Blog

Számvetés

2012.03.10 11:18

Számvetés

 

Csak egy Élet. Nem sok.

Igaz, nem kevés.

Ami volt, mit tettem,

s ami még megmaradt.

Boldogság, szenvedés.

Hazugságok hosszú sora,

szerelem és gyűlölet.

A folytonos remény

a jóra, a még jobbra,

s ahogy az utam kerestem én.

S most visszatekintvén

számot vetek

a sorssal, önmagammal.

Vajon az élet hogy alakulna

ha meg nem születek?

Ha most ÉN nem lennék,

a világ több, vagy kevesebb volna?

 

Tettem jót is, de rosszból többet.

Okoztam sok bánatot,

szereztem kevés örömet.

Fájdalmat adtam, kaptam

az idő elszállt felettem,

hányt és vetett is sokfelé az élet.

De én érzem egyre több lettem.

Itt tartok hát,

nem dicsőség, bár nem is vágytam

ami volt, mind elmúlt

hősként sem ünneplem magam.

 

Ez vagyok én, bátran vállalom

bár nem nyugodott a világ gondja

és nem sírt sok barát a vállamon.

Csak egy vagyok a sokból

ki élt és cselekedett.

Sokszor nagy árat fizettem

és nem is vártam soha

senkitől dicséretet.

Több kérdés sincs már bennem,

ami volt, az is kevés.

Elfogadom, mind mit kapok.

Így állunk most egymással szemben

én és a Számvetés.

 

2010. április

Barátság

2012.03.10 11:15

Barátság

Barátságunkból egy vesszőkosár fonódott,

évek munkájával kötöttünk újabb hurkot.

Egyik csomó sorban a másik nyakát érte,

erős fonataink formálták olyan szépre.

Sok apró cirádák adták meg az erényét,

míg nagyobb titkaink őrizték a mélységét.

Kibéleltük még egy fehér damaszt abrosszal,

és fedővel védtük, ne csúfuljon foltokkal.

De az idő foga egyszer belemart mélyen,

hogy a lék nagy sebként tátongott a szívünkben.

Így a kosár lelke egy csúf csorbát szenvedett,

nem is volt már többé a szövetségünk mellett.

Kidobtuk hát együtt, ki bíz a szemétdombra,

és vissza sem néztünk, ki ment jobbra, ki balra.

Míves kosarunk pedig ím lassan elenyészett,

kibomlottak a csomók, s feledtek minden szépet.

 

2012. február

Fekete hó

2012.03.10 11:13

Fekete hó

Kárognak a varjak, sötét felhők gyűlnek,

kínok közt a lárvák jobblétre szenderülnek.

Nem látom az utam, saras hó takarja,

nem ölel már többé szép szerelmesem karja.

Elhagyott ő, elment, hát idegenbe lépett,

nem adott mást semmit, sem levelet, sem képet.

Búcsúcsókja is már, ím elillan a porban,

de a por is megfagy. Meg, a fehér hóban.

Nyomait a sok láb, most eltapossa végül,

hogy a fekete hó marad csupán emlékül.

2000. december

Ma

2012.03.09 21:53

Ma

Ma még rossz, holnap még rosszabb.

De holnapután

már enyhülhet a bánat

nem fog úgy fájni talán.

 

S ha jönnek is jobb napok

nem feledem a múltat,

mert nem tűnhet a semmibe

ami volt.

 

Lesz még remény,

jön még a boldogság,

hisz nem verhet örökké a Sors,

nem bánthat mindig a világ.

 

Muszáj, mert vagyunk,

hiszem, hogy élni kell!

S ahogy a sok vidám nap,

úgy a bánat sem múlhat el.

 

2012. március

Szofikám fejlődése 4.

2012.03.07 13:25

Kedves Doktor Úr!

Pár nap alatt is annyi minden történik, hogy néha csakúgy kapkodom a fejem. Tótágast állt a világ. S mikor már kezdenék beletörődni a megváltoztathatatlanba, újabb oly áhított fordulatok jönnek. Azt kell mondanom, sajnos van, hogy úgy érzem, nem is ismerem a kislányomat. Ez persze így túl nyersen hangzik és a fele sem igaz (az iránta érzett mérhetetlen szeretetről már nem is szólva). Mégis, ha elcsendesedem és figyelem magamat belülről, a gondolataimat Szofikáról, a világról, bármiről, rá kell jöjjek, még nagyon sok mindent nem tudok. Eme "tudatlanságom" természetesen felettébb sem jelent hibát, mint inkább apróbb bosszúságot, a történések feletti impotenciámat, melyet úgy szeretnék levetkezni. Ugyanakkor felölteni kívánom magamra a legbölcsebb elmét, egy másfajta gondolkodásmódot, de leginkább egy picivel több észt. Az valóban kelletes öltözet lenne számomra. Azonban tekintvén a dolog lehetetlenségét, s azt, hogy vagyok, aki vagyok, bele kell hát törődnöm saját képességeim elfogadásába, melyekkel a sors megajándékozott. Vagy úgy is fogalmazhatnék, szemet kell hunynom felettük. Hiszen csak így léphetek tovább, egyben utat engedvén saját fejlődésem lehetőségének. Ez a fejlődés lehet a kulcsa továbbá kislányom "gyógyulásának" is.

De nem csupán magamat kezdtem el figyelni. Figyelem a környezetemet, kitől mit várhatok, kinek miben lehetek a segítségére és viszont? Sok embert másnak gondoltam, másként képzeltem, mint ami valójában. Nem tagadom, az elmúlt időben sokat csalódtam. Ezekből a pozitív csalódások voltak kisebb számban, a többség sajnálatos módon pofonként csattant az arcomon. És hogy mindezt miért írom most le? Hát egyfajta tanulság levonásaként, hogy ez a már-már gyermeki naivitásom végre kopni látsszon és igenis lássam meg, vegyem észre az emberek igazi arcát! Az az ember, aki segíteni akar, kérés nélkül is segít. Itt nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni. Sokszor egy megértő pillantás, pár együttérző sor is nagyon jól tud esni az embernek, de leginkább megerősítést nyer abban a tudatban, hogy nincs egyedül a Földön és vannak még páran, akik gondolnak rá és együttéreznek vele a nehéz időszakban.

Persze nem csak kesergésből áll az élet! Szofikám egyértelműen kezd megnyílni felénk, a környezete felé és egyre együttműködőbbé válik. Gagyogásában újabb elemekre lettünk figyelmesek: ahogyan a tavaszias idő beköszöntével újra kezdtünk játszótérre járni, a világ is jobban kinyílt kislányom számára, mely talán vagy nem talán egyben kis elméjének "megnyílásával" is együtt járt. Legelső lépésként a csúszdázásnál örvendeztetett meg bennünket GYEJE-GYEJE hangzású lelkes csevegésével, mely talán még öntudatlanul törtek elő ajkai közül. Bár GYERE-GYERE hívogató szavainkkal bíztattuk az újabb és újabb csúszásra, még sem állítom, hogy saját beszédtöredékei ezen hívó szavak fordításai volnának. A gyeje-gyeje szavacskák után meghallhattunk szájából egy másfajta "szóösszeállítást" is, nevezetesen: EGYE-EGYE, mely szavak talán mintegy "továbbfejlesztett" változatai az előzőeknek, mi mégsem tulajdonítunk nekik lényegi tartalmat. Ha azt tennénk, hibát követnénk el és egyúttal hiú ábrándokkal kecsegtetnénk saját magunkat. De a szombat esti fürdetésnél -egy napon belül tehát immáron harmadik alkalommal- újabb szókezdet ütötte meg fülünket, mely IGE-IGE-ként hangzott, hangzik a mai napig és talán szintén nem bír semmilyen jelentéstartalommal. Azért mégiscsak változás és esetleg a végső "gyógyuláshoz" vezető mérhetetlen hosszú rögös út legelső mérföldkövei lehetnek.

- gondolkodik

Tény, hogy nem sokat tudok az autista gyerekekről, felnőttekről, így azt sem, hogy ők mennyire képesek gondolkodni, megtalálni saját helyüket a világban? Ahogyan azzal sem vagyok tisztában, önmagukat hogyan helyezik el a környezetükben, hogyan viszonyulnak a többi emberhez tudatosan avagy nem tudatosan? Buta kérdések? Meglehet. Idővel talán pallérozódni fogok e téren is. Tény azonban, hogy kétéves kislányom gondolkodik. Gondolkodik és nem csupán ösztönei vezérlik egy-egy cselekedetében. Múlt héten történt még, hogy a gyerekszobában forgott csukott szemmel. Semmi különösebb aggodalmat nem tulajdonítok eme kedvtelésének, tekintettel arra, hogy nővére kiskorában -sőt, még a mai napig is- szintén nagy előszeretettel forog egyhelyben. Személy szerint elszédülök már csak a látványuktól. Ők azonban kitartóak, sőt, mi több, még élvezik is ezt a fajta állapotot. (Bellát kétéves korától forgattuk a játszótereken fellelhető forgatószerkezeteken, melyekre ülni, állni, alul még feküdni is lehet (lásd elfáradt élelmesebbek, mint esetünkben Bella). Bella csak és kimondottan a nagyokkal szeretett forogni, tekintve, hogy azok aztán jól meg tudták őt hajtani. A végeredmény minden esetben ugyanaz lett: a nagyok sorra dőltek ki mellőle, míg ő fél óra múlva is ugyanolyan elszántsággal és nem csappanó lelkesedéssel gubbasztott a forgószerkezeten, várván, hogy csak akad végre valaki, aki újfent felülne mellé.)

Elkalandoztam. Visszatérve tehát: Szofika forgott a szobában. Mögötte-előtte -mikor hogy esett- a komódon található playstation kontrollerjének zsinórja lelógott a lábaihoz-én régen csak joystick néven ismertem, bár bevallom, ma sem tudok többet ezekről a játékokról. Szofikám pedig beleforgatta magát.

Amikor aztán észlelte, hogy a konzolra helyezett kontroller megindul lefelé, megállt a forgásban és két kezecskéjét magasra nyújtván próbálta fent tartani az eszközt. Sőt, mi több, hogy még biztosra is menjen, egy kicsinykét hátrébb lökte apró kezecskéivel. Teljes a siker, a játék nem sérült meg, és még a kontroller is a helyén maradt. Ezt követően természetesen őfelsége forgott volna tovább kifogyhatatlan lelkesedéssel, mikor észrevette, hogy ügyeskedése közben ezúttal viszont lábára tekeredett a lelógó zsinór. Mondhatom, felnőttet megszégyenítő ügyességgel bújt ki egy szempillantás alatt a lábacskáján kígyószerűen tekergőző zsinórból.

- lábujjhegyen járás

A központban jártunkkor láthatóan többek között az sem nyerte el tetszését a diagnosztizáló hölgynek, miszerint Szofika nagyon sokat tartózkodott lábujjhegyen. Még bennünket, szülőket is meglepett eme fordulat, hiszen még otthonunk falai között sem tapasztaltunk Szofitól ilyen hosszan tartó lábujjhegyen járást. Kislányomat figyelvén azonban az elmúlt napok bebizonyították számomra, hogy az valóban egyedi esetnek számított, hiszen azóta Szofika egyszer sem járt lábujjhegyen, mindenhova telitalppal közlekedik.

- nem kitartó kérés

A lábujjhegyen való járás mellett annak sem örült a hölgy, hogy Szofika nem kérte kitartóan azt a játékot, melyet egyértelműen nagyon élvezett (lásd szappanbuborék fújó polcra való felhelyezése, szemmel is követhető magasságban). Ezzel szemben bizton állíthatom, itthon igenis tud hisztis lenni és kitartóan követelni, ha valamit nagyon szeretne. Nem mondom, hogy minden esetben, de jópárszor előfordult még a vizsgálatot megelőzően, és azt követően is.

- játék a testvérrel és barátnőjével

Ahogyan visszaemlékezem Szofikám játékos tevékenységeinek alakulására, többek között az a nem éppen lényegtelen momentum is felidéződik bennem, miszerint kislányom többízben is nagy előszeretettel játszott fogócskát Bellával és az akkor még a közvetlen szomszédságunkban lakó, Bellával egyidős barátnőjével. A játékot tulajdonképpen a két nagyobb lány találta ki még a nyáron, melynek lényege az volt, hogy Szofikát arra bíztatták, kapja el őket, ők pedig erre válaszul visongva-sivítozva menekülnek előle keresztül-kasul a lakásban, az alattunk lakó szomszédok nagy örömére. Szofi többször is kapható volt erre a hangos játékra, ilyenkor mindig hangos kacajok kíséretében vette üldözőbe a nála kétszer nagyobb lányokat. Ez természetesen rávilágított arra, hogy ő igenis hajlandó a közös játékra és nem csupán magányos farkasként "múlatja" az idejét, bár tény, hogy az esetek többségében ez volt a jellemző. Gyakorlatilag a mai napig.

- Natasha Cambell-Mcbride-féle diéta

Olvastam az angol neurológus történetéről és kutatásairól, melyben azt az általa felismert tényt támasztja alá, miszerint a tejfehérje megvonás igen kedvező hatással van az autista spektrumzavarban szenvedő gyermekek fejlődésére, viselkedésére. Erre felbuzdulván már nézegettem tejmentes diéta recepteket az interneten, és arra jutottam, hogy a tejallergiások számára különösen az úgynevezett rizsitalt ajánlják, mely levet gyakorlatilag a rizs főzése során nyerik. (Belőle akár még csokoládépuding is főzhető, illetve bizonyos tejet igénylő főzelékekbe akár növényi eredetű tejszínt is lehet tenni.) Vettem is már két hete barna rizst, a kísérlet azonban egyenlőre még várat magára. Tudom, hogy Doktor Úr is híve a Natasha Cambell-féle diétának, így a lényeges elemekre a következő személyes találkozás alkalmával még vissza szeretnék térni. Egyébként pedig a doktornő által írt könyvet sajnos ezidáig még egyik Libri Könyvesboltban sem sikerült fellelnem. De kitartó vagyok, még kutatok tovább ezügyben.

Tegnapi napon, azaz március 6-án felhívtak a központból, miszerint még előbbre hoznák Szofika, gyermekpszichiáter által vezetett, úgynevezett kiegészítő vizsgálat időpontját. Amikor majdan megtudjuk végre a tutit. Hétfőn pedig telefonált a gyógypedagógus is, akivel egyeztettünk időpontot Szoffancs fejlesztésével kapcsolatosan. Így jövőhéten hétfőn megkezdjük a felzárkózást. Reményeim szerint legalábbis.

Budapest, 2012. március 7.

Üdvözlettel:

P. H. Ágnes

Tesz-Vesz Blogger Verseny

2012.03.04 21:04

 A divat mondja meg, hogy ki vagy?

Jó a téma, bár nem is olyan egyszerű. De fogalmazhatnék úgy is, hogy vitathatnánk, vajon melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Én így látom a dolgot.

A ruha, a külcsíny egyfajta "kirakat", melybe naponta burkoljuk magunkat. Ki-ki saját vérmérsékletének, aznapi hangulatának és pénztárcájának megfelelően. Van aki igényesen, és van aki kevésbé odafigyelve az általa sugárzott összhangra, mert éppen más dolgokat tart előbbre. Megjegyzem, ezeknek az embereknek valahol igazuk is van. De azért lássuk be: bár nem minden a ruha, mégis sokat számít egy ember megítélésében. Mert ilyenek vagyunk. Akár tetszik, akár nem. Ítélkezünk és ítéltetünk. Tetszünk, vagy nem tetszünk, hiszen egymástól bizony nagyon sok tekintetben különbözünk. És ez így van jól! Elcsépelt mondás, mégis milyen igaz, miszerint túlontúl unalmas volna a világ, ha mindannyian egyformák volnánk.

Mint a párválasztásnál, a divatban is más és más tetszik nekünk. Ki a magasat szereti, ki az alacsonyat, ki a szőkét, ki a barnát, a vékony avagy sportos testalkatúakról már nem is beszélve. Mással élünk, mást viselünk. Mások a szükségleteink, mások a céljaink, ahogyan más az életfelfogásunk is. Ez esetben nem elítélendő, mint inkább izgalmas a "más-állapot". Történt velünk, ami történt életünk során, legyen az kevesebb vagy éppen több, másokhoz viszonyítva. Mást hordozunk magunkban és értékelünk.

Visszatérve, hogy némiképp a témánál maradjak, bár valóban öltözetünk mutatja meg, milyenek vagyunk, azt mégis mi magunk választjuk meg. Mi döntjük el, hogy alkalmazkodunk-e az aktuális divatirányzathoz, vagy inkább saját stílust teremtünk és általa hirdetjük személyiségünket. Innen tehát a tyúk és tojás hasonlat. Személy szerint szeretek öltözködni. Elvégre nőből volnék. De ez nem mindig volt így. Hiába, én is csak öregszem. Bizony, kellett egy kis idő, hogy ha lassanként, de nekem is benőjön végre a fejem lágya. (Ami kisebbik lányomnál -a napokban ünnepeltük második születésnapját- ugyan már négy hónapos korában megtörtént.) Ma már azt vallom, hogy egy nő igen is nézzen ki csinosan. Mert nő. Igazi, húsvér nő. És mint olyan, mutassa meg, amije van. Az előnyeit hangsúlyozza, míg azokat a fránya "hátrányokat" némi jóízléssel takarja el. Vagy, ha úgy jobban tetszik, hát tegye azokat is a kirakatba. Mert ő úgy érzi jól magát. S ha ezáltal ítéltetünk? Hát akkora baj legyen, felvállaljuk azt is. Mert nőből vagyunk. Megtehetjük. Ahogyan az a bizonyos szlogen is szól: mert megérdemeljük.

Nem számít hát, ha szoknyánk nem éppen trendi, vagy blúzunk túlságosan is meghökkentő benyomást kelt a kedvenc fűzőnkkel. Itt csak az a fontos, hogy nekünk mi tetszik? Mert ha nem érezzük jól magunkat a "külső bőrünkben", az a napunkat is elronthatja.

És természetes, ha változunk az idők során. Hiszen nem hordhatjuk egy életen keresztül ugyanazt a cipőt, női ruhát vagy éppen kabátot. Mert változunk. Ez pedig jó dolog! Merjünk hát megújulni, merjünk átalakulni. Nem kell hozzá egy vagyon, hogy lecseréljük akár az egész ruhatárunkat. Kis ügyességgel minden megoldható. Manapság az internet már annyi féle lehetőséget kínál ügyes-bajos dolgaink intézésére, megoldására, hogy csupán a karunkat kell kinyújtanunk és már kezünkben is van az adott probléma kulcsa. Találjuk meg azokat a fórumokat, melyek segítenek minket céljaink elérésében. Hiszen az élet is erről szól.

Én csupán sok sikert tudok kívánni mindehhez.

 

Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul:

www.teszvesz.hu/bloggerverseny

Jelentkezz Te is!

 

Szofikám fejlődése 1-3.

2012.03.02 20:03

Kedves Doktor Úr!

Először is ott kezdem, hogy KÖSZÖNÖM! Bár már annyiszor csalódtam az emberekben, és igazán megtanulhattam volna, hogy a bajban mindenki elfordul. Egy esetleges sérült gyermeknél pedig fokozottan ezt veszem észre. Most valahogy minden összeomlani látszik és próbálom menteni a még menthetőt. Bellára is jobban odafigyelni, mert mostanában különösen igényli. Szofikára pedig maximálisan. Tele vagyok önváddal, mert TUDOM, hogy ez az állapot, ami kialakult Szofinál, csakis nekem "köszönhető". Bellánál három évig nyugtom sem volt, annyira kellett vele foglalkozni. A legelső perctől nem volt meg egymagában. Vagy talán én nem hagytam neki rá lehetőséget, mert mindig ott voltam vele, játszottunk, énekeltem, mondókáztam neki. Hatalmasakat sétáltunk, egyfolytában játszótereztünk, és nem utolsósorban órákat hintáztunk. Én rontottam el és ezt most helyre kell hoznom. Szofi ilyen tekintetben ellentéte Bellának. Már pár hónapos korától remekül el van magában, játszik, nézegeti a tárgyakat, a környezetét. Bella olyan szinten kifárasztott sokszor, hogy megfogadtam, a második gyermekemnél máshogy fogom csinálni. Hagyom, hadd játsszon magában is, tudja lefoglalni magát. Itt hibáztam egy hatalmasat! Mert így visszanézve már látom, hogy átestem a ló túloldalára. Túlontúl is sokat volt egyedül Szofi. Itt voltam én végig mellette, nem arról van szó. Csak éppen foglalkozni nem foglalkoztam vele. Mostam, főztem ésatöbbi. És élveztem, ha olykor le tudtam ülni a számítógép elé és végre kiírni magamból mindent, ami közel tíz év alatt felgyülemlett bennem, csak éppen időm nem volt azt papírra vetni. Nem lett volna szabad!

A sok-sok magányos játék és akár a mesefilmek, gyermekcsatornák nézése egyáltalán nem szolgálta Szofika értelmi fejlődését. Tegnap óta, ahogy kiléptünk a Korai Fejlesztő ajtaján, ténylegesen megfordult a világ. Azóta máshogy kezelem Szofit. Nem hagytam neki időt sem a fejlődésre. Nem magyaráztam neki, ahogyan annak előtte Bellával tettem. Ő pedig csak hagyta, hogy megtörténjenek vele a dolgok. A Korai Fejlesztőben egy kedves középkorúnál picit idősebb hölgy fogadott minket, enyhe akcentussal. Bemutatkozásnál elmondta, hogy ő gyermekpszichológus és gyógypedagógus is-a nevére sajnos nem emlékszem, talán nem is figyeltem rá. Megvizsgálta Szofit, figyelte őt. Mindenfélével próbálkozott nála. A finoman megfogalmazott diagnózisa végül: spektrumzavar lett, melynek közepén helyezkedik el az a bizonyos állapot, melyet azóta nagyon félek nevén nevezni. Láttam rajta, hogy csupán nem mondja ki, mégis biztos abban, hogy Szofika autista.

Ez megerősödött bennem, amikor pedzegetni kezdte, hogy a Korai Fejlesztőben három éves kortól van olyan lehetőség, miszerint egész napos foglalkozásra bent tartják és egyfajta életvitelt kezdenek neki megtanítani. Kártyákkal. A vészjelzőim azonnal villogni kezdtek, így visszakérdeztem: De hiszen ismereteim szerint ezt az autista gyerekeknél szokták bevezetni! - Mire ő halkan rábólintott.

Ismerem a kislányomat. Két éve nevelem, akárhogyan is. Szeretem őt és próbálok nem elfogult lenni vele szemben. Tegnap óta mindent megmagyarázok neki. Azt is, ha kimegyek az ajtón, mert fogat mosok a fürdőszobában, vagy teregetek. Megnyugtatom, mert észrevettem, hogy ha nyugodt, jobban oda tud figyelni a környezetére és arra, amiket elvárnak tőle. A nyugalom mérhetetlenül sokat jelent nála. Ha nyugodt, úgy látom, hogy megérti amit mondok. És ekkor már nem csupán magyarázok neki, hanem kérek is tőle. Kérek, amit eddig szintén nem tettem meg nála. Ha peluscsere van, mondom neki és kérem tőle, hogy feküdjön le oda, ahol át szoktam pelenkázni. Szót fogad. Ha hisztis, sírni kezd, próbálok rájönni, hogy mi a gondja, mit szeretne ilyen keservesen kifejezni felém? Ma reggel is sírni kezdett, dobálta hátra a fejét a nagypárnán. Igyekeztem rájönni, miért teszi? És úgy gondolom, hogy ez sikerült is nekem. Úgy vélem, hogy nem tudott gyorsan felülni, ahogy szeretett volna, így az elkeseredett sírást választotta a próbálkozás helyett. Megnyugtattam, simogattam, puszilgattam és halkan mondogattam neki: Nincsen semmi baj! Szofika nincsen baj! - Elcsendesedett. Megkérdeztem, hogy mit szeretett volna? Találgattam: szeretnél felülni? Akkor add ide az egyik kezedet. - Erre felém nyújtotta. Megdicsértem. - Most pedig kérem a másik kis kezecskédet! - és azt is nyújtotta felém. Felhúztam és immáron ült. Megértette, amit mondtam neki. Mostantól minden egyes mozzanatot, lépést megbeszélek vele!

Nem folytatok struccpolitikát és nem dugom a fejem a homokba, csupán próbálok többet tenni, mint amennyit eddig valaha is tettem Szofikáért. Egyelőre nem kezelem őt autistaként, mert félek tőle, hogy attól a pillanattól kezdve, amikortól így tennék, már nem lenne visszaút. Ez persze butaság, nem tagadom. Mégsem szeretnék hozzá "más"hogyan állni, mint egy egészséges értelmes kisgyermekhez. Nem szeretném bevezetni nála azt a bizonyos kártyás módszert, melyet a vizsgáló hölgy nekünk javasolt. Egyelőre minden porcikám tiltakozik ellene. Hiszem, hogy még nem vagyunk késésben.

Tegnap szembesültem még egy óriási hibával, ami kimaradt Szofika rövid életéből. A hintázás! Én utoljára nyáron vittem a két kislányomat a játszótérre és ott, együtt hintáztattam őket. Mindketten nagyon élvezték, Szofika különösen. Alig akart kijönni a hintából. (Emlékszem anno Bella is több órán át hintázott a falra rögzített itthoni hintánkon. Volt, hogy el is aludt benne.)

A rossz idő beköszöntével és Szofika állandó megfázásával, náthájával a lakás négy fala közé szorultunk. De úgy is fogalmazhatnék, hogy a falak közé kényszerítettem őt. Szintén óriási hiba volt, mely inkább szolgálta a saját érdekeimet, de kislányomét semmiképp. A hinta akkor is előkerült, ám Bella hisztijével immáron meg kellett osztanom a figyelmemet és a hintázásra szánt időt. Bella bár kinőtte a régi hintáját, vettünk neki egy nagyobbat. Azonban sokszor ez sem volt megoldás a lányok hintázására, mert felváltva hisztiztek, amikor éppen a másik ült a hintában. Megunva az állandó harcot, mindkét hintát elrejtettem a szekrény mélyére. Ezzel talán még nem okoztam volna akkora gondot, de azzal, hogy miután Bellával szeptemberben megkezdtünk az ovit és Szofival kettesben maradtam itthon, ám mégsem vettem elő a hintát, nagyot vétkeztem. És erre nem mentség, hogy elfelejtettem. Mert így történt. Én mégsem bocsátom meg magamnak, ha feledékenységnek is nevezzük. Nem lett volna szabad! Tegnap estére előkerült a hinta. Szofika élvezte. Legalább háromnegyed órát lengedezett benne, mikor jelezte kezeinek felemelésével, hogy most már ki szeretne szállni. Nem tudom, hogy van-e összefüggés a történések között, de egy biztos, Szofika átaludta az éjszakát. 21.45-kor szenderült álomba és egy nyugodt alvást követően 5.50-kor ébredt. Beszéltem hozzá onnantól, hogy magához tért. Megmagyaráztam neki, hogy éppen mikor mit fogunk csinálni? Úgy beszélek hozzá, mint egy egyéves kisbabához, aki még csak most tanulja az életet. Mi pedig újratanuljuk azt, amit Szofika talán soha sem tanult meg.

Amikor ma bementünk a bölcsibe és kisegítettem Szofikát a babakocsiból, kérdeztem tőle, hogy hol van az ő csoportja? Majd átfogalmazva kérdésemet, kértem, forduljon az ő ajtajuk felé. Így tett. Szembefordult a csoportszobájukhoz vezető ajtóval. Még egy változás történt. Szofika minden gond nélkül, már-már abnormális módon, nyugodtan szokott be a bölcsibe. Nem sírt, nem hiányolt. Nem fájt neki az elválás. De ma ez másképpen alakult. Zokogott, minden erejével kapaszkodott belém. Nem csak az ő szívét tépte ezúttal az elválás. Az enyémből is ott maradt egy darab... Miután hazaértem és várhatóan akkorra már véget ért a reggeli, felhívtam a gondozónőjét, hogy sikerült-e Szofikának megnyugodnia? Megnyugtatott. Távozásom után nem sokkal elcsendesült Szofika az ölében, majd játszani kezdett. A reggelinél sem volt semmi gond, leszámítva azt a kicsi balesetet, amikor a tejeskávét magára öntötte. Igen, ez valóban probléma még nála, az étkezést-ivást is gyakorolnunk kell. Még valóban hosszú út áll előttünk.

Megnyugodtam. Talán már látom az alagút végén a fényt, csupán magam sem merem elhinni, nehogy elfogultságomból fakadóan hamis álmokkal, reményekkel hitegessem önnön magam. Nem tudom. De annyit biztosan tudok, hogy a hölgynek igaza volt abban, miszerint Szofika komoly kommunikációs zavarral küzd.

Ettől ő még lehet egy roppant értelmes kislány, csupán emiatt a zavar miatt nem látjuk az értelmét. Nem tudjuk, hogy mit fog fel, mit ért meg abból, amit mondunk neki, ami vele történik. Nem tudjuk, nem látjuk, mert egyelőre nehéz neki a kommunikáció és ez mindent elnyom. Ezt kell feloldanunk közösen a gyógypedagógussal és hinni, mindvégig hinni abban, hogy idővel sikerül elérnünk az oly áhított áttörést. És Szofika meg fog szólalni. Amikor már nem csupán hangot ad, vagy gagyog, hanem ténylegesen el kezd beszélni. Hiszek benne, hogy elérkezik ez az idő is. Mostantól mindent megteszek ennek érdekében! Várom a gyógypedagógus jelentkezését azzal az időponttal, amikor végre elindulhatunk a "gyógyulásnak" hitt úton és megkezdődik Szofika fejlesztése.

Búcsúzóul még egyszer szeretném megköszönni kedvességét és figyelmességét, melyet irányomban tanúsított első, röpke találkozásunkon. Köszönöm, hogy segítőkészen áll hozzánk! Már jó ideje ennek az ellenkezőjét tapasztalom az élet majd' minden területén, ezért nagyra értékelem.

Budapest, 2012. február 23.

Üdvözlettel:

P. H. Ágnes

 

 

Kedves Doktor Úr!

Újfent bátorkodom Önt zavarni, hogy nem egészen egy hét elmúltával újabb eredményekről számoljak be. Ott kezdem, hogy kicsit becsapva éreztem magam három nappal a központban történt megjelenésünket követően. A minket fogadó hölgy ugyanis csupán spektrumzavarról beszélt nekünk állandóan, arról még véletlenül sem tett említést, hogy az autizmus és spektrumzavar gyakorlatilag egy és ugyanazon állapot. Erre pedig csupán napokkal később jöttem rá, mikor is erőt vettem magamon és az internet segítségével igyekeztem némiképp pótolni az autizmusról megszerzett hiányos tudásomat, de még inkább utánanézni az addig egyszer sem hallott spektrumzavar lényegének. (Gondolom tudatlanságom ezen szelete Önnek rögvest ki is tűnt az előző levelemből.)

Szofikával február 22. óta mindennap sokat foglalkozok. Természetesen nem csupán egyedül én, de ide most azokat jegyzetelem le, amely "módszereket" én agyaltam ki és valósítok meg nap mint nap, illetve "adok szigorú parancsba" férjemnek végrehajtani. :-) Nem lenne fair részemről, ha őt kihagynám a buliból. Tehát majd' egy hét múltán ismét nagyot fordult kis családunkkal a világ! Gyakorlatilag már másnaptól mutatkoztak kislányomon változásnak jelei, melyeket eredeti tervemnek megfelelően napi rendszerességgel kívántam megörökíteni -talán egyfajta megerősítésként utólag történő visszatekintés céljából.

Ezen törekvésemet, valamint kislányom elszánt "fejlesztését" sajnálatos módon egy időközben megjelenő gátlástalan és annál inkább kitartó vírus nehezítette meg, ám a folyamatot mégsem lassította le. "Módszereimet" az alábbiakban összegzem tehát:

- Dalok, mondókák, gyermekversek éneklése, szavalása, kántálása (kinek hogy tetszik)

Még Bellát váró pocakos korszakomban egy csomó, legalább 50 gyerekdalt és mondókát véstem agyamba, mely utólag látván igen mélyre sikeredett. (Természetesen az 50 nem külön-külön, hanem együttesen értendő!) A lényeg, hogy eme múltbéli cselekedetem, kevés ideig tartó "felfrissítést" és "újrakonvertálást" követően nagyon sikeresnek bizonyult. A dalokra, mondókákra, kiszámolókra emlékeztem! Elővettem az általam igen nagyra becsült és ennek fényében oly nagy becsben tartott magyar írók, költök gyermekverses köteteit, melyeket naponta olvasok fel Szofika által tanúsított egyértelmű figyelem kíséretében.

A vírus következtében legyengült szervezetünk bár mértéktelen pihenésre vágyott, ám a fejlesztést még rekedt és egyre inkább megfogyatkozó hangom ellenére sem függesztettem fel. Egymás mellé feküdtünk és úgy nézegettük a verses könyvek képeit, miközben egyik verset a másik után olvastam fel Szoffancsnak. Ő pedig érdeklődve figyelte a könyvek oldalait és hallgatta a szívet vidító és olykor elandalító bohókás versikéket.

Ma, tehát a 6. napon egyszer-kétszer már tapssal is kísérte -szerintem. Vagy csak éppen tenyereinek egymáshoz való, ütemes csapkodását és az azzal járó minden élvezetet fedezte fel. Bárhogyan is volt, kislányom lelkes tapsikolásba kezdett. Ez tény.

- Hintázás/hintáztatás

Ahogyan arról már legelső -és egyben utolsó- levelemben is említést tettem: elővettük Bella régi pink színű, műanyag hintáját, melyet elől, a kapaszkodó részen egy rikító sárga duda ékesít. (Ennek funkciója egyelőre a mi szempontunkból érdektelen, tekintettel arra, hogy a korábbi sok igénybevétel eredményeként be is horpadt. Éppen középen.) Szofikát azonban nem keseríti el a tudat, hogy nővére megörökölt hintáját nem tudja teljeskörűen használni -vagy kihasználni-, ő csak lelkesen ül benne és élvezi a ringó-lengő állapotot, hol szemecskéit behunyva és fejét hátradöntve a háttámlának -fáradtabb állapotában-, hol élénken vagy olykor el-elrévedező pillantásokkal kísérve (mely pillanatokban talán éppen sorsfordító döntéseket hoz meg kis buksijában, de az élet nagy-nagy kérdéseiről mindenképpen).

- Nagyon sok beszéd, magyarázás, cselekvésre ösztönző kérés

Gyakorlatilag az ébren töltött órák 99,9 %-át folyamatos beszéddel és magyarázattal töltöm, töltjük -az én részemről kifogyhatatlan lelkesedéssel, Szofikáról már nem tudok ilyen bizonnyal beszámolni. Napunk, cselekvéseink minden mozzanatát teljes körű információval látom el, a hibaszázalék egy kisebb esélyére sem hagyván lehetőséget. Mindent, mindent -de ténylegesen mindent- magyarázattal kísérek. Az etetéstől kezdve, az öltöztetésen át, Bella ápolásán, ellátásán keresztül a jelen eseményeit érintő dolgokat, beleértve saját beteg állapotomat és az abból fakadó hátrányokat. Tény, hogy ha statisztikát kívánunk felállítani, akkor szólításra 10-ből legalább 7-szer odanéz vagy odakapja fejecskéjét. Magyarázataimat és utasításaimat is szemmel láthatóan általában megérti. (A kieső rész valószínűsíthetően a szelektív hallás eredménye.)

- Televízió készülék mellőzése, helyette érdekes zenék (babazene, komolyzene) és egyéb hangok hallgatása.

A tévé használatát, ezáltal pedig az azzal járó esetleges károkat minimálisra csökkentettük. Helyette egy hirtelen jött és talán furcsának ható ötlettől vezérelve, az interneten "vásároltunk" egy CD-t, mely a természet különféle hangjait eleveníti meg.

Madár csivitelés, tenger morajlása, a szél zúgása, patak csobogása és sorolhatnám, még mi minden kel életre 63 négyzetméteres panellakásunkban általa. Mindannyian szeretjük hallgatni ezeket a különféle "zajokat", melyek egyértelműen valamennyiünkre nyugtató hatással vannak. Különösen Szoffancs esetében van óriási jelentősége a nyugalomnak, mely felismerés fontosságáról a korábbi levelemben már szóltam.

Változások:

Szofika nagyon sokat gagyog. Úgy is mondhatnám, rengeteget. És őfelsége bababeszédét én inkább nevezném gagyogásnak, mintsem egyszerű, komoly félelemre okot adó hangadásnak. (Ahogyan azt a központban diagnosztizáló hölgy a tudomásunkra juttatta.) Kislányom már többségében alkalmazza a hangutánzó (remélem jól nevezem) szavakat, mint példának okáért: baba, mamma, vagy ezek keveréke: ba-ma, ma-ba. De gyakran hallhatjuk tőle a pletykás vénasszonyokra oly jellemző ajjjajjajjajjjj jajongást is, mely az ő esetében cseppet sem ad okot az aggodalomra. Láthatóan szereti hallani a saját hangját. Még akkor is, ha a szakirodalom szerint ezzel jócskán megkésett. Az elmúlt két napban Szofika édes gagyogására ébredt a család, mely nem kevés örömünkre szolgált. Számunkra is élvezet hallgatni az útját kereső, már-már kitörni látszó beszéd megindulását. A beszéd még ugyan várat magára, de addig is halandzsájával naponta kápráztatja el Szoffancs a környezetét és joggal mondhatom, saját magát.

A gagyogás mellett a mosolyával is egész álló nap megajándékoz bennünket. Szofika jó kedélyű, vidám kisgyerek, aki igenis fogékony és érdeklődő mindennemű változásra -mégha a saját, visszafogott módján, valamint betegen is. A vírus hatására sokat köhögött és folyt az orra. Mára kijelenthetem, hogy Szofika megérti mindazt, amit mondok neki és azt is, amiket kérek, mely értésnek egyúttal nyomatékot is ad. Ha például azt mondom, hogy: Gyere ide Szofika, megtörlöm az orrocskád, mert folyik. Odajön, vagy hagyja, hogy odamenjek hozzá és még az orrát is tartja, hogy töröljem. (Bár nem voltam jelen, de férjem és nagyobbik kislányom megbízható beszámolójára hagyatkozva azt is elárulhatom, hogy egyik ilyen orrfolyós pillanatában Szofika saját maga nyúlt egy, a közelében haszontalanul heverő papírzsebkendő után, majd azzal kissé ügyetlen, ám annál aranyosabb babás mozdulataival az orrocskáját igyekezett megtörölni. Vagy legalábbis valami hasonlót művelt. S bár jelen ugyan nem voltam e jeles eseménynél, semmi okom nincs kétségbe vonni szeretteim állítását.) Ha kitartóan próbálkozok egyébként, akkor legmakacsabb állapotában és legszelektívebb hallása ellenére is, végül odajön hozzám és általában végrehajtja az éppen aktuális kérésemet.

Végezetül s mintegy visszatérve az orvosokból történt kiábrándulásomra megemlíteném, hogy sajnos újra és újra csalódnom kell bennük. Tudja Doktor Úr, elszomorítóan hamar mondanak le egyesek a még nagyon fiatalka gyermekekről. Azokról, akik még szinte alig éltek és akikből-szerény véleményem szerint- legalább 4 éves korukig még bármi lehet, hogy úgymond. Idesorolnám a központban diagnosztizáló hölgyet, aki feltette nekünk ama egyszerű kérdését, hogy mi, szülők, milyen ismeretekkel rendelkezünk az autizmusról?

Itt követtem el azt a nagy hibát, hogy válaszom első felét így kezdtem: Én csupán érintőlegesen tanultam az autizmusról, de a róla alkotott ismereteim.. - Tovább nem is hagyta, hogy megosszam vele mélyenszántó, bölcs és még inkább magvas gondolataimat, szúrós tekintettel nézett rám, majd, mint egy szuronyt, nekem szegezte még szúrósabb kérdését: Mi az Ön foglalkozása? - Itt újabb hibát követtem el, miszerint rossz szokásomhoz híven a kérdésre válaszoltam. Megsemmisülten vallottam be, hogy gazdasági ügyintéző volnék. - Teljes megsemmisülésemet már csak az a lesújtó megállapítása tette befejezetté, hogy az bizony egy teljesen másik terület, melyben kizárt ilyen tudományokról való ismeretek szerzése. (Kislányomra való tekintettel közöltem vele szelíd, halk szavakkal, miszerint én több végzettséggel rendelkezem. Nem fárasztanám itt a Doktor Urat, ezen végzettségek felsorolásával, csupán említést tennék pedagógiai főiskolámról, melyet kétéves GYED-en történő itthon tartózkodásom ideje alatt egy szakvizsgával koronáztam meg három évvel ezelőtt. A szakvizsga mozaik neve: EBI - azaz: egyéni bánásmódot igénylő gyermekek fejlesztő pedagógiája, mely természetszerűleg csupán az óvodáskor végeztével, a kisiskoláskorra hagyatkozik.)

De ebben a tekintetben sajnálatos módon nem mutatkozott különbnek gyermek háziorvosunk sem, aki tegnapi napon ismét elszomorított egy kijelentésével. Látom a szemeiben, hogy ő nem bízik Szofika "gyógyulásában", de ha úgy jobban tetszik, fejlődésében. Kvázi egy csendes bolondnak, elkeseredett anyukának tart -hozzá teszem idáig még igaza is van-, aki csalódottságában képtelen elfogadni a megváltoztathatatlan valót, miszerint kétéves kislánya autisztikus spektrumzavarban szenved. Ezáltal pedig saját maga gátolja meg a gyermek további "egészséges" fejlődését, ezáltal pedig lehetséges boldog és kiegyensúlyozott életvitelét, életét. Amikor beszámoltam neki, hogyan, mikor s mint jártunk a Korai Fejlesztő Központban, ott miket körvonalaztak, illetve mondtak ki burkoltan ám mégis kerek perec Szofikáról és még milyen hosszú út, mely teendők várnak még ránk, rám nézett és csupán ennyit mondott: Anyukának legfontosabb dolga lenne elfogadni a tényt és megbarátkozni vele... A mondatot nem fejezte be, mert ilyenek ezek az orvosok. Olykor köntörfalaznak, olykor szánalomból kimondatlanul hagyják a valóban kimondhatatlant és a szülőre bízzák, hogy felfogja-e annak értelmét. Jelentem, felfogtam. Mélységesen el is keseredtem tőle. Az pedig a központban velünk foglalkozó hölgy irányomban tanúsított lenézéshez viszonyítva már csak egy apróbb tőrdöfésként ért részéről, amikor rákérdezett, hogy mégis milyen fejlesztéssel próbálkozik otthon anyuka? (Tudjuk ugyebár: a csendes bolond, elkeseredett, struccpolitikát folytató nőszemély, aki nem is mellesleg az érintett kislány anyukája. Nos, ez volnék én.)

Enyhe fátyol-színezettel a hangomon árultam el neki "csodatévő praktikáim" mivoltát, melyek hatását én valóban észlelem. Ám legyen! Kiáltsanak ki engem egy őrült, tudatlan, mindent tagadó, ostoba édesanyának, aki a legostobább talán kerek egy világon, még a Tündérhegyen, Üveghegyen innen és onnan túl (a kurta farkú malacot most kihagynám), de akkor kérdezzék meg Szofika szűk környezetének többi tagját is. Ja, értem már. Hogy ők meg szintén elfogultak, velem egyetemben. (Lásd: erején felül is teljesítő édesapa, a csupán pár évvel idősebb, még saját maga is csöpp gyermek, nevezetesen Szofika nővére, Bellácska, az állandó reményben élő és a csodáért naponta imádkozó, de még inkább remegő nagyszülőkről már nem is beszélve.)

Felejtsük hát el ezen személyek véleményét! Akkor mi marad még? Marad természetesen Szofika "külső világa", mely szintén fejlődését és nem utolsósorban szocializálódását hivatott szolgálni, a bölcsöde. Élükön a minden segítséget megadó és bár szakképzettség hiányában, ám mégis legjobb tudásukkal minden lehetséges fejlesztő eszközt igénybe vevő gondozónőkkel, akiket nem is mellesleg Szofika a legelső perctől elfogadott, de ki is jelenthetjük, hogy MEGSZERETETT. Csakúgy igazán, szívből, ahogy egy "kiszolgáltatott" és idegen környezet gondos gondjaira bízott gyermek szeretni képes. Ők sajnos most kívül esnek ezen a körön, tekintettel a még mindig családunkban dúló és ágynak döntő vírusra, mely jött, lecsapott és egyelőre győzedelmeskedni látszik tagjainkon (a szó szoros értelmében is)! Ám küzdünk tovább. Küzdünk a fránya láthatatlan ellenségekkel, melyek sunyi módon, hátulról csaptak le ránk és zaklatták fel nyugodt életünket. Talán sikerül mindet magunk alá gyűrnünk. Talán újra jönni fog a megnyugvás.

Lassan egy hét telt el a központban történt látogatásunkat követően, azonban a mai napig semmiféle írásos szakvéleményt, megkeresést nem kaptunk, ellentétben a hölgy előrejelzésével, miszerint a "dolog" komolyságára tekintettel, már másnap jelentkezni fognak telefonon és ellátnak minket a kellő információkkal. Ez még várat magára.

Visszaolvasván levelemet úgy tűnhet, merő gúnnyal és lenézéssel nézek a minket, de leginkább Szofikát gondozó orvosokra, de "ánblokk" az egész orvostársadalomra és fölényes magatartásommal mintegy kétségbe vonom a minket érintő összes diagnózist, észrevételt. Biztosíthatom róla, hogy ez nem így van! Továbbra is minden kétséget kizáróan állítom, miszerint szükség esetén -a végső csapás bekövetkeztekor- elfogadom a szakértők véleményét és ránk mért ítéletét, legyen az bármi is.

Csupán időt szeretnék nyerni, hogy ügyetlen-esetlen próbálkozásaimmal én is bebizonyíthassam: Szofika nem autista (nem spektrumzavaros és a kettő együttvéve, vagy bárhogy nevezzék is), csupán egy kislány, aki több törődést, foglalkozást igényelt volna -nővéréhez hasonlóan-, mely törődés elsősorban az édesanyának, azaz NEKEM (itt lehet a köveket dobálni) lett volna feladatom. Ez sajnálatos módon nem történt meg (mostanra már elég sok és súlyos sebet szereztem, így a kövekből is legyen elég). Ezen kemény időszak most számunka valóban versenyfutást jelent az idővel, mert pillanatnyilag minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy kislányomnál az autista gyermekeknél bevezetett és alkalmazott "kártyás" rendszert alakítsam ki, melyet a központban javasoltak számunkra. Nem egészen egy héttel ezelőtt.

Szent Meggyőződésem, hogy kétéves kislányom problémája a kommunikációzavar, mely némi figyelemzavarral párosul. Az eltelt napok legalábbis ezt erősítették meg bennem. Bár igazam volna!

Budapest, 2012. február 28.

Maradok tisztelettel:

P. H. Ágnes

egy nem nyugvó édesanya

 

 

Kedves Doktor Úr!

Ma nem leszek sem gúnyoros, sem viccelődő. Nem vagyok éppen abban a hangulatban. Inkább bánatos és már-már beletörődő. Egy hete démonokkal harcolok. Azóta, mióta eljöttünk a központból. Eddig derekasan küzdöttem ellenük, sokszor fanatikus elszántsággal szálltam szembe velük. Igaz, nem telt el sok idő. De ma ezek a láthatatlan démonok felülkerekedni látszanak rajtam.

Nem tagadom, nem segített nekem az ellenük való hadviselésben az sem, hogy délelőtt folyamán felhívott a gyermekpszichológus, gyógypedagógus. Megdöbbenésemre azt közölte velem, hogy központjukban az ítélethozó team úgy döntött, előbbre hozzák a gyermekpszichiáter által irányított vizsgálatot. Erre múlt héten még fél évet hagyott nekünk a beszélgetés során. Mára ez a fél év immáron egy hónapra szűkült le. Az idő oly módon felgyorsult, hogy már lélegezni sem tudok, úgy érzem, valamely láthatatlan gonosz erő mind jobban fojtogatja a torkomat. Ez az erő egy hete ragadott meg és azóta nem ereszt. Most pedig nem hogy kis enyhülést éreznék, de mind jobban szorít. Március 29-én várnak hát minket Szofikámmal, hogy meghozzák a végső döntést és hivatalossá tegyék az "ügyünket".

Ma nagyon sokat sírtam. A nagyobb gond ott kezdődik, hogy kislányaim is látják. Nem tudok elbújni, bár nagyon szeretnék. Talán még a világ elől is elbújnