Blog

Boci bánat (gyermekvers, Mesebeszéd)

2012.03.10 21:16

Boci bánat

 

Boci mondja: Mú!

Mért vagy szomorú?

 

Megint mondja: Mú!

Úgy marja a bú.

 

Gyere boci, mondd!

Mi lehet a gond?

 

Mire boci szól:

Nem vagyok bíz jól.

 

Az a nagy bajom,

és az én jajom:

 

Hátamon a folt,

folt hátán csak volt.

 


 

Malom dal (gyermekvers, Mesebeszéd)

2012.03.10 21:15

Malom dal
 

A közeli domboldalon

él egy kedves kicsi malom.

Ha a kicsi malmot hallom,

elszáll minden csúf bánatom.

 

- Én vagyok a kicsi malom.

Dúdold velem vígan dalom:

 

Mindig azzal kezdem napom,

hogy a karom megmozgatom.

Ha a karom megmozgatom,

a kerekem is forgatom.

Ha kerekem megforgatom,

egyből rákezd malom dalom.

Ha rákezd a malom dalom,

örül az én kis molnárom.

Azért örül a molnárom,

mert a búzát porrá zúzom.

Ha a búzát porrá zúzom,

liszt névvel én felruházom,

s lesz abból tengernyi halom.

 

Ez a tengernyi liszt halom

velem fújja malom dalom.

Ha elkészül a sok halom,

zsákjaimmal betakarom.

Ha zsákjaimba berakom,

bezárom az összes zsákom.

Ha bezárult minden zsákom,

nem hagyom őket parlagon,

sülni-főni kint a napon.

Esőtől ázni sem hagyom.

Értük jön a pékasszonyom.

Ott lakik ő fent a dombon,

odaviszi a sok zsákom.

Minden pék az én barátom.

A sok lisztet búcsúztatom,

kenyerekként újralátom,

reggelidként ezt kínálom,

s asztalodon feltálalom.

 

Messze száll a malom dalom.

Boldogan én így dalolom.

S vígan telik minden napom.


 

Gombos kaland (gyermekvers, Mesebeszéd)

2012.03.10 21:14

Gombos kaland

 

Egy reggel a gomba

gallérját gombolja

Giri-guri gombocska

menne gólyabálba.

 

Fején már kalapja,

piros a talárja,

Giri-guri gombocska

ám gallérja tárva.

 

Nagy a gomba gondja

elveszett a gombja

Giri-guri gombocska

gombját nem találja.

 

Gondolkodik gomba,

hol lehet a gombja?

Giri-guri gombocska

elgurult tán volna?

 

Az erdő vakondja

alagútját túrja

Giri-guri gombocska

gomba búját látja.

 

- Szia te kis gomba!

Szíved bánat nyomja?

Giri-guri gombocska

segíthetek rajta?

 

Mire a kis gomba

gondját panaszolja

Giri-guri gombocska

lám fel is vidítja.

 

Jót nevet a vakond

nincs itt már semmi gond!

Giri-guri gombocska

nálam van az a gomb!

 

Hiszen tegnap éjjel

utam túrtam széjjel

Giri-guri gombocska

egész szerte-széjjel.

 

Nos, amint úgy túrok,

valamit kifúrok

Giri-guri gombocska

egy gombra találok.

 

Tiéd hát az a gomb,

látod, nincs semmi gond.

Gigri-guri gombocska

így szólt a kis vakond.


 

Szarka-csóka lakodalma (gyermekvers, Mesebeszéd)

2012.03.10 21:13

Szarka-csóka lakodalma

 

Csili-vili

madár, csalfa

házasodik

ím a szarka.

 

Arany, ezüst

s ami fénylik.

Ki a leány?

A legszebbik!

 

Édes mátka

lány madara

Nem más, mint a

csóka maga.

 

Csóka csókja

őt megfogta,

feleségül

veszi még ma.

 

Szarka-csóka

csóka-szarka,

aki kapta

már nem adja!


