok gyermekruhák vásárlását. Én ugyanis éppen ezen hibámnak iszom jó pár hónapja a levét. Elsőszülött kislányomnál rengeteg ruhát vásároltam össze, amikből sok darabot alig viselt. Második kislányom pedig általában a szekrényben nőtte át őket (mármint a rucik voltak a szekrényben, ő maga szabadon garázdálkodott a lakásban, utcán, villamoson, bárhol). Most pedig örülök, ha egy-egy csomagon végre túladok. Ráadásul időszakonként szintén hatalmas mennyiségű ruhákat kapunk ismerősöktől, rokonoktól, melyeket már kinőttek a gyerekeik. Na, ezek elszállásolása sem kis feladat számomra két és fél szobás panellakásunkban.

Én általában mindent használtan vásárolok aukciós oldalakon, vagy a kedvenc használtruha üzletemben. Szeretek odajárni még akkor is, ha éppen semmire nincs szükségem, ellenben kikapcsolódásnak remekül megfelel. Persze ilyen alkalmakkor sem jövök el üres kézzel, no de annyi baj legyen. Kell a lelkemnek. És akkor sem esek kétségbe, ha éppen kevesebb a pénzem, legfeljebb egy jóval kisebb értékű (200-300 forintos) aprósággal távozom (mint például egy pici játék: plüsskutyus, baba, stb.), melyet természetesen nem magamnak szánok, mégis szükségem van rá. Mert hát ugye a lelkem...

Ebből fakadóan tehát még egy hibámat hozzácsapnám az előzőekéhez, ez pedig nem más, mint a szintén őrült számba menő játékok felhalmozása, mely a későbbiekben sok-sok bosszúságom forrása lesz. Mostani eszemmel, játékokból is csak a legszükségesebbek beszerzése mellett teszem le a voksom. Azonban nem vagyok ellene a különféle csörgő-zörgő, rezgő-villogó, ingó-bingó technikai csodáknak sem. Ennek megfelelően, bár nem játékszámba megy, mégis nagyon hasznos lehet egy bölcső, mely tapasztalataim szerint sajnálatos módon elég ritka és még használtan is a drágább bababútorok közé tartozik. Ennek fejlesztő hatása azonban utólag feltétlen elgondolkodtatott. Mára bánom, hogy ez a bútor végül kimaradt kislányaimnál, de legfőként másodszülött lányomnál (az okokra most nem térnék ki, az érdeklődők számára a honlapomon elolvasható). Egy babajátéknak számító "eszközt" azonban megemlítenék, melyet teljesen feleslegesnek és akár károsnak is tartok. Nevezetesen a bébikomp, mely úgy vélem csakis hátrányára válik a fejlődő kisgyermeknek. A fejlettebbeket egyértelműen korlátozza mozgásában, míg a járni tanulókat úgymond becsapja, mert elhiteti velük, hogy saját maguk járnak.

A babakocsi megválasztása sem kis feladat, hiszen manapság annyifélét kínálnak eladásra. Fontos szempontként megemlíteném, hogy amennyiben az édesanya gyakran közlekedik gyermekével a városban, úgy minél kisebb súlyút válasszon. Ezeknek ugyan előnyükkel szemben az a hátrányuk, hogy pehely súlyuknak köszönhetően egyben kisebb méretűek is, melyek nagyobb babák számára esetleg kényelmetlenek lehetnek. Ez ellen még nem tudom a "gyógyírt", legalábbis nem olcsón (és használtan).

A járóka tekintetében személy szerint a hálós változatot preferáltam, melyet nagyobbik lányomnál remekül kihasználtunk. Bár másodszülött kislányom is nagyon sok időt töltött el benne -nővéréhez hasonlóan szintén ebben állt fel először a kapaszkodók segítségével. Ám tény, hogy párnázott pereme nem mondható éppen biztonságosnak. Ezt kislányom három erős harapással be is bizonyította.

Bébiőrt és légzésfigyelőt szintén beszereztünk annak idején, mely "kellékekből" mi csupán az utóbbinak vettük nagy hasznát. Bébiőrre teljesen felesleges volt beruháznunk, tekintettel lakásunkra, mely minden irányból könnyen "áthallható". A lakással ellentétben viszont nagyon is tudom ajánlani a családi házban élők számára, mert véleményem szerint ott igenis elkél egy ilyen készülék.

És akinek még a kevésre is alig jut pénze? Ne keseredjen el, bár tudom, ezt könnyebb mondani, mint csinálni. De tény, hogy nem a játékok tömkelege, vagy a  legdrágább babák, autók, márkás ruhák (és ki tudja még mi mindenre vágyik egy gyermeki szív) a legfontosabbak, hanem a szeretet, melyet semmi sem pótolhat!

 

Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul:

www.teszvesz.hu/bloggerverseny

Jelentkezz Te is!

 

Tesz-Vesz Blogger verseny

2012.03.12 12:13

Maci vs. Nintendo - avagy mivel is játsszon inkább a gyermek?

Bevezetésként előrebocsátom, hogy nem lehet a macit összehasonlítani a Nintendo-val. Két kislány édesanyjaként szereztem ugyan némi tapasztalatot a gyermekek kedvelt játékának terén, ám ez korántsem elég ahhoz, hogy egyértelműen el tudnám dönteni, vajon melyik a jobb? Mert kérdem én: milyen szempontból jobb? Kinek melyik felel meg jobban? A gyermekek személyisége sok esetben homlokegyenest különbözik egymástól, ezért nem lehet csakúgy beskatulyázni őket. Eleve már a nemük is meghatározó lehet. Persze az sem kizáró ok, hiszen egy kislányt is éppúgy vonzhatják a kisautók, Nintendo vagy egyéb más fiús játékok, mint a srácokat. Ám ennek az ellenkezője is igaz lehet, ám az már kevésbé kedvelt témakör és most nem is erről szól ez a blog.

Ahhoz tehát, hogy választ tudjunk adni a címben felvetett kérdésre, első körben tudnunk kell, hogy gyermekünk kíváncsiságát, játékos kedvét mi elégíti ki, mi okoz számára örömet? Ehhez pedig ismernünk kell őt magát. Személy szerint nem vagyok egyik játékfajta ellen sem. Infantilis lévén jómagam előszeretettel veszem kézbe a kis családunk tagjaiként számon tartott különböző plüss állatfigurákat. Sőt mi több, egyénenként hangokat is kölcsönzök számukra. Ez a "szokásom" egészen gyermekkoromig nyúlik vissza, mikor megkaptam életem legkedveltebb nagyméretű plüsskutyusát, Nagykutyust. Két éves forma lehettem ekkor. Onnantól pedig nem volt megállás. Gyermekként még nem sokat tudtam a Nintendo-ról. Hallani persze hallottam már róla, de semmi több. Volt azonban legóm, igaz nem Duplo, hanem az a "sima" hagyományos, kisebb méretű építőjáték. De nekem az is tökéletesen megfelelt. Hintalovam sem volt, ellenben sok időt töltöttem a játszótér egyik hintájában. Nagyobbik kislányom, Bella szintén örökölte a plüssjáték iránti szenvedélyemet, ugyanakkor ő az egy hónapja vásárolt playstation játékával is szívesen játszik. Sokszor felnőtteket megszégyenítő gyorsasággal és ügyességgel hajtja végre a játék kínálta feladatokat. Engem bár nem vonz ez a világ, azért kislányom diadala felett érzett öröme engem is magával ragad.

Nem tiltom el a különféle technikai herkentyűktől sem. Ennek eredményeként, ötéves kislányom már egyedül tud válogatni az általunk megnyitott, gyermekzenéket és klipeket tartalmazó youtube oldalak között. Vallom, hogy hadd tanuljon, ismerje meg az egyes technológiákat, természetesen az ő szintjének megfelelően és nem utolsósorban szülői ellenőrzés alatt. A televízióval sem vagyunk másként. Nem tiltjuk őfelségét, azonban szigorú kontroll alatt tartjuk, mert valóban nem mindegy, hogy mai világunkban mik jutnak el gyermekeinkhez? Ne legyenek ezek az eszközök szimpla "babysitterek", egyfajta gyermekfelügyelők, mert bizonyos esetekben annak súlyos vonzatai lehetnek.

Figyeljünk hát oda rájuk, ugyanakkor hagyjuk, hadd bontogassák kis szárnyacskáikat így fél-szabadon. Én minden szülőtársamnak sok-sok türelmet kívánok mindehhez!

 

Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul:

www.teszvesz.hu/bloggerverseny

Jelentkezz Te is!



 

 

Az első fog (Családi történetek)

2012.03.11 14:06

Az első fog

 

Bella áll előttem és komolyan néz rám. Egy idő után elunja, majd mozgatni kezdi az egyik alsó fogát. Tegnap már pedzegette ugyan, ám én mégsem vettem komolyan, mit mond.

- Anyu! - mondta - Ha eszek és harapok, itt fáj. - Valóban így volt, ezt el kell ismerjem. Én azonban attól féltem, hogy az állandó gondos fogmosások ellenére mégis egy kis rés keletkezett azon az acél pajzson és esetleg megbetegedett az egyik fogacskája. Figyelmeztettem, hogy eztán még alaposabban végezze azt a fránya fogmosást! Nem szólt semmit, csak megvonta a vállát.

De ma. A konyhában teszem éppen a dolgom, mikor odajön hozzám és kerek-perec elém áll: Anyu! Mindig fáj ez a fogam, ha eszek!

Ezúttal nem bagatelizálhattam el kijelentését és szemügyre vettem azt a bizonyos fogat. Ez a határozottsága ugyanis már igencsak felkeltette figyelmemet arra az "aprócska" kis problémára, mely a szájában keletkezett. Óvatosan megmozgattam, majd mintha a tűzbe nyúltam volna, úgy kaptam el onnan az ujjam. Nini! Hiszen ez a gyöngyszem tényleg mozog!

Bella arca végre felderült. - Látod! Én megmondtam!

És ez így igaz. Ő megmondta. Már tegnap. Épp csak komolyan kellett volna vegyem a szavát.

Ismét egy új korszak veszi kezdetét tehát. Megannyi emlék szállt meg egy pillanat alatt. Jók is, rosszak is, de az enyémek. Amikor én vártam az első tejfog kihullását. A Balatonon nyaraltunk éppen, mikor meglazult az a huncut tejfogacska. Egy idő után már bizony nagyon zavaró volt, ahogyan a számban lifegett és minden egyes rágásnál megcsikordult a keményebb falat alatt. Én pedig minden egyes harapásnál abban reménykedtem, hogy talán most! És mégsem. Újabb rágás, a fogacska azonban igen szívósnak bizonyult. Már szinte teljesen kifordult gödréből, így gyökerei híján már csak a szentlélek tartotta a helyén. De helytállt. Nem adta meg magát könnyen.

Arra is emlékszem, hogy azon a nevezetes napon más is történt. Horgász versenyt tartott az üdülő vezetősége, melyet kimondottan a gyermekek részére szerveztek. A jelentkezők, köztük én is, a maga korcsoportjában szállt ringbe a hőn áhított győzelemért. Kaptunk egy-egy horgászbotot kis kezecskéinkbe, melyekkel a medencébe hajigált kampós műanyag halacskákat kellett ügyesen vagy nem ügyesen, kisebb-nagyobb szerencsével kihalászni. Ötéves és nagyon lelkes voltam. Nálam már csak édesapám lelkesedett és izgult jobban, aki a medence partjáról irányított és harsogta túl öblös hangján a többi szülőt. - Ágika! Ott jobbra, közvetlen melletted! Ez az! Most balra! Nem, nem, azt már a melletted álló kisfiú megkaparintotta. Nem baj, gyerünk tovább!

Fordulj meg, ott úszik mögötted sréhen egy sárga! Ez az! Ügyes vagy! Nézzük csak mi van még? - És ez így ment egészen a verseny végéig. De meg is lett az eredménye. Nyertem. A győztesek hivatalos kihirdetésére a hatalmas étkezdében került sor. A nyereményem pedig egy szelet csokoládés nápolyi volt. Talán csalódtam kicsit, talán nem. Szüleim mindenesetre külön díjjal is megleptek, hogy méltán megünnepeljük verejtékes győzelmemet. Nagy kedvencemet, egy tíz dekás Boci csokoládét kaptam mintegy vigaszdíjul. Persze nagyon örültem neki, talán jobban, mint győzelmemnek. Olyan voltam, mint a mesebeli Gombóc Artúr. Mindenféle csokit szerettem, pontosabban nem szerettem, mert ott pusztítottam, ahol értem... Ez persze meg is látszott rajtam. Sokáig nagyon kövér kisgyerek voltam.

A csokoládé gyorsan elfogyott tehát, ahogyan vele együtt az örömmámor is. Az izgő-mozgó tejfog azonban maradt. Ekkor asztalszomszédaink felajánlották számomra a spéci csipeszüket, mely garantáltan eltávolítja minden bosszúságom forrását. Belementem. Minden mindegy volt már akkor nekem, csak az a fog kint legyen! Vacsora után felmentünk a szobánkba és egy életem-egy halálom, megragadtuk fogamat, csavartuk jobbra, csavartuk balra. Végül megadta magát a sorsnak és engedett a ránehezedő nyomásnak. A fog elvált ínyemtől és a következő pillanatban már a markomban tarthattam őt. Helyes kis fogacska volt, nem mondom. Apró, formás és fehér, bár kissé szabálytalanabb volt az alakja, mint ahogyan előtte képzeletemben élt. Megkönnyebbültem. Számomra az a bizonyos korszak megkezdődött tehát. Jöttek vele újabb félelmek, fájdalmak, csalódások és sok-sok öröm, mely a gyermekkorra, később pedig a tizenévekre oly jellemző. Kivétel nélkül mindannyiunkra.

Vajon Bella mikor éli át azt a fajta megmagyarázhatatlan félelmet, ugyanakkor a fog kifordulásával járó, egyben jóleső megkönnyebbülést, melyet én az első fog "elvesztésénél" éreztem. És milyen éveknek néz elébe, ha az óvodáskor után egy valóban nehezebb és keményebb időszak, az iskola veszi kezdetét? Vajon hogyan áll helyt az iskola falain belül és azon kívül, a nagybetűs ÉLET-ben? Meglátjuk. Ahogyan mindig is szoktam volt mondani: az élet majd megoldja. Mert az élet mindent megold. Az első fogacska kiesését is. Ugyan még nem ma, talán nem is holnap. De egyszer, mint minden másnak, egy napon majd annak is eljön az ideje.

 

***

 

Pontosan két hónap múlva, hogy Bella megmutatta azt a mozgó gyöngyszemet, kiesett a legelső tejfoga. No persze az egyszerűség kedvéért koránt sem az, mely legelsőként mozdult meg. Nem. A mellette lévő, elülső fogacska döntött úgy kis idő múltán, hogy neki is elérkezett az ideje a távozásra. Bár az utána következő csontfog egyelőre még nem mutatja magát és legelső, mozgó tejfoga továbbra is keményen állja a sarat.

1. Fejezet (részlet egy rég elfeledett regényből)

2012.03.11 13:26

A döntés

 

- Hatig számolok és akkor dobjátok el a buzogányokat! Egy, kettő…- Elígiusz Mester szigorúan nézett az előtte felsorakozó tanítvány seregen, majd közel emelte szájához a mindent eldöntő sípját.

- Mért pont hatig? –nyögött fel Fidelis, miközben dobáshoz készülődött.

- Három, négy…

Apró morajlások hangzottak fel a tanulók között és az a lélegzet visszafojtó csend telepedett rájuk, melyben benne volt a jól teljesítés iránti vágy, a vele együtt járó izgatottság. Valamint a tudat, hogy ez a két perc sorsdöntő mindannyiuk számára, tekintve, hogy év végi naplózárás előtt állnak, melyet az elkövetkezendő események nagyban meghatároznak. És mint olyat, az egész Zkolé Iskola –tanárok, növendékek részéről egyaránt- teljes tisztelet és némi ünnepies hangulat övezett. De nem csak „Iskolánkban”, hanem az összes tudásműhelyben városszerte.

Thaddeus idegesen pillantott oldalra, remélvén, viszonylag rövid idő alatt véget vet társalgásuknak és végre kedvenc buzogányára fordíthatja minden figyelmét.

- Talán ez a mániája. Különben meg mit izgat az téged? –mondta, majd immáron enyhe felsőbbrendűséggel tekintett társára, hiszen már előre tudta –ami senki előtt, még Elígiusz Mester előtt sem volt titok-, hogy ismét ő dobja a lehető legmesszebb, a Kaplon csapat tízes számú buzogányát, mint mindig. Éppen ezért az a fajta „kiváltságos” érzés -mellyel mintegy saját magát ajándékozta meg- tulajdonképpen jogos volt, feltéve, ha kizárólag tehetségét nézzük.

Ám a Pedasz város kiváltságosainak köréhez való tartozás nem elégedett meg csupán a jó dobó készségével. Az előkelő kasztba való lépés előfeltétele volt még több tucat nemes tulajdonság birtoklása is. Ezek hiányával még csak a kaszt közeléhez sem juthatott el az egyszeri „földi halandó”. Már, ha az ott élőket annak lehet nevezni. Hiszen a város többek között tanult polgárairól is híressé vált, tekintve, hogy az összes 20. életévét betöltött és iskolából kikerült pedaszi legalább egy diplomával rendelkezett.

Thaddeusz nem volt tudatában lenéző viselkedésének, ezért sem haragudtak rá évfolyamtársai, tanárai –kik inkább megmosolyogták, mint büntették volna emiatt. Legjobb barátja és minden bajban hű társa, Fidelis sem neheztelt rá. Esetenként, mikor nagyon felpaprikázta Thaddeusz fennhéjázó magatartásával, egyszer-kétszer mérgesen az orra alá dörgölte barátja viselkedését. De igazán olyankor sem tudott a fiúra haragudni, mert újra és újra rá kellett jönnie, a nála jóval magasabb és izmosabb termet, még annál is naivabb személyiséget takar.

Mindez pedig egyszerűen Thaddeusz tekintetében nyilvánult meg, melyet festeni sem lehetne gyermekibbre és ártatlanabbra. Szeme olyannyira ki tudott kerekedni a csodálkozástól, hogy az ember inkább a nevetés mellett döntött és legszívesebben magához ölelte volna ezt a melák ifjat. Senki nem tette szóvá tehát, így minden maradt a régiben. Ezáltal érezte a fiú, hogy a dicsőség jár neki. („Meg a szád is!” –gondolta oly sokszor barátja.)

Megint kezdi! –sóhajtott Fidelis és legszívesebben lenyelte volna a nyelvét, amíg kissé elcsitul lázadó lelke, hogy képes legyen –ha barátságosan nem is, de- viszonylag közömbös hangon megszólalni.

- Nem izgat! –vágott vissza- Csak megjegyeztem, mert az elfogadott mégiscsak a három, mármint a hármas szám! –majd szinte feladván „szópárbaját” társával, megvonta a vállát és végleg elhallgatott. Szíve szerint azt kívánta, bár bele se fogott volna az egész okfejtésbe. A hosszú, együtt töltött évek alatt megtanulhatta már, hogy még idejében hagyja abba a vitát Thaddeusszal szemben, ellenkező esetben akár meg is jósolható veresége. Elvégre mindig ő húzta a rövidebbet.

- Öt… -már a számolás végén tartott mesterük, mire a tanulók idegei pattanásig feszültek.

- De te mindig megjegyzed. –vetette szemére Thaddeusz, részéről a témát lezárva és egyben az utolsó szó jogán (mely ugyebár a dicsőséggel együtt szintén megillette). Mostantól más már nem érdekelte. Kifejezetten csak a buzogányra és az általa kitűzött távolságra koncentrált.

Ez volt ugyanis a bevált gyakorlat nála- innentől tetszik vagy sem, számára megszűnt a világ, ha szóltak is hozzá, már nem hallotta. Csak ő létezett és a kezében békésen himbálózó buzogány. Agyának egy titkos szegletébe került ezzel, ahová más nem juthatott be és tulajdonképpen e helynek köszönhetett minden sikert. Előre meghatározott saját magának egy célt és ha bár túlszárnyalni nem tudta, mindent beleadott, hogy azt elérje. Kerüljön bármekkora erőfeszítésébe is. Főbb tulajdonságai között ez szintén jellemző volt rá. A hiúság, melynek hű társa -vagy nevezhetjük elengedhetetlen kelléknek- az akaraterő -Thaddeusz esetében nem is akármilyen- és a büszkeség, mely tulajdonságok mondhatni egymással versengve tolakodtak előtérbe. Mindenhol és mindenben csak ő kerekedhetett felül, kerülhetett ki nyertesen, veszélyeztetve ezzel ama tényt, hogy ugyanakkor más –esetleg pozitívabb jellemvonását szorítja ezzel a háttérbe.

Elígiusz Mester még egy utolsó figyelmeztetésként belefújt sípjába, hogy a bámészkodók figyelmét is végre az utolsó dobásra irányítsa. Szúrós tekintetével végigsiklott az előtte sorfalat képező diákokon és kis elérzékenyüléssel gondolt az együtt töltött évekre, melyeket e szívéhez legközelebb álló osztálya körében töltött el. Látta, ahogy a gömböc alkatú, turcsi orrú, vörös hajzuhatag alól félősen kipislantó kislány, Verma rémült tekintettel, mereven néz maga elé, mint aki elszántan már alig várja, hogy végre elhajíthassa reszkető kezei közé fogott buzogányát. Jobbján a magas, nádszál vékony és káprázatos szépségű Nimeah állt. A lány igencsak feltűnő jelenségként gyakorlatilag már az első percben magára vonta mindenki figyelmét, legalábbis, aki először találkozott vele. Térdéig érő barna hosszú haja, mandulavágású fekete szeme és az őt mindenkor jellemző különös átszellemültség, mely állandóan áradt a lány megfoghatatlan lényéből, valóban magával ragadóvá és egyben megközelíthetetlenné tette. Végül szemébe tűnt az osztályelső és mint mindig, most is óriási magabiztosságot sugárzó Thaddeusz, valamint a tőle balra elhelyezkedő Fidelis, aki még az utolsó másodpercekben is mormogott valamit az orra alatt, egyre fokozódó idegességében. A kis seregen szemmel láthatóan általános izgatottság lett úrrá, melyet a lassan múló másodpercek csak még nehezebbé tettek. Így Elígiusz megkönyörülve a kis csapaton, elkiáltotta magát: - Hat!

Azzal óriási suhogással emelkedett a levegőbe az összes buzogány, majd egy-egy kisebb kört alkotván, szállt egyre messzebb, mintha egyszerre csak gömbvillámok sokasága kelt volna életre rabságukból és repült a mindennél fontosabb szabadság felé.

 

Magyar népmese (dalszöveg)

2012.03.10 21:51

Magyar népmese

 

Nem vagyok én gazdag,

sem legkisebb királyfi,

vállalom a sorsom,

na gyere velem állj ki!

Legyőzök én bárkit,

ne vessék szememre,

hogy szó nélkül hagyom,

míg más beleköp a levesbe.

Lehet ő a sárkány,

akár a hétfejű,

én sem leszek gyávább,

mint a kis egyfejű Süsü.

Rántsd ki kardod bajnok,

ne csak a szó vágjon,

mutasd, mily ügyes vagy,

mint legény a gáton.

S erőd mellett az ész

sem utolsó dolog,

mert könnyen Góliátként

a padlót foghatod.

Jöhetnek a törpék,

Lilliput sincs messze,

igaz, ez nem is fér

magyar népmesébe.

Beszéljünk hát róla,

az egyszeri lányról,

s király hitveséről,

ásóról, kapáról.

Tudom, hogy unalmas,

az élet is ilyen,

úgy alakítsd sorsod,

hogy izgalmas legyen.

Életed könyvébe

kerüljenek trollok,

legyél te a győztes,

vesszenek az orkok!

Ez nem egy népmese,

nem is sci-fi regény,

ne törődj te azzal,

mert elhagy a remény.

Te írj minden oldalt,

bánattal, örömmel,

s nevess a Halálra,

igaz bátor szívvel.

Dacolj vele nyíltan,

menjetek birokra,

vedd fel azt a kesztyűt,

üssed őt ki még ma!

Te ásd meg a sírját,

tovább ne kaszáljon,

legyél hősök hőse

kerek e világon!

De ha félsz így tenni,

meglásd, alulmaradsz.

S nem emlékszik majd rád,

mindaz, kit csak akarsz.

Mert gyávának, mint tudjuk

nincs hazája régen,

eltűnik, elporlad,

dicső feledésben.

És, hogyha rám hallgatsz,

még babonás se légy,

mert a gonosz sokszor

nem más, mint szőrös légy.

A boszorkányság is már

kiment a divatból,

elégett a máglyán,

ki élt varázslásból.

Azon is nevetünk,

szegény botor lélek,

hogy oly cicus láttán,

forog s földre köpköd,

nem megy vele sokra,

úgyis elviszi az ördög.

 

Drogmámor (dalszöveg)

2012.03.10 21:44

Drogmámor

 

Miért jó, ha úgy jó, hogy nem látod meg a bajt,

És hiába repülnél tova, majd megérzed a talajt?

Vágyódsz folyton a jóra, de nem hagyod, hogy elérd

S nem hallod meg közben, hogy az élet tőled mit kérd.

Mondd, megéri-e neked, ha a holnapot meg sem éred?

Helyette még ma földbe temetik a sebes tested!

Elporlad ott magányosan, nem lel már nyugalmat,

Lelked örök vándorként keres magának kiutat.

 

Mit ér az a mámor, ha utána nem lesz tovább élet,

Összetörten, elfonnyadva nézd, jövőd mivé lett?

Elhagyatva, árván várod már az ítéletet,

Nincs már anyád és nincs apád, rég elhagytad őket.

Hitetlenül kapálózol, nem adod meg könnyen magad,

Talán van még egy kis erő, mely reményedből fakad.

Ha úgy érzed, hogy van még esély, ne hagyd hát elveszni,

Ha te nem kéred, más majd kéri, a gonosz mind elveszi.

 

Refrén:

Koszos tű szúr a még élő húsba,

Kábít, marja, fájón szétszaggatja,

Álmodsz, lebegsz, közben nincs megállás,

Jő a halál, újra kezd a kaszálás.

 

Nagykutyus (Családi történetek)

2012.03.10 21:38

Nagykutyus

 

Kétéves forma lehettem, amikor megkaptam. Első látásra beleszerettem. Állítólag óriási sivalkodásban törtem ki, amint megpillantottam őt. Csakúgy repültem felé és zártam szorosan a karjaimba. Alig bírtam el, mert szinte egy magasak voltunk. Ő és én. Ölelgettem, puszilgattam, ahol csak értem. Pedig akkor még nem lett volna szabad. Fehér-rozsdás színű bundája bizony nagyon koszos volt, nem egy kisgyermek szájához való. Szüleim iziben rám is pirítottak, hogy majd akkor szeretgessem, ha már kimosták. Addig csak nézegessem. Szót fogadtam nekik, mert összességében azért szófogadó kislány voltam. Suta mozdulatokkal ledobtam őt a földre, majd nagy vehemensen rávetettem magam. Úgy ültem rajta, mint huszár a lován. És boldog voltam. Boldogabb talán, mint valaha -vagy legalábbis azalatt a két év alatt-, mióta megláttam a napvilágot. Tudtam, éreztem, hogy életem legnagyobb ajándékát kaptam azon a szombat délutánon, amikor szüleim a gyáli piacról hazatérvén egy óriási szövetkutyussal leptek meg engem. Legalábbis akkor úgy gondoltam. Attól a perctől kezdve, hogy megláttuk egymást, Nagykutyussal valóban elválaszthatatlanok lettünk. Mert így neveztem el őt. Ez volt a legelső szó, amit akkor kiejtettem a számon. Pontosabban elkiáltottam.

Nagykutyus korát már akkoriban nehéz volt meghatározni. Azóta rájöttem, ő kortalan. Bár az idő múlása őt sem kíméli, ahogyan én sem tettem. Húztam-vontam őt a lakásban, amerre épp kedvem támadt menni, vittem, cibáltam őt magam után. Nagykutyus nélkül egy tapodtat sem! Igaz, így nem fogalmaztam meg, de a környezetem ezzel tisztában volt. Nem is hagytuk otthon, csak, ha bölcsödébe, óvodába vagy iskolába kellett mennem napközben. Kötelezettségeimnek hát Nagykutyus nélkül tettem eleget, de mihelyst hazaértem, mindent együtt csináltunk. Együtt tanultunk, játszottunk, még enni is együtt ettünk. Együtt mentünk a nagymamáékhoz látogatóba, de a Balcsira is magunkkal vittük. Mert egyfajta belső késztetést éreztem arra, hogy mindenhol velem legyen. Kisebb koromban nagy büszkén vonultam el vele a szálloda recepciója előtt. Míg később amikor már tizenévessé serdültem, és a fiúk is kezdték észrevenni, hogy a másik nem képviselője vagyok, immáron saját bőröndömben hurcolásztam. Ekkor talán egy picit már szégyelltem őt, viszont még mindig szükségem volt rá. Hiszen még gyerek voltam, bár nem annak tűntem. Igazság szerint ez nem is érdekelt. Ahogyan az sem, hogy sokan a mai napig infantilisnek tartanak. Talán igazuk van és legbelül soha sem akarok felnőni. Ki tudja? Talán Nagykutyus... Aki, ha jónak látja, majd egy adandó alkalommal megosztja velem, hogy mi erről a véleménye? Mert beszélni is tud.

Ahogy egyre jobban nyílt ki az értelmem és lettem egyre idősebb, találtam magamnak egy nagyon is kedvelt foglalatosságot. Mindennek hangot adtam. Ez általában a plüssjátékaimra volt jellemző, melyek tábora Nagykutyus mellett igen szép számmal gyarapodott. Mindegyikőjüknek volt saját neve -a mai napig emlékszem rájuk- és külön hangon szólaltak meg. Nagyon élveztem, ahogyan szüleim is szerették hallgatni őket. Jókat társalogtak velük. Ám nagy kedvencük természetesen továbbra is Nagykutyus maradt, aki mit sem veszített bájából, vonzerejéből az idők folyamán. Még az ágyam is megosztottam vele, bár ahogy nőttem, egyre kevesebb hely jutott nekem. De nem számított, az volt a fontos, hogy ő kényelmesen aludjon. Ha mellettem volt, még az éjszaka sötétjétől sem féltem. Hatalmas rozsdásbarna fülét az arcomra terítettem és úgy aludtam el.

Nagykutyus mindig velem volt tehát. Jóban-rosszban, egészségben-betegségben. Szüleim nagy megrökönyödésére már ötéves koromban megtettem azt a mélyenszántó és bölcs kijelentésemet, miszerint Nagykutyust én a sírba is magammal viszem. Akkor úgy is gondoltam és még nagyon sokáig. Hiszen gyermekként, bár elzártak szüleim embertelen világunk elől, ott és úgy óvtak, ahogyan csak tudtak, mégis ezen a kemény burkon olykor bizony átütött a kegyetlenség. Ilyenkor pedig hiába álltak vállvetve egymás mellett, hogy eltakarják előlem azt a sok rosszat, ami a való életben történik, sajnos egy kis résen valahogyan mégis megláttam azt. Lassanként szűrődött be hozzám a baj, a fájdalom. Ha például az utcán a szemem láttára verte meg nagyon egy anyuka a gyermekét. Vagy éppen az iskolánkkal szemközti telken esett egymásnak két idős bácsi egy-egy jó nagy furkós bottal. De az is megrémisztett, amikor egy házaspár verekedett össze nyílt színen, mert képtelenek voltak meggyőzni egymást a maguk igazáról. De a legfájdalmasabb emlékem az, amikor nagypapáék házában egy középkorú férfi hatalmas rúgásokkal bírt távozásra egy nagytestű kutyust, aki olyan jámboran telepedett le a lábtörlőjére, hogy a szívem sajdult belé. Feltehetően kivert kutyusként éppen új otthont keresett magának. Sajnos rossz helyet választott. A mai napig nem tudom, hogyan került be abba a társas házba, ahol papáék laktak, ahogyan azt sem értem, hogy miért kellett őt ilyen kegyetlenül elzavarni? Aznap nagyon sokáig sírtam. Az a férfi egy Mikiegeres bőrtáskát adott nagypapának, amikor meglátott engem. Nekem szánta. Sosem szerettem azt a kistáskát, pedig nagyon jól nézett ki és olyan még senkinek nem volt. Akkor nyúltam hozzá először és utoljára, amikor átadták nekem.

Ahogy nőttem és cseperedtem, egyre több rossz dolgot láttam meg és egyre biztosabb voltam abban, amikor én már nem leszek, Nagykutyust nem hagyhatom hátra, hogy a gonosz emberek kényük-kedvük szerint azt csináljanak vele, amit akarnak. Egyszer a szomszédunkba is betörtek. Hirtelen félelmetes lett számomra a tudat, hogy idegen emberek bármikor bejuthatnak az otthonunkba és feldúlhatják, kirabolhatják azt. Elvihetik szeretett dolgainkat, hosszú évek munkájával összekuporgatott kis vagyonunkat. ... és Nagykutyust. Rettegtem a gondolattól, hogy őt elveszíthetem. Biztos voltam abban, hogy ha betörnének hozzánk és megtalálnák, magukkal vinnék... És akkor már nem lenne. Soha többé nem lehetnénk együtt. Attól a naptól kezdve ahányszor csak elhagytam a lakást, Nagykutyust elrejtettem akasztós szekrényem legmélyére, a szekrény elé egy nehéz széket támasztottam és még szobám ajtaját is kulcsra zártam. Mintha valamit is számított volna a betolakodók ellen. De szerencsére minderre semmi szükség nem volt végül. Szüleim felszereltettek egy heveder zárat és akár annak, akár valóban a szerencsének köszönhetően, hozzánk egyszer sem törtek be. Nagykutyus pedig maradt. Az enyém. Örökre. Teltek a napok, az évek, ő pedig teljes jogú családtagként tengette életét köztünk miközben azon az édes, mélyen zengő hangocskáján csacsogott, melyet úgy szeretünk. Az évek során igazi személyiség vált belőle. Együtt nőttünk fel. Vagy csak én nőttem és ő mindvégig figyelte, milyen ember formálódik belőlem. Talán nem okoztam neki csalódást. Ahogyan szüleimnek sem. Bízom benne. Hiszen ő is vigyázott rám. Én pedig őrá. Egy idő után én óvtam őt, mintha csak a gyermekem volna. Pedig az volt. Ő lett az én kislányom (mert kezdettől kislány kutyusként tekintettem reá).

Csak egy valami változott időközben. Elvileg felnőttem és gyakorlatban született két kislányom. Nagyon szeretem őket. Persze jobban, mint Nagykutyust, de igazán csak egy hajszállal! (Bár ezt még nem árultam el neki.) Lám, én is idősödöm, velem sem áll meg az élet, mely gyors sodrásában valóban különleges dolgokat produkál. Már nem akarom magammal vinni őt a síron túlra. Mára bebizonyosodott számomra, hogy jó helye lesz még itt a Földön. Kislányaim ugyanolyan erős szeretettel veszik őt körül, ahogyan annak idején és mindvégig azt én tettem, teszem. Csak ők duplán. Megnyugodtam. Így lett tökéletesen kerek az életem. Rájuk nézve boldogság önti el a lelkem. A három a kislány látványa és tudata. Én már révbe értem, innentől egyenes út vezet, bárhová is tartson. Csak a betegség kerüljön el minket, legalábbis gyermekeimet! Hiszen nélkülük semminek sincs értelme. Ahogyan anno Nagykutyus nélkül, őnélkülük sem élet az élet...

Megyek is, hallom, hogy felébredtek. Bella, Szofika és Nagykutyus. Már egy ideje együtt alszanak egy ágyban. Hatalmas, kinyitható ágyat kaptak, így sok helyük van a hancúrozásra. Ma nem viszem őket sem bölcsibe, sem oviba. Mindketten megbetegedtek a hétvégén. Fáj a torkuk, az éjszaka is nehezen telt, de Nagykutyussal meggyógyítjuk őket. Együtt mindent legyőzünk! Együtt...

 

Nem tudom, hogyan alakul a jövő, de egyben biztos vagyok, ha együtt maradnak, minden sokkal könnyebb lesz számukra. Amikor a testvérek átsegítik egymást a gondokon, bajokon. Bár így lenne! Nem vagyok jövőbe látó, csak egy reménykedő édesanya. Ki tudja, ki látja előre mi lesz? Talán Nagykutyus... Ő biztos tudja, mert ő sok mindent tud. Egyszer pedig majd elárulja nekem is. Hiszen sokat látott már. Énelőttem elég hányatott volt a sorsa addig a pillanatig, amíg anyukám meg nem látta őt egy idős néni karján egy napsütéses szombat délelőtt a gyáli piacon.

 

Évszakok - életfordulók (novella, Rezdülések)

2012.03.10 21:30

 

 

"Ahelyett, hogy folyton-folyvást lázasan csinálunk valamit, hagyni kellene, hogy a dolgok történjenek a világgal és velünk. Be kellene engednünk az életünkbe a véletlent és a szabadságot, s hagyni a világot, hogy teremtse önmagát. Meg kellene tanulnunk újra egyszerűen csak lenni, létezni.

Tanulnunk kellene a játszó gyerek mély áhítatából és békességéből."

Hankiss Elemér

 

Évszakok - életfordulók

 

Tavasz

 

Aranyosak, kedvesek és szépek. Ez jut az ember eszébe arról a játszótéri képről, egy édesanya a kislányával. Játszanak és önfeledten boldogok. Az egész jelenet olyan megkapó és megható egyben. Az édesanya húszas évei elején jár, míg kislánya három éves körüli lehet. Nagyon szeretik egymást, ezt azonnal észreveszi, aki csak rájuk néz. A kislány éppen elesett és már sírásra görbült kicsi szája, mikor édesanyja rögtön mellette termett és felemelte őt a földről. A magasba lendítette és a feje fölött tartva nevetett fel rá. Erre a kislány feledve minden bánatát, nagyot kacagott és csodálattal nézett le édesanyjára, aki a világot jelentette számára. A fiatal nő pedig lendítette és lendítette, újra meg újra, mert boldogsága csak akkor teljesedett ki igazán, mikor gyermekét nevetni látta. Vékony ám erős karjai rendíthetetlenül emelkedtek a magasba, derékig érő hosszú barna hajával pedig a szél is játszadozni kezdett, hogy hajkoronája csakúgy szállt. Amikor kiürült az egyik hinta, a kislány belekéredzkedett és nem sokkal később repült is már jó magasra. Az apró fürtök csakúgy lengedeztek bájos arca körül. Minden csodálatos volt, a kislány számára legalábbis. Hiszen csodából áll minden. Csoda a világ, csoda a játszótér, csoda a csúszda, csoda a hinta, de mindenekelőtt az édesanyja!

A fiatalasszony is csodálattal nézett gyermekére. Számára ő jelentette a Csodát, amióta csak megfogant méhében. Amint a kislány jelet adott létezéséről, ő lett a legfontosabb, még ha nem is volt nagyobb egy pirinyó babszemnél. Az a kicsike babszem fenekestül felforgatta addigi életüket. Párjával ugyan még nem voltak felkészülve egy gyermek érkezésére, de abban messzemenőkig egyetértettek, hogy ha egyszer így hozta a sors, hát óriási szeretettel fogadják őt és szerény körülményeik ellenére bár, de igyekeznek megadni számára mindent, amit csak lehetséges. Hiszen minden gyermek ezt érdemelné.

A játszótérre újabb gyermekhad érkezett. Köztük egy kisfiú az anyukájával, aki izgatottan szaladt a játszótér felé és szemmel láthatóan valamit vagy valakit nagyon keresett. Amikor pedig megtalálta, az a túláradó öröm ült ki arcára és kis karjaival vad kalimpálásba kezdett. A hintázó kislánynak integetett, aki rögtön észrevette őt és lábainak türelmetlen rugdalózásával jelezte édesanyja felé, hogy ki szeretne szállni a hintából. Az anyuka miután meglátta a kisfiút, mosolyogva állította meg a hintát, majd kiszedte belőle a szintén kalimpáló kislányt. Annak több se kellett, uccu neki, már szaladt is a kisfiú felé. Ki hinné róluk, hogy csupán két héttel ezelőtt ismerkedtek meg itt a játszótéren?

Ám pillanatok alatt olyan mélynek tűnő barátság alakult ki közöttük, mintha már évek óta egy házban, együtt nevelkedtek volna. Amikor a két gyermek a játszótéren volt, senki mással nem játszott, csakis egymással. Kisbarátjuk nélkül egy lépést sem voltak hajlandóak odébb menni. Talán gyerekszerelem első látásra, legalábbis az édesanyáknak úgy tűnt. Rájuk már semmi szüksége nem volt a két gyermeknek, elmélyülten játszani kezdtek. Leültek hát a játszótér körül felállított padok egyikére és halkan beszélgettek, miközben féltő tekintetükkel folyamatosan követték a csemetéket. Természetesen, ahogyan az életükben, úgy csevegésükben is gyermekeik játszották a főszerepet. Megosztották egymással, hogyan születtek a világra azon a bizonyos napon, hogyan fejlődtek és gyarapodtak, mikor bukkantak ki az első fogacskák, mikor ültek, álltak fel és indultak el először, milyen szokásaik alakultak ki, kinek mi volt az első szava? Mint kiderült, a két gyermek között csupán egy év korkülönbség volt, a kislány szinte napra pontosan egy évvel később született a kisfiúnál.

A kisfiú is olyan szép volt, mint a kislány. Barna göndör fürtök keretezték angyali kis arcocskáját, melyből mélyen ülő barna szemei kíváncsian tekintettek az őt körülvevő világra. Érdeklődő gyermek volt, ez már egészen kicsi korában megmutatkozott, mindig élénken figyelte környezetét, bárhová mentek. Ugyanakkor ő sem maradt észrevétlen az emberek számára, különösen azzal az érdekes formájú anyajeggyel a bal szeme alatt, mely leginkább egy könnycsepp alakjához hasonlított.

A percek és órák gyorsan elszaladtak a játszótéren. Az anyukák lassan elbúcsúztak egymástól és igyekeztek gyermekeiket minél előbb indulásra bírni. A játszó gyerekek természetesen ezt nehezményezték, mely sértettségüknek nem egy ízben hangot is adtak. Végül kénytelenek voltak beletörődni a megváltoztathatatlanba, miszerint hamarosan ebédidő lesz és asztalhoz kell ülniük. Szomorúan váltak hát el egymástól abban a reményben, hogy másnap ismét találkozni fognak. Meleg tavaszias idő volt, a déli harangszó nem sokkal később megszólalt.


 

Nyár

 

Ismét nőtt egy pár centimétert. Vagy akár többet. Érdekes, a nyáron még észre sem vette magán. De most, hogy az ünneplő ruháját próbálja, döbbenten kell megállapítania, a fehér matrózblúz ujjai már majdnem könyékig érnek és a sötétkék rakott szoknyája is jóval a térde fölé csúszott. Nincs mese, szólnia kell anyának, hogy vegyenek új ünneplőt, méghozzá gyorsan, mert jövő héten már évnyitó! Az évnyitókat sosem várta, nem úgy, az évzáró ünnepségeket. Hiszen ez utóbbinál kezdetét veszi a nyár, a szabadság, pihenés és felhőtlen szórakozás, míg az évnyitó magában hordozza az oly ismerős feszült hangulatot, mely újra és újra összeszorítja szívét az iskolakezdésnél. Bár az is igaz, nem ma kezdte tanulói pályafutását. Sőt, ha jobban belegondol, gyakorlatilag ezzel a tanévvel lezárul életének egy fontos korszaka. Bizony, a nyolcadik osztály is hamar eltelik és ma holnapra itt lesz az évvége, ő pedig bizonyítvánnyal a kezében végre középiskolás nagylánynak mondhatja majd magát. Aztán már csak négy év és leérettségizik. Akkor pedig igazi felnőtt válhat belőle és immár éretten léphet ki a nagybetűs életbe. Mennyire várja már azt a napot! Szinte csak azt várja, amióta az eszét tudja és kislányból el kezdett nagylánnyá cseperedni.

Felsóhajtott. De szép volt ez a nyár! Olyan kellemes, meleg, olykor forró. Csodálatos idő volt, még a Balatonnál is. És a tábor! A lányokkal mennyit nevettek és játszottak a vízben. Rengeteg szép emlékkel gazdagodott. Valóban boldognak érezte magát. És mindennek megkoronázásaként ott volt Ő! A szíve is megdobban, ha csak rágondol. Rögtön észrevette, amikor a csomagjait átvette a sofőrtől. A fiú egy másik busszal érkezett, mert távol tőle, az egyik vidéki városban lakik. Sajnos. Milyen jó volna, ha egymás közelében élnének, mindketten Pesten. Szép is volna. Érezte, neki már nem kellene más. Soha senki, csak ő. Amikor meglátta, és a fiú ránézett, varázsa volt a pillanatnak. Magas volt, jóképű és csillagszemű. Igazán csillagszeme volt, ez egyből feltűnt neki. Izmos termete roppant megkapó volt számára és jól esett az a nézése, mellyel reá tekintett. Ő viszonozta pillantását és megkezdődött közöttük egy néma beszéd. Talán jelbeszéd. Igen, lehetséges, hogy fogták egymás jeleit. Harmadnapon kezdtek el beszélgetni, aznap tudta és érezte, hogy ők örökké összetartoznak. Emlékszik, ő éppen a strandra tartott vadonatúj babarózsaszín fodros fürdőruhájában, amikor egy halk hang szólalt meg hirtelen a háta mögött. – Ezt elhagytad. – Csupán ennyit mondott, de abban a hangban minden benne volt. A törődés, vágy az ismerkedésre, beszélgetésre. Meglepetten fordult meg, majd zavarában azt sem tudta, mit csináljon, mit válaszoljon? A fiú szólt hozzá, és szalmakalapját tartva a kezében őt nézte.

Felé nyújtotta, ő pedig érezte, hogy egyre jobban elvörösödik, olyan izgatott lett. Valahogy lefújhatta a szél fejéről, anélkül, hogy észrevette volna. – Köszönöm. – Rebegte szinte alig hallhatóan és átvette a kalapot, miközben véletlenül egy kicsit a fiú karjához ért. Ettől még jobban zavarba jött, így lesütötte szemét a földre. A fiú elmosolyodott és kisimított egy rakoncátlan tincset az arcából, melybe belekapott a szél. A lány önkéntelenül is behunyta szemeit és átadta magát ennek a csodálatos pillanatnak. Élvezte, ahogy a fiú hozzáér az arcához. Nem volt több egy pillanatnál, de ez a kép örökre a szívébe égett. Azután a fiú azzal a mozdulattal, ahogy kisimította tincsét, elfordult tőle és a barátai után sietett. Már várták. Ahogyan ő is a következő találkozást. Aznap este újra meglátták egymást az újonnan érkező táborozók tiszteletére rendezett zenei esten. Egy kis táncmulatságot szerveztek és nagyon jó hangulat kerekedett belőle.

A fiú ismét elmosolyodott, mikor meglátta őt. Egyszeriben melegség járta át szívét és összeszedvén minden megmaradt bátorságát, visszamosolygott rá. Megtört a hallgatás, mintha csak erre várt volna, megindult felé, majd megállt előtte. - Jössz táncolni? – Kérdezte tőle és mintegy kérdésének nyomatékot adva, kezét a lány felé nyújtotta. Ő pedig repesett a boldogságtól. Neki soha nem mondott volna nemet. Félénken bólintott és elfogadta a kezét. Éppen egy lassúbb ritmusú szerelmes zenét játszott a lemezlovas. A fiú gyengéden átölelte a derekát és magához húzta, ő pedig viszonozva az ölelést, hozzásimult, karjait a nyaka köré fonta. Így táncoltak nagyon sokáig. Az a zeneszám lett az ő daluk, mindig emlékezni fognak rá, ahogyan az első érintésükre. Amikor csak meghallják, szívükben újra megszólal a zene és átjárja őket az édes ölelés érzése. Aznap este sokáig beszélgettek. Egy csendes helyet kerestek maguknak az ismerkedésre, így távol a hangoskodó mulatozó társaságtól végre csak egymásra koncentrálhattak. Fiatalok voltak és szerelmesek. Elmesélték egymásnak fiatalka életüket, hogy mi történt velük addig a csodálatos napig, mikor egymásra találtak éjszaka a holdfényben fürdő nyári táborban, a vidáman csillogó csillagok alatt.

A napok gyorsan teltek. Ébredés után már keresték egymás társaságát, az ebédlőben az étkezéseknél egymás mellett ültek, a tábor által szervezett programokon együtt vettek részt és a nap végén estébe nyúlóan beszélgettek, csak beszélgettek. És amikor már annyira összemelegedtek, hogy úgy érezték, eztán már létezni sem tudnak a másik nélkül, elérkezett az utolsó előtti nap. A tény, hogy másnap kénytelenek elválni egymástól, rányomta bélyegét a hangulatukra. Rosszkedvűek voltak, komorak. Semmihez sem volt kedvük, csak ahhoz, hogy együtt lehessenek. Akkor és mindörökre. Szótlanul ültek egymás mellett a padon. A fiú a lány kezét kereste, az pedig boldogan rejtette kezét a másik tenyerébe. Sírni tudott volna, nem akart hazamenni. Olyan szép volt minden, olyan csodálatosan tökéletes.

Csak egy valami hibádzott, egészen addig a pillanatig. Éppen egy szerelmes dalt játszott a lemezjátszó. A fiú a lány elé állt, magához húzta és arcát arcához közelítve lágyan megcsókolta. Még ma is ajkain érzi az édes csók ízét. Ha csak rágondol, önkéntelenül is lehunyja szemeit és átadja magát ennek az emléknek, mely betölti szívét-lelkét.

Ábrándozásából a jelen eseményei térítették vissza a Földre. Kinyílt a bejárati ajtó, majd újra becsukódott. Édesanyja érkezett haza a piacról. Kiszaladt elé és a nyakába csimpaszkodott. Szüksége volt rá, hogy viszontöleljék, mert úgy érezte, belehal a fájdalomba. Édesanyja szeretőn zárta karjaiba és egy nagy puszit nyomott a homlokára. Erre a pillanatra most mindkettőjüknek szükségük volt. Ezt sem veszi el tőlük már soha senki. A szép arcú középkorú nő ekkor titokzatos pillantásával egy levelet húzott elő kézitáskájából. A lány majd elröpült a boldogságtól. Kikapta anyukája kezéből és már szaladt is vele a szobájába. Az asszony mosolyogva nézett utána. Újra fiatalnak érezte magát, ahogy lányára pillantott. Fiatalnak, gondtalannak és felhőtlenül boldognak. Most is boldog, csak éppen másként és nem felhőtlenül, mert gondjai sokszor árnyékot vetnek boldogságára, ráadásul fiatalsága már a múlté. De jó ez így, mert ennek így kell lennie, ez az élet rendje. A gyerekek egyszer felnőnek és kirepülnek. Csak az a féltő-óvó, szerető anyai szív ne szakadjon belé!

Tűnődve állt még egy darabig az előszobában, aztán lassú mozdulatokkal el kezdett kipakolni fonott kosarából. De eddigre kislánya már szobája rejtekén remegő kezeivel bontogatta az oly várva várt borítékot és izgatottan olvasni kezdte a szerelmes sorokat. A levélke mellett egy fekete-fehér fénykép is volt, melyről a fiú mosolygott rá. Azzal az ellenállhatatlan mosolyával, mely szinte azonnal levette a lábáról és rabul ejtette szívét. Nagyon jól sikerült fénykép volt. Tisztán látszott rajta még az az érdekes formájú anyajegy is, mely bal szeme alatt helyezkedett el. Könnycsepp alakja rögtön feltűnt neki, már a táborban. Szerette azt a csöpp anyajegyet, ahogy az egész arc is oly kedves volt számára.

Megilletődötten nézte a fényképet és szemeiből az anyajegy alakjához hasonló könnycseppek kezdtek kibuggyanni. Ekkor észrevett valamit a képen, mely ismét melegséggel töltötte el. Egy hirtelen mozdulattal előhúzta blúza alól medalionját, mely egy vékony ezüstláncon függött. A medalion egy félbetört szívet ábrázolt. Szerelme fényképére helyezte úgy, hogy az éppen kiegészítette a másik fél szívet, mely a fiú nyakában lógott.

 


 

Ősz

 

Fáradtan szedte a lépcsőfokokat. Nincs értelme sietni, ez a metró már úgyis elmegy, nem várja meg őt. Sebaj, majd jön helyette másik. Egy ideje nem izgatta magát ilyen csekélységeken, mint a metró lekésése és más hasonló dolgok. Nem kellett sokáig várakoznia, ebben a napszakban ugyanis gyakran járnak a szerelvények. Az asszony beszállt és körülnézett. Sehol egy üres hely, marad az álldogálás. Csak a lába ne fájna ennyire, a dagadással még elvan valahogy, ahhoz már úgyis hozzászokott. De ez a fájdalom, sokszor már elviselhetetlen. Hiába, mégiscsak egy mélyvénás trombózison esett át pár hónapja, majdnem teljesen rá is ment az egészsége. Sosem hitte volna, hogy valaha is ilyen súlyos betegség támadja meg a szervezetét. Fiatalon még a halál is oly messzinek tűnt előtte, hogy szinte nem is létezett számára, egyáltalán nem gondolt rá. Fiatal volt, egészséges és erős. Hiába, a fiatalok már csak ilyenek, nem törődnek a múlandóság gondolatával. Nincs is rá okuk, legalábbis a többségnek.

Újpest-városkapu! – szólalt meg az állomásbemondó hangja. Az asszony szíve megdobbant, itt szokott leszállni, ha a lányához megy. Férjével és gyermekeivel ugyanis a Toborzó utcába költöztek tavaly, ami csupán pár percre van ettől a megállótól. De ma már nem látogatja meg őket, mert nem szólt nekik előre, hogy errefelé van dolga és amúgy is nagyon elfáradt mára. Majd holnap újra nyakába veszi a várost és akkor hozzájuk is benéz. Elvileg öt címen várják, divatos szóval élve, állásinterjúra. Nem hiszi, hogy ma sikeresen szerepelt volna. Három helyen is volt és döbbenten tapasztalta, hogy mennyien jelentkeznek egyetlen álláshelyre. Szomorú. Sokszor úgy érezte, esélytelen azokkal a fiatal, szép, iskolázott és több nyelven beszélő lányokkal szemben, akik szinte az iskolapadból kilépve máris munkába állnak, természetesen egyedülállóként. Manapság már azt sem szeretik a munkáltató orrára kötni, ha párjuk van, nemhogy családjuk, gyermekeik.

Árpád-híd! – Az állomásbemondó hangjára ismét visszazökkent a valóságba. Itt kellett leszállnia, amikor legelső munkahelyére, a Domus Áruházba járt dolgozni. Az áruházban édesapja segítségével tudott elhelyezkedni, mint egyszerű eladó. Munkatársai kedvesek, türelmesek és megértőek voltak hozzá. Kezdettől segítették őt, hogy minél hamarabb túllendüljön az iskolából való kikerülés és a munkába állás nehézségein. Mindig hálás lesz nekik ezért, hiszen ennek a kivételes bánásmódnak köszönheti kezdeti sikereit és azt, hogy könnyen megtalálta az emberekkel való közös hangot. A vevők mindig szívesen keresték meg, hogy segítségükre legyen, gyakran kérték ki tanácsát is egy-egy bútorral vagy színösszeállítással kapcsolatban.

Ő pedig készségesen és fáradhatatlanul válaszolt minden kérdésre. Bizony, szép idők is voltak azok. Férjét szintén az áruházban ismerte meg, aki vevőként fordult hozzá segítségért. Jóképű volt, jó kiállású, kedves és megnyerő. Egy személyben ötvözte mindazon külső és belső tulajdonságjegyeket, melyek egy nő számára mindig is vonzóak voltak. Valószínűleg ezért szeretett bele olyan hamar. Vagy legalábbis azt hitte, hogy szerelmes. Bár az is igaz, miszerint ez az érzés közel sem volt fogható ahhoz, melyet tizenéves lányként egy bizonyos fiú iránt érzett. Nem, ahhoz még csak hasonlót sem érzett későbbi élete során.

Nyugati pályaudvar! – Összerezzent, amikor a megálló neve eljutott füléig. Mintha az élet ilyetén módon reagálna a rátörő emlékekre. A nyugati… Milyen sokat jelentett számára. Innen indult ugyanis az a vonat, mely a szerelem felé röpítette nyaranként. Ott ismerkedett meg élete nagy szerelmével egy balatoni táborozás alkalmával. Minden olyan csodálatosnak indult, jól megértették egymást az első pillanattól kezdve, mintha már régi ismerősök lennének. A táborban nem történt közöttük több egy csóknál, mégis olyan elevenen élt bennük az a pillanat, hogy onnantól szinte elkötelezték magukat egymásnak. S bár több száz kilométer választotta el a szerelmeseket, ők rendületlenül kitartottak párjuk mellett. Hetente több levél cserélt gazdát közöttük és minden egyes év elején már alig várták, hogy végre eljöjjön a nyári szünet, de még inkább a balatoni találkozás. Így ment ez hosszú éveken keresztül, mikor egyik napról a másikra a lány egyszer csak nem hallott többé a fiú felől. Nem értette a hallgatás okát és csak várt, várt egyre türelmetlenebbül és elkeseredetten. Mélységes szomorúság ült lelkén abban az időben. Egy idő után valahogyan elfogadta szerelme elvesztésének gondolatát és ezzel a fájó sebbel a szívén már nem is reménykedett többé. Nem kereste a miérteket, csupán elfogadta a szomorú tényt. Annak az évnek a nyarán mehetett volna utoljára táborba még diáklányként, ám ő nem élt ezzel a lehetőséggel. A szünidőt ezúttal a nagymamáéknál töltötte. Szűnni nem akaró fájdalom és ugyanakkor mérhetetlen csalódottság lett úrrá lelkén, valahányszor a fiúra gondolt. Ekkor 17 éves volt, a következő évben érettségizett le és helyezkedett el a munka világában.

Deák Ferenc tér! – Itt cserélődtek ki leginkább a metró utasai. Sajnos annyira elmerült gondolataiban, hogy nem volt elég szemfüles és mire feleszmélt, már nem jutott hely számára, hogy végre leülhessen. Enyhe szédülés fogta el a fullasztó levegőtől, így közvetlenül az ajtóhoz állt, hogy némi friss levegő magához térítse. Nem várta, hogy bárki átadja helyét, még annak ellenére sem, hogy valószínűleg látható volt rajta bágyadtsága. Hiszen nem volt már fiatal, akinek láttára tömegével ugranának fel a férfiak szinte egymással versengve, hogy melyikőjük adja át helyét a vagonba lépő csinos hölgy számára? Ahogy a becsukódó ajtó előtt állt, az ajtó üveglapjában megpillantotta saját tükörképét. Nem volt csúnya.

Annak sosem tartotta magát, de már közel sem volt olyan szép, mint hajdanán. Ami leánykori önmagára emlékeztette, az derékig érő már-már őszbe hajló barna hajkoronája volt, melytől egyszer sem tudott megválni az eltelt évtizedek alatt. Édesanyja szintén ilyen hosszú hajviselettel büszkélkedett és nagyon sokáig megnövesztve hordta haját. Csak jóval később vágatta le, mikor már terhet jelentett számára a gondozása. Mindig is gyönyörű nő volt, állítólag tőle örökölte szépségét. A szépséget, mely az idők során megkopott, és az öregedés első jeleiként megjelentek bájos arcán az idő múlásáról csúfondárosan árulkodó ráncok.

Már nem emlékszik pontosan, mikor és mivel kezdődött jelentéktelenné válása? Talán amikor negyvenévesen már nem adták át a helyet a járműveken és nem fordultak meg utána a férfiak. Leánykorában nem tudta, hogy mit jelent a mellőzés? Csakúgy forogtak utána a siheder fiúk és érett férfiak. Huszonéves volt, szép és fiatal. Akkor még azt hitte, hogy övé a világ. Pedig dehogy! Ezt később meg is tanították neki a reá váró keservesen nehéz évek.

Ferenciek tere! - Ennél a megállónál kell leszállni, hogy eljusson ahhoz a római katolikus templomhoz, melyben volt férjével megesküdtek és melyben később egy szem lányukat megkeresztelték. Akkor még minden olyan szépnek és tökéletesnek tűnt. Persze voltak nehézségeik már a kapcsolatuk elején, de azt sosem gondolta, hogy a szerelem mindenható erejű és létezhet olyan házasság, melyben sosem merülnek fel problémák. Ilyen álomvilággal nem áltatta magát, hitte, hogy végül minden nehézségen felülkerekednek, és ahogyan annak idején az esküjükben megfogadták, jóban-rosszban kitartanak egymás mellett. Mint később kiderült, nem így történt, a sors más lapot osztott le nekik és bármennyire is fájdalmas volt számukra, kénytelenek voltak elfogadni a szomorú tényeket, miszerint ők már nem tudnak egymás mellett békességben élni, még gyermekük kedvéért sem. Kislányuk mindösszesen hároméves volt ekkor, már nem olyan kicsi, hogy ne fogná fel a körülötte történő események fonalát, de még nem is olyan idős ahhoz, hogy válásukkal óriási sérülést okoznának egészséges lelki fejlődésében. Ha létezhet olyan, hogy barátságban való elválás, akkor ők úgy mondtak egymásnak végleg búcsút. Nem volt harag vagy sértődés egyik oldalon sem, csupán a csalódottság szülte mérhetetlen fájdalom, mely szavakkal nem kifejezhető, ugyanakkor az évek múlásával mind haloványodó.

Kálvin tér! – Itt szállt le, valahányszor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem környékére ment. Már egészen fiatalon, általános iskolás korában elhatározta, hogy ő arra az egyetemre szeretne járni. Jogásznak készült, naivan gyerekes fejjel. Később, a gimnázium elvégzése után vált csak világossá számára, hogy esélytelen a bejutása. A sikertelen felvételi vizsga megtörte mind lelkét és önbizalmát egyaránt. Jó idejébe került, hogy újra a régi önmaga lehessen, és ismét mosolyogni tudjon az emberekre.

S bár szülei, családtagjai és összes barátja biztosra vették, hogy a következő évben sikeresen felvételizne, ha újra megpróbálná, ő teljesen feladta minden reményét. Talán hiba volt. Ezen már késő rágódni. De abban később mindenkivel egyetértett, hogy még egy utolsó esélyt megérdemelt volna saját magától.

Ferenc körút! – Ismét szívének kedves emlékek elevenedtek fel benne. Ugyanis ettől a megállótól nem messze, a Mester utcában nevelkedett gyermekkorában. Milyen boldog gyermekkora volt! Szülei szereteténél szebbet, jobbat nem is kívánhatott volna magának. Mindent megkapott, amit gyermekként megkaphatott, ő valóban elmondhatta magáról, hogy édesanyja és édesapja szeme fénye volt. Szerették, gondoskodtak róla, becsülettel felnevelték és közben egyszer sem vártak tőle köszönetet. Szerény, csendes, dolgos emberek voltak, amíg csak él, hálával tartozik nekik. Mindenben támogatták, segítették őt. Bármerre indult el életének számos útján, mellszélességgel ott álltak mellette és bíztatták céljai elérésében. – Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! – Hallotta a hangosbemondót és tudta, már csak másodpercek kérdése és elérkezik élete talán legfontosabb fordulópontjához.

Klinikák! –Itt is vannak. Ez a megálló egy nagyon régi emlékképet idézett fel benne, melyre ő maga nem is emlékezhet. Csupán édesanyja elmondásából van róla tudomása, de oly élénken él benne, mintha az élmény minden egyes mozaikdarabkája örökre az emlékezetébe vésődött volna. Forró, meleg nyári napon történt, éppen ötvenöt évvel ezelőtt. A nyári kánikulában senki nem kívánkozott az utcára, autó egyébként is alig járt akkoriban az utakon. A redőnyök minden ablakon lehúzva, hogy némiképp enyhülést hozzanak a lakásokban tartózkodók számára. A magányosan gőzölgő utcákon egy lélek, annyi sem járt. A fullasztó csendet egy mentőautó szirénája törte meg, amely sebesen a kórház bejáratához kanyarodott. Egyenesen a Nőgyógyászat felé vette az irányt, majd megállt előtte. Ettől kezdve felgyorsultak az események. A kórházi részleg személyzete már várta az érkezőket, egy kerekes betegágyat gurítottak a mentő elé és óvatosan átsegítették rá az autóból kikászálódó pocakos vajúdó kismamát. A férj aggódóan, kezeit tördelve követte a kis csapatot. A szülőszoba előtt megállították, onnantól már nem léphetett át az ajtón. Magára maradt, elhagyatottan ült le a folyosón árválkodó öntöttvas padra. Úgy várakozott hosszú órákon keresztül, szinte mozdulatlanul, mikor végre örömkiáltások hangfoszlányai szűrődtek át hozzá az ajtók résein keresztül. Megdobbant a szíve, úgy zakatolt mellkasában, hogy azt hitte, menten kiugrik helyéből. Egy órával később már az üvegablakon keresztül csodálhatta az ő picinyke lányát. Az a férfi volt az ő édesapja, a vajúdó fiatalasszony pedig az édesanyja. S bár nehéz szülés árán sikerült ugyan a világra jönnie, de édesanyja szenvedése végül eltörpült mindamellett, hogy egy egészséges kisbabának adott életet.

Egyszeriben könny szökött a szemébe, ahogy születésének történetére és szüleire gondolt. Drága, kedves és oly nagyon szeretett szüleire, akik az elmúlt évtizedek során bizony nagyon megöregedtek. Ma már nem, de holnap hazafelé jövet feltétlenül meglátogatja őket is.

Nagyvárad tér – Önkéntelenül is felsóhajtott arra a gondolatra, amikor ennél a megállónál szinte futólépésben kellett leszállniuk a metróról. Mindenórás kismama volt, mikor kislánya egy szép napon úgy határozott, hogy világra jön. Éppen édesanyjáékhoz tartottak vendégségbe, ám a szülés megindulása keresztülhúzta számításaikat. A szülés nem volt éppen könnyű menet, tekintettel 28 órás vajúdására. Szülészorvosa már-már azon gondolkodott, hogy császármetszéssel kellene mégiscsak kivennie pocakjából a kisbabát, mire végül nagy nehézségek árán kislánya elindult az életet jelentő fény felé. Attól a pillanattól kezdve, mikor gyermekét először megpillantotta, már egyáltalán nem létezett számára fájdalom. Az a pillanat minden addigi szenvedését feledtette vele egy egész életre.

Kőbánya-Kispest – Végállomás. Örömmel konstatálta, hogy megérkezett. Már csak fél óra és otthon lesz végre. Rozsdi és Kormi, a két kis házi cica már biztos nagyon várja őt. Épp csak egy hete fogadta be őket magához, de máris a szívéhez nőttek. Ezt sem gondolta volna soha magáról, miszerint valaha is háziállatot fog tartani a lakásában. Bizony, az idők változnak, mint ahogyan az ember gondolkodásmódja is. Ma már sok mindent máshogy csinálna, ha újrakezdhetné. Talán újrakezdené? Ahogy így végigtekint magán és életén, végül mindig arra a megállapításra jut, hogy nem tenné. Még a gondolatba is belefárad. Nem, ezt adta neki a sors, ezzel kell megelégednie. – Az ajtók kinyíltak, ő pedig lassan kiszállt a szerelvényből. Óvatosan megmozgatta tagjait, kinyújtotta és behajlította bal lábát, mert igencsak elgémberedett a hosszú metróút alatt. Majd komótosan megindult a kijárat felé. Most sem sietett, ereje sem lett volna hozzá. Meg aztán oka sem volt a sietségre.

A két cicán kívül senki sem várta otthon, nekik pedig oly mindegy, ha pár perccel később érkezik haza. Haza. Ez a szó ismét melegséggel töltötte el a szívét. Nagyon szerette otthonát, melyhez megannyi emlék fűzte. Ebben a lakásban kezdték meg közös életüket volt férjével, ide hozták haza kislányukat megszületése után a kórházból és itt nevelte fel őt egyedül. Sok boldog esztendő, de talán ugyanannyi szomorú év is kötődik életének eme korszakához. Mégsem bánja, tulajdonképpen nem bánt meg semmit, amit valaha tett és része volt életének. Hiszen az úgy volt kerek, úgy volt egész és jó, minden örömével és fájdalmával együtt.

Az őszi délutánon még a levelek is szomorúan hullottak alá a fák megkopott koronájából. De az asszony mit sem vett észre mindebből, mert lelkében már közeledett a tél.


 

Tél

 

Hó borított mindent, merre a szem ellát. A fák kopár ágai reszketőn meredeztek az ég felé, némi melegségre vágyva. A bokrok, utak és háztetők vastag hótakaró alatt szunnyadtak. Sűrű köd ereszkedett a városra, egy egész pillanatra úgy tetszett, mintha megállt volna az idő. A padon egy vékonyka alak ült. Fázón húzta össze magán télikabátját, melyen megcsillantak a hópelyhek. Nemrég kezdett csak ismét szállingózni. Lassú mozdulatokkal leseperte kabátjáról a havat és ráncos kezeivel végigsimított fehér haján, mely kiengedve éppen a derekáig ért. Az asszony feje búbját egy kötött sapka védte a dermesztő hideg ellen. Az idős asszony immáron túl életének nagyobbik részén, egyfajta bölcsességgel szemlélte a világot maga körül. Szemeiben huncut mosoly bujkált, mintha tudna valamit, melyet az éppen arra siető, az időjárás viszontagságain bosszankodó emberek nem tudnak vagy csak nem hajlandóak észrevenni. Hiszen olyan szép a táj! Szép minden, az évszakok váltakozása, a hideg, havas tél, ez a hófedte pad, melyen didereg, a hógolyó csatát vívó gyermekek és fel-felcsattanó kacajaik, a hóval borított autók, és még hosszan sorolhatná… De mindenekelőtt maga az élet.

Vele szemben egy-egy vasállvány nyúlt ki a hóból. Valószínűleg valaha hinták lógtak rajtuk, s azokon boldogan hintáztak hajdanán a gyerekek. Egyszeriben valamely nagyon régi, halovány emlékkép derengett fel előtte, mely mostanában többször felvillant álmában is. Talán megtörtént, talán nem, mindenesetre tisztán látta maga előtt ilyenkor azt a gyönyörű fiatalasszonyt, aki oly kitartóan lendítette újra és újra a magasba. Hiszen ő még oly kicsinyke volt ekkor, hogy erre a jelenetre szinte már nem is emlékezhetne. Ő mégis lelki szemei előtt látja azt az édes arcot és a szépséges hosszú barna hajkoronát, melyet mindig csodálattal figyelt. Az édesanyját.

De látott mást is ezen a havas délutánon. Látta saját magát, ahogy majd’ három évtizeddel ezelőtt fáradtan bandukolt haza egy újabb reménytelen álláskereséssel telt nap után. Persze, akkor még annak érezte. Hiszen nem tudhatta, hogy azon a napon végül mégis siker koronázza erőfeszítéseit. Az állást, melyet megpályázott, a személyes beszélgetést követően ő kapta meg. De erről csak hétfőn értesült. Pénteki nap volt és erőt vett rajta az a bágyadt lelkiállapot, amikor úgy érezte, nincs tovább. Ötvenöt évesen esélyét sem látta, hogy valahol még szükség lehet rá és tudására, mely sok évtizednyi tapasztalatra épült. Este, mikor cicáival nyugovóra tért, egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy a hétvégén leutazik a Balatonra. Egy, szívének korábban kedves helyre, ahol több nyáron keresztül oly boldognak érezte magát. Azzal az érzéssel csupán gyermekének megszületése vetekedett azóta.

Másnap korán kelt. Egyszeriben már nem is érezte magát olyan fáradtnak és szomorúnak. Cicáit megetette, még külön adagokat is tett tálkájukba, arra az esetre, ha későn érkezne csak haza és összecsomagolt. Útitársául egy kisebb bőröndöt választott, melybe minden fontos dolgot bepakolt, amire csak szüksége lehet. Mikor végzett, még egy utolsót körülnézett a lakásban és kilépett az ajtón. Útnak indult. Vegyes érzelmek fogták el, mikor a Nyugati pályaudvarhoz közeledett. Már idejét sem tudta annak, mikor járt itt? Azaz, mégis. Hiszen pontosan emlékezett rá, hogy utoljára akkor nyáron, 16 évesen szállt fel arra a vonatra, mely a balatoni táborba, egyenesen szerelméhez repítette őt. Nem is gondolta volna, milyen hamar odaér. A környék nagyon sokat változott az eltelt évtizedek alatt. Minden olyan más volt, csupán az érzés volt ugyanaz, mikor megindult a part felé. A táborhely eltűnt, helyében sok évvel ezelőtt egy kempinget alakítottak ki sátorozók számára. Vékony drótkerítés választotta el őt hajdani boldogsága színhelyétől. Megállt a kerítés előtt és csak nézett, nézett rajta keresztül. Tekintetével keresett valamit, amibe belekapaszkodhat és megfakult emlékfoszlányai ismét megelevenedhetnek előtte. Vágyta vissza azokat az időket, fiatalságát, a szerelem érzését.

Ekkor egy különös dolog történt. A következő pillanatban ugyanis a lábának gurult egy színes pöttyös gumilabda. Meglepetten fordult hátra és majdnem felkiáltott ámultában. Nem akart hinni a szemének. Egy kisfiú szaladt felé, aki hároméves forma lehetett. Selypítve sűrű bocsánatkérések közepette kért tőle elnézést, amiért neki rúgta a labdát. Már első pillantásra nagyon megtetszett neki ez a fiúcska, ahogy megszeppenve nézett fel rá. Bátorítóan rámosolygott, de még mindig nem talált szavakat döbbenetére, ugyanis észrevett valami különöset a kisfiú arcocskáján. Egy egészen icipici foltot, melynek alakja nem volt összetéveszthető semmi mással. Nagyon jól ismeri ezt a foltocskát, mely tulajdonképpen egy anyajegy és alakja leginkább egy könnycseppre emlékezteti az embert.

A kisfiú nem volt egyedül, kissé távolabb tőle egy férfialak tűnt fel a szemközti ház kerítése mögül. Hangosan szólongatta a gyermeket, majd miután észrevette, gyors, határozott léptekkel megindult a nyomában. Ahogy közeledett, ő is meglátta a nőt, aki unokájára mosolygott. Olyan ismerősnek tűnt előtte. Szép volt. Már nem fiatal, de még látszottak arcán azok a bájos vonások, melyek egykoron igen vonzóvá tehették őt a férfiak számára. Elszorult a torka és megtorpant. Nem tudta vagy nem akarta elhinni. Továbbindult és már egészen közel ért hozzá. A nő ugyanolyan döbbent arckifejezéssel tekintett reá, mint aki szintén nem akarja elhinni önnönmagának a látványt. A férfi látványát. Pedig igaz volt, minden mozzanatában.

És ekkor valóban ott voltak, azon a csodálatos balatoni táborban, melyben minden elkezdődött. Az első pillantásuk, szemeikben a szerelem ismételt fellobbanása még annyi idő múltán is. Csak álltak egymással szemben és hallgattak, mint azon a nyári napon. Egész pontosan 39 évvel és 1 hónappal később. Semmi nem változott, csupán külsejük és a tábor. De ők ugyanazok maradtak. Mint utóbb kiderült, a férfi valóban az a fiatal fiú volt, akit akkoron megismert, a labdázó gyermek pedig az unokája. Meginvitálta magához a nőt abba a házba, ahonnan a gyermek is kiszaladt. Azt a házat akkor vette, amikor elvált feleségétől. Tulajdonképpen őmiatta szakadt is félbe fiatal korukban a levelezgetésük. Ekkor költözött ugyanis az a lány a szomszédjukba és nagyon jól összebarátkoztak. Úgy érezte, több is, ami kialakult köztük, a mély barátságnál. Tévedett. Tapasztalatlanok voltak minden téren, különösen a szerelemben. Amikor bevonult katonának, a lány már megesett, így hát egy napon, a laktanyából való szabad eltávozása alkalmával feleségül vette. Pár hónap múlva megszületett kisfiuk, életük értelme. Házasságuk azonban nem sikerült, talán túl gyorsan történtek az események. Békében váltak el, de a törést nehezen vészelték át. A férfi, válásukat követően vásárolta meg a Balaton partján ezt a családi házat, melybe aztán beköltözött és azóta itt élte mindennapjait.

Nagyon sokat beszélgettek. Amikor éppen nem beszéltek, a másikat hallgatták. A kisfiú rég lefeküdt aludni, mert a gyerekek korán fekszenek. Szülei csupán a hétvégére hozták a nagypapához, másnap jönnek is érte. A nő aznap este már nem utazott haza. Mintegy ajándékként megkapta hát az élettől, melyről mindvégig álmodozott. Végre összeköthette életét azzal a férfival, akire évtizedek óta vágyott, és aki iránt érzett szerelme mit sem vesztett erejéből az elmúlt évtizedek során.

Boldogságban, szeretetben, harmóniában teltek az évek. Soha egy hangos szó, annyi nem csattant fel közöttük. Még nyolcvanévesen is ugyanolyan szerelemmel szerették egymást, csak éppen másként. A férfi ténylegesen az életet jelentette számára. A férfi, aki életének igazi társa volt, aki szerette, megbecsülte őt és gondoskodott róla. A férfi, aki éppen egy évvel ezelőtt hunyt el álmában egy ugyanilyen hideg téli esten.

Merengéséből autódudálás zaja rázta fel az idős asszonyt. Összerezzent és az autó irányába nézett. De akkor már kikászálódtak és szaladtak felé, bukdácsoltak a hóbuckákon keresztül óriási kacajaikkal kísérve a dédunokák. Ebben a pillanatban ismét boldogság öntötte el szívét. Minden bánata egyszeriben semmivé foszlott. És az idős asszony már nem félt, még csak nem is fázott, mert hálás volt, amiért láthatta felnőni gyermekét és unokáit, megélhette dédunokái megszületését és köszönetet mondott mindazon jóért, melyet az élet adott számára. Testében és lelkében egyaránt meleg boldogság áradt szét ezen a hideg téli délutánon.

 

 

Egyiptom kincse (novella, Rezdülések)

2012.03.10 21:20

Egyiptom kincse

Hamarosan megjelenik a GARBO Kiadó gondozásában. Az antológia karácsonyra már a könyvesboltok polcain lesz! :)

Kecske ének (gyermekvers, Mesebeszéd)

2012.03.10 21:17

Kecske ének

 

Rekecs a kis kecske

kicsit rekedtecske

Reke-re-kere-kecs

Mért vagy rekedt kecske?

 

Kicsi Rekecs kecske

rekedten recsegte:

Reke-re-kere-kecs

Meghűltem az este.

<< 24 | 25 | 26 | 27 | 28 >>