 

Édesanyám (gyermekvers, Mesebeszéd)

2012.03.10 21:12

Édesanyám
 

Édesanyám, te szép rózsa.

Rózsabokor legszebb sarja!

Égővörös, akár a tűz,

sose legyél szomorúfűz!

Tüskéiddel sosem sebzel,

szigorod is engem nevel.

Szirmaid, mint a lángnyelvek,

úgy lobogják, hogy szeretlek.

 

Édesanyám, mélykék tenger.

Féltőn-óvón körülölel.

Cseppjei akár a nektár,

telve gondos szeretettel.

Érzem zúgását szívemben,

erős viharát nem félem.

Hullámaival oly lágyan

elringatja kicsiny lelkem.

 

Édesanyám, fehér galamb.

Legyél mindig ilyen szabad!

Szárnyalj, repülj, élj boldogan,

hisz az élet tovasuhan.

Élvezd minden percét drága,

ne legyen gondod a mára!

S ha elfáradsz, repülj hozzám,

pihenj vállaimon anyám!


 

Gondolatok 1.

2012.03.10 19:22

 Az élet nem habostorta. Sem móka és kacagás. Ezt mi felnőttek nagyon jól tudjuk. De mi van akkor, ha gyermekekről van szó? Amikor az életet a játék, a sok mosoly és nevetés kellene, hogy kitöltse? Azonban helyette marad a fájdalom, a kín és szenvedés... Még akkor is, ha igazából az nem is igazi fájdalom, kín és szenvedés. Nehéz megmagyarázni egy majdnem hatévesnek, hogy a világ nem csak fekete vagy fehér, hiszen a színeknek megannyi árnyalata létezik. Csupán észre kellene venni őket...  Hogyan magyarázza meg az ember egy nagycsoportos óvodás kislánynak, hogy teljes szívéből szeretett kishúgának fejlesztése egyáltalán nem ér fel kínzással és bár látszólag mindvégig gyötrődik azalatt, mégsem egyezik meg a valóságos gyötrődéssel? És az elkeseredés, sok esetben a makacs ellenállás könnyei sem ugyanazok, mint az igazi fájdalom könnyei. Nem lehet megmagyarázni neki. Még nem! Bella, Szofika "állandó" társa, az egyetlen, akit Szofi minden tekintetben elvisel. Sőt, igényel! A többi gyereket csupán szemléli, nem játszik velük, bár tény, hogy ebben a korban nővére sem nagyon tudott mit kezdeni a korosztályával. De legalább ő próbálkozott. Szofika mára egyértelműen bebizonyította, hogy más. Mindennek ellenére helye van a világban, helye van az emberek között, Neki helye van Köztünk. A legfontosabb feladat, hogy elfogadjuk őt olyannak, amilyen lett és támogatni őt mindenben. Még akkor is, ha ez látszólag ellene irányul. Legalábbis Bella szerint. A szenzomotoros fejlesztés egy kívülálló számára durva, agresszív "beavatkozás", mely nem feltétlenül az egyén céljait szolgálja. Egy nem hozzáértő kívülálló így láthatja. Számunkra pedig, akik úgymond "benne vagyunk" ebben az "áramlatban", szintén nem móka és kacagás, mint inkább nagyfokú szenvedés egy még magasabb fokú cél érdekében. Bármennyire is hihetetlenül hangozzék. Bella nem kívülálló, viszont még gyermek, mely gyermeki ént figyelembe véve természetesnek tűnhet, ha szeretett kistestvérének sírását, zokogását, ellenállását, "szenvedését" kínzásnak éli meg. Sejtettem, de talán még inkább tudtam, hogy ez így lesz. Mégsem volt más választásunk, más lehetőségünk. A nyáron két alkalommal is magunkkal kellett őt vinnünk Szofika szenzomotoros fejlesztésére. Az első tréning még nem viselte meg őt annyira, mert a nyaralás és a nyári szünet előtt volt, amikor még Szofika is benne volt a bölcsis életben, az itthoni, órákba nyúló fejlesztésben. De aztán jött a nyár, a balatoni nyaralás, ahol lehetőségünk híján csupán a nagylabdás feladatokat volt módunk gyakorolni. Ez idő alatt pedig Szofika szépen leszokott a fejlesztésekről. Hiába, a balatoni nyaralóba már nem tudtuk magunkkal vinni a hintát, a hintapacit, a trambulinról már nem is szólva. Vittük viszont leeresztve a nagylabdát és az ugrálóvárat, ami, ahogy az utólag kiderült számunkra, bizony nem volt elegendő a fejlesztéshez... És ekkor kezdődött a poklok pokla.  Szofi már itthon sem volt hajlandó pörgetni-forgatni magát a hintában, a hintalovat látni sem akarta, a trambulint egyenesen vagy görbén kerülte, és a nagylabdán is csupán két feladatot volt hajlandó elvégezni. Pontosabban elvégeztetni apával. Így pedig, lássuk be, nagyon nehéz. Fogunkat összeszorítván igyekeztünk őt mihamarabb visszazökkenteni a megszokott kerékvágásba, ami leginkább a fejlesztéshez való visszaszoktatást jelentette. Keserves volt. De akkor még nem szembesültünk azzal a ténnyel, hogy ennél még van lejjebb is... Így az egyik ügyeleti napon, a Korai Fejlesztőben való látogatásunkkor újfent megismertük a magyarok istenét. Szofika nem csupán az első három "kör" alatt sírt, hanem a negyediknél és az ötödiknél... Nem nyugodott egy pillanatra sem, sőt! Egyre jobban belelovallta magát elkeseredésébe, mely merev ellenállásával párosult, meghagyván nekünk az igazi kínt és szenvedést. Valójában mi szenvedtünk mind fizikailag, mind lelkileg, hiszen ellenkezése miatt, gyakorlatilag mi végeztük el az összes feladatot helyette, az ő testével, míg ő csupán passzívan asszisztált. És közben egyfolytában csak üvöltött és üvöltött és... Egy idő után Bella már nem bírta tovább. Gyermeki arcocskáján egyre nagyobb szörnyülködéssel figyelt minket, ahogy "erőszakkal" tesszük fel Szofikát a "létrás" házikóra, aztán le az emelkedőn, majd rá a padra, hasra fektetve, hogy míg én két karocskáját előrelendítvén húzom őt, a mozgásterapeuta hátul a lábacskáit megragadván tolja őt mind előrébb és előrébb. Ezután következett a nagycsúszda, miután lecsusszanva egy alagúton át kellett haladnia négykézláb, végül fel az utolsó padra, azon végigegyensúlyozni és befejezésként ugrálás a trambulinon... Borzalmas volt. És ekkor Bella már nem bírta tovább nézni húga szenvedéseit. Keserves zokogásban tört ki és úgy kiabálta felénk elkeseredve: Hagyjátok abba! Hagyjátok abba, hát nem látjátok, hogy Szoffancs szenved? Miért kínozzátok őt, amikor az fáj neki? Nagyon sír, mert bántjátok őt. Hagyjátok már abba... Kiáltásában egyértelműen érződött a saját magával, vegyes érzelmeivel vívott harc. És ebben a harcban tagadhatatlanul benne volt a testvére iránti aggódás, mérhetetlen fájdalom és az irántunk tanúsítandó tisztelet. Hogyan.... Hogyan lehet megmondani egy majdnem hatéves, érzékeny kislánynak, hogy mindaz, amit lát, valójában mégsem az, amit lát...? A kínnak, szenvedésnek és igaz könnyeknek hitt kín, szenvedés, könny nem arról szól, amit gondol. Csendesen csitítgattam, mialatt Szofika végig üvöltött a hátunk megett. Az egész tornaterem az ő hangjától zengett. És csak zengett... Nem jött a csend, nem jött az oly várva várt megkönnyebbülés. Még nem jöhetett a megnyugvás.. Még harcolni, még küzdeni... még szenvedni kell! Csendesen magyaráztam, szorosan magamhoz ölelvén kislányomnak, hogy mindez a szörnyűség, amit lát, Szofika minden fájdalomnak és kínnak hitt megnyilvánulása csakis az ő, Szofika érdekeit szolgálja. Mert... bármilyen hihetetlenül hangozzék is, de így fejlődik. Elmondtam egyszer, kétszer... nagyon sokszor... Mire az üvöltés egyre csendesedett. És ekkor Bella is meglátta a keserves zokogás valódi arcát, magát a hisztit. Már egyáltalán nem folytak a könnyek. Elapadtak. És nem volt fájdalom. Nem volt kín. Csak a nem akarás, melynek pajzsa mögött Szofika mindvégig küzdött. Ellenünk. Végül sikerült őt megtörni. Borzalmasan hangzik, nem igaz? Borzalmakat éltünk át, elismerem. Egy kívülálló számára ez a fél óra maga volt a gyermek elleni vétség. Egy nem hozzáértő kívülálló számára...  Sajnos mi nem vagyunk kívülállóak. Bár azt kívánhatnám, hogy azok lennénk! De sajnos nem vagyunk. Nekünk ezt osztotta a sors, ezzel kell megküzdenünk, minden egyes napon. Akár Szofi együttműködésével, akár anélkül. De tenni, szenvedni, küzdeni KELL! A pokoli óra végére Bella is belátta, hogy mindaz, ami a tornateremben történik, Szofiért történik. Belátta, de mégsem fogta fel. Mert nem is lehet. Igazán még felnőtt ésszel is nehéz megértenünk, hogyan lehetséges segíteni egy kisgyermeken, miközben ő végig "szenved". Talán nem is kell megérteni, viszont annál fontosabb MEGTENNI azt. És én valahányszor erre gondolok, azt kívánom magamban: Isten óvja a kislányaimat! Isten óvjon minden gyermeket!


 

 

Szofikám fejlődése 5.

2012.03.10 14:43

Kedves Doktor Úr!

Először is egy jó hírrel kezdem -már amennyire jó hírnek számít egy rettegő édesanya esetében- sikerült megszereznem Natasha Campbell-McBride könyvét. Az érdem ezúttal szüleimet illeti. A doktornő valóban nagyon sok hasznos információt, útmutatást oszt meg benne az autisztikus spektrumzavarról, mely tudnivalók véleményem szerint elengedhetetlenek az autizmus jeleit mutató gyermekek szülei részére. Már-már túlontúl részletesnek találom, mert vannak benne olyan területek (lásd anatómia magyarázása rajzokon keresztül is, a különféle biokémiai folyamatok bemutatása), melyek számomra teljes mértékben idegenek. Én egy egyszerű ember vagyok, ezt mindig is vallottam. Tehát, ha valamit tennem kell annak érdekében, hogy valami jobbá váljon, akkor nekem elég csupán annyit tudnom, hogy mi a teendőm? A miértek már közel sem foglalnak le oly mértékben, főként azért, mert sokszor meg sem értem a lényegüket. Hiába, én már csak ilyen egyszerű ember maradok. (Ha fogékony lennék rá, orvos lett volna belőlem. Én azonban arra alkalmatlan vagyok.) A könyvet mindenesetre "lelkesen" olvasom, próbálom magamba szívni a rám, Szofikára vonatkozó részeket és minél több okosságot elsajátítani belőle.

A központban történt látogatásunkkor a minket fogadó hölgy ajánlott egy szintén nagyon hasznos kézikönyvet, mely sok segítséget nyújthat számunkra. Természetesen nem ódzkodtam tőle, bár a címét látván nehéz volt szembesülnöm az egyelőre elfogadhatatlan ténnyel. A könyv címe: Kezünkben a diagnózissal (Útmutatás sérült kisgyermekeket nevelő családok számára). Ehhez a könyvhöz azóta még hozzá sem nyúltam. Ott figyel a konyhában, az egyik polc tetejéről. Így vagyunk hát egyelőre mi. Én és a sérült kisgyermekek szüleinek szóló könyv. Naponta nézünk farkasszemet, de álláspontjainkat egyelőre nem közelítjük egymáshoz. Még mindig háborog a lelkem és nem tudom, mikor jön végre a megnyugvás. Ahogyan azt sem tudom, mikor mivel teszek jót. Halványan dereng persze, hogy ha végre képes volnék elfogadni azt, amit a sors rám mér, sokkal könnyebb lenne végigmennem az úton és Szofika számára is könnyebbé tehetném talán az életet. A kulcsszó itt az elfogadás. Ez az, amit apró lépésekkel tudok csak megközelíteni. Ha egyik napról a másikra menne, akkor talán előrébb tartanánk. Kislányomat figyelvén egyre többször érzem úgy, hogy felesleges harcot vívok egy láthatatlan hatalommal szemben, mely egyben felettem is áll, s mely mind erősebb, én pedig csak gyengülök, erőm vesztem.


Tegnap este megkeresett egy lány azon a közösségi fórumon, ahol egymást ismerősnek jelöltük. Ez a hivatalos ismeretség persze elég semmitmondó ahhoz képest, hogy anno négy éven keresztül osztálytársak voltunk a gimnáziumban. Írt nekem, mert úgy gondolta, hogy segít. Igaza volt. Jól esett minden bátorító szó, mely az üzenetében szerepelt. Vallja, amit édesanyjától tanult, miszerint a szeretet a lényeg, mely akár csodákra is képes. Tudom, hogy így van, mégis időről időre jól esik a lelkemnek, ha mások figyelmeztetnek erre. Ő is a blogomon keresztül értesült Szofikáról és olvassa az újabb fejleményeket vele kapcsolatban. Nem említettem még, de a naplómat kislányomról egy blogon keresztül írom. Így nekem is könnyebb feldolgozni a történteket, egyúttal pedig tájékoztatni barátaimat, ismerőseimet rólunk, arról, hogyan is állunk éppen a minket megtámadó "kórral". Van, hogy így hívom, mert valóban támadásnak érzem. Egy, a családunk békéje felett, de leginkább Szofika ellen indított támadásnak.

Időről időre nézegetni szoktam ismerőseim fényképeit, melyeken keresztül többet tudok meg róluk. Azokról, akikkel nem állok napi kapcsolatban. Mert az élet már csak ilyen. Nincs időnk egymásra. Megjelöljük egymást ismerősöknek, de többségükről semmit nem tudunk, hogy csak évek múltán jövünk rá, igazából nem is ismerjük őket. Sokszor még saját magunkat sem. Ha az embert egy nagyobb tragédia éri, amikor feje felett összecsapnak azok a bizonyos hullámok, akkor sok mindent átértékel. Akkor válik el igazán, hogy ki is az igazi barát, kire számíthat a bajban? Sokan elfordulnak, mert a gondot, a bánatot mindenki kerüli. És az ember egyedül marad. A fájdalommal, tragédiával magának kell megbirkóznia. Nincs segítség. A szakemberek nyújtotta támogatás nem mindig elegendő. Hiszen a gondot nem vehetik le vállainkról és nem dobhatják messzire tőlünk. Az elől nincs menekvés.

Szeretek álmodozni. Gyerekes dolog talán, nem tudhatom. De valahogy úgy vagyok vele, hogy természetes, ha az embernek vannak álmai. Nekem is voltak, mióta csak az eszemet tudom, álmodozó típus vagyok. Igazi, hamisítatlan álmodozó. Mikor kisebbek, mikor nagyobbak az álmaim. Bár az is tény, hogy egyre sokasodó éveim múlásával mind kevesebb és kevesebbek lettek. Mára mondhatni igen csak lecsökkent a számuk. Nem is álom már, mint inkább egy óriási vágyba összpontosul. Nem kérek sokat az élettől, csupán egy dolgot: egészséget az egész családom, de legfőként kislányaim számára. Még ha oly elcsépelten hangzik is. Nem vágyom már másra. Legalábbis most nem.

Egy biztos, a naplóírásról nem mondok le. Egyfajta rendszert hoz az életembe. Általa nem csupán kiírom magamból az autizmussal kapcsolatos érzéseimet, de egyben össze is foglalom az elért és a még elérésre váró eredményeinket. Fontos, hogy összefogott legyek és összességében lássam a fejlődést vagy visszaesést. A naplóírás igazán klassz dolog.

Sosem hittem volna magamról, hogy egyszer kitartóan fogom űzni. Egyszer valamikor, nagyon régen, fiatal lány koromban (persze most sem vagyok épp matuzsálem), belekezdtem a naplóírásba. Csakúgy hagyományos módon, műbőrkötéses naplóba, golyóstollal. De nem tartott sokáig. Két hétig, ha vezettem, tovább biztosan nem. Akkoriban még naiv álmodozó lány voltam, aki a jövőre nézve természetesen tervezte a családalapítást. Két egészséges gyermekről álmodoztam. A nemük mindegy volt számomra, csakis az számított, hogy mindketten egészségesek legyenek majdan. Két hete ez az álmom újra elevenen él bennem.

Miértek?

Felteszem azt a felesleges és válaszában mindenki számára egyértelmű kérdést, miszerint: melyik szülő örülne annak, ha gyermekénél autizmust állapítanának meg? Egyik sem. Pontosabban SENKI. Ez nem olyan dolog, aminek örülni lehet vagy kellene. Ez egy betegség, melynek okai ráadásul mindmáig ismeretlenek az orvostudomány számára. Az emberek egészséges gyermekre vágynak, így az egészség bármilyen mértékű károsodása félelemmel teli szomorúsággal fonja át az érintett szülői szívet. Legalábbis az egészséges lelkületűekét mindenképpen. Nem számít, ha bizonyos előnyökkel jár egy bármilyen fokozatban sérült kisgyermek nevelése, mert az azzal viselt hátrányok egész életükre kihatnak, azt hordozniuk, elviselniük kell, melyet semmilyen anyagi javakban érezhető/mérhető támogatás nem kompenzálhat. És előbb-utóbb előkerülnek azok a kínzó, gyötrő miértek? Vajon hol rontottam el, mikor  hibáztam és mivel? Mit tettem rosszul vagy nem vettem észre? Mit nem tettem, amit pedig kellett volna? Jönnek a kutakodások, erőltetett visszaemlékezések, elfelejtett képek felidézése, figyelmeztető jelek utólagosan történő felismerése. Hiszen minden rendben volt! Egészséges kisbaba született a világra. Akkor még egészséges volt. Mert egészséges volt... Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor már nem érezzük magunkat mindenhatónak és nem képzeljük magunkról, hogy képesek vagyunk akár a világ megváltására is? Mikor merül fel bennünk, hogy a dolgok talán mégsem úgy történtek, ahogy azt korábban gondoltuk, csak éppen nem vettük észre, vagy nem tulajdonítottunk nekik jelentőséget.

Talán mások számára úgy tűnhet, hogy hajlamos vagyok túlzásokba esni, amikor kislányom "állapotáról" beszélek, tekintettel arra, hogy egyes beteg vagy sérült gyermekek szüleinek sokkal súlyosabb és mélyebben gyökerező problémákkal kell szembe néznie. Tisztában vagyok mindezzel. De az én problémám számomra éppoly komoly és fontos, mint másoknak a sajátjaik. Amikor nézem Szofikát és látom, hallom azt, vagy éppen nem látom és hallom, amit viszont már ideje lenne. Amikor érthető vagy nehezen érthető beszéd helyett hosszú áááááááááááááá-kat hallat, azután pedig rövideket: á, á, á-kat.

És majd kiugrik a szívem örömömben, amikor tényleges gagyogást hallok: gyeje-gyeje. Igyi-igyeee. Ajjajjajjaj. Mamamammmmammma, amama, bama-bababa. Vagy ha belenéz a szemembe, én pedig próbálom minél tovább kiélvezni ezt az ajándék szemkontaktust, mert tudom, hogy a következő pillanatban elnézhet másik irányba és már közel sem biztos, hogy rám néz, hiába kérem azt egymás után többször is. És boldogság számomra minden pillanat, mikor őt mosolyogni látom, hangosan kacagni, miközben kivillantja rizskásás fogacskáit. Amikor fülig ér a szája és nagyon boldog. Ezek a pillanatok éltetnek és lökdösnek előre a rögös úton, melyen együtt kell keresztül mennünk. Nem is tudnám elengedni a kezét. Soha. Jöhet bármi, történjen, aminek történnie kell, képtelen volnék őt elhagyni. Úgy lesz, ahogy lesz. Mert valahogy mindig van. És mi együtt fogunk végigmenni ezen az úton. Együtt, kéz a kézben.

Milyen kislány Szofika?

Szofika egy rendkívül aranyos kétéves kislány. Csendes. Ugyanakkor érzelmekkel teli, ragaszkodó, vidám gyermek. Szeret nevetni. Az igazsághoz tartozik, hogy nagyon sokat nevet. Egymagában is jól eljátszik, mely játszás inkább a színes képeskönyvek, mesekönyvek lapozgatását, nézegetését jelenti. De akár a csiklandozós mókázásban is nagyon szívesen részt vesz. Szívesen jön velünk a játszótérre. Szereti a csúszdázást, hintázást, sokat nézelődik, felfedez. A csúszdán Bella ölében is örömmel csúszik le. A nővérét is meg szokta szeretgetni. Esténként mindig megtalálja és szorosan hozzábújik. Mert egy nagy, kinyitható kanapén alszanak a gyerekszobában, Szofika fél éves korától. Szeretnek együtt aludni. Bella nagyon ragaszkodik a húgához, ugyanakkor ez Szofikáról is elmondható. Mindezek mellett Szofikát még úgy is jellemezhetném, hogy egy igazi kiscica. Mert valóban olyan a személyisége. Nagyon sok időt tölt hozzánk bújva, amikor elfáradunk és fél órácskára lepihenünk. Olyankor egyből odajön hozzánk és vagy a mellkasunkra, a lábunkra vagy egészen szorosan mellénk fekszik. Mert ő úgy érzi jól magát. "Bezsebeli" a puszijainkat, melyek száma meghaladja a percenkénti 100-at. Annál alább nem adjuk. És közben mosolyog. Egy igazi kiscica. Az én kiscicám.

Van egy óriási félelmem. Rettegek Szofikám visszaesésétől. Most még kerek a világ, mert bár kislányom egyértelmű visszamaradást mutat nagyon sok -ha nem minden- területen, mégis jelenleg több az életünk annál, mint pusztán "elviselhető". Szofika ragaszkodó, bújós, igazi kiscica, ahogyan azt leírtam. A szemei csillognak, ha ránk néz. Naponta többször jön hozzám, hozzánk és örömmel bújik, épp csak nem dorombol. És mindezt azokkal az édes kacajokkal teszi, melyek hallgatása oly boldogsággal tölti el szívem. Az öröm hangjai. Érzelmileg kötődik. Félek attól, hogy ha ő valóban az, ami, akkor az oly hangoztatott, autistákra jellemző visszaesés erre is érvényes.

Ha ez történne, miszerint érzelmileg is visszaesik, később, ahogyan növekszik és bár mind érettebbé válik, saját bőréből mégsem tud kibújni, hiszen olyan, amilyenné teremtődött. Ha megváltozna... És eltűnne szemeiből a csillogás.... Ha már nem bújna, vagy ne adj Isten, idegenekként kezdene kezelni minket... Ha már nem kötődne... Abba én belepusztulok.

Mára nem is folytatom tovább. Tisztában vagyok vele, hogy amennyiben nem hagyok fel az állandó siránkozással, az elszalasztott jövő feletti kesergéssel, a kiváltó okok keresésével, önmagam hibáztatásával és nem koncentrálok a tényleges feladataimra, akkor abba egyszer bizton bele fogok bolondulni. Mert ép ésszel ez már valóban kibírhatatlan. Nos, idáig nem szeretnék eljutni. Sosem képzeltem magam erősnek. De fogyatkozó erőm egyre inkább megrémít. Ennél azért többet tudtam...

Holnap talán megrázom magam és végre kész leszek mindenre. De ki tudja, mikor jön el ez a holnap? Sok mindent nem tudok, többek között ezt sem, mindenesetre nagyon várom már.

Budapest, 2012. március 10.

Tisztelettel:

P. H. Ágnes

Merengés

2012.03.10 11:25

Merengés

 

Némán, elmerengve nézem kedves Arcodat,

ujjaim hajad érintik, mint a könnyű esti fuvallat.

Kellesz nekem, ez már nem is kétség!

Fáj, ha nem érezlek. Úgy nyomaszt az üresség.

Sürget az idő, de én talán még jobban sürgetem,

hogy Szerelmünket még mélyebben megéljem.

Hasztalan hajszolom, Ő csak ólomlábakon jár,

s bár közben valami elvész, valami még rám vár.

- Carpe Diem! – súgod és arcomra csókokat lehelsz.

Én karjaimmal átölellek, s te is öleléssel felelsz.

Hát múljon, ahogy múlik, ha mindig mellettem leszel.

Nevetésed fülemben cseng.. Én soha nem felejtlek el!

Szeretsz és engem akarsz. Ezt mindig is tudtam.

Ennél sem kevesebbel, sem többel nem áltatom magam.

- Mi egyek vagyunk itt a Földön és a Mennyben. mondod.

– Csak adj még időt nekem!

Hisz lásd be Szerelmem, hogy nem lehet

egy perc alatt megélni tíz évet!

 

2010. szeptember

Ha elmész...

2012.03.10 11:23

Ha elmész…

Ha elmész…Hogy mit érzek?

Minduntalan előtörnek a kedves

illatok, hangok, mozdulatok és képek.

Emlékek, melyek csak rólunk szólnak,

mint a két szív, enyém és tied,

melyek egymásért dobognak.

Gyötör az idő, gyötör az élet

fájdalmasan telnek nélküled az évek.

Zsúfolt utcán oly egyedül vagyok,

hangom megreked, érted némán kiáltok.

Nincsen mosoly, nincs nevetés,

kiül az arcokra a bánat és szenvedés.

Nem hallok már mást csak, ahogy lélegzem

eltűntek a színek, szomorú szürke lett minden.

Te egyre távolodsz és én csak nézlek,

lassan a semmibe vesznek az elköszönő fények.

Elhalnak gondolatim, mind feledésbe merül.

Valamit még mondanék, valamit tennék köszönetül.

Én pedig intek és állok oly tehetetlenül, miközben

szilánkokra törnek Szerelemmel szőtt álmaim,

és széthullik az élet körülöttem.

Cserben hagy a szív, cserben hagy az ész!

Hát tekints vissza még utolsót,

hogy lásd mit hagysz magad mögött

… ha Te elmész.

 

2011. március

Búcsú

2012.03.10 11:19

Búcsú

 

Homályos szemüvegem

végre tisztára törlöm.

Meztelenül állsz előttem,

ezzel már nem törődöm.

Minden, mi szép volt köztünk,

vánszorog a múlt felé.

Rózsaszínből éjsötét

szív a szerelemé.

 

Hontlan bolyongok

céltalan utamon.

Elhagyott emlékeim

sehol nem találom.

Arcod sem rémlik fel

többé már előttem,

eltűntél, elvesztél

mint komp kürtje a ködben.

 

Kopár fák erdein

csonka törzsek állnak.

Csüggedten, hanyatlón

megváltásra várnak.

Lelkem bús mezeje is

kopár és hallgatag.

Nincs ott egy virág sem

kietlen sivatag.

 

Magányos vándor

és útonálló vagyok.

Messze elkerülnek

kivénhedt farkasok.

Nem eszik kezemből

még a kóbor eb sem, régen

hamisan és üresen kong

fájó, hazug énekem.

 

2011. január

<< 24 | 25 | 26 | 27 | 28 >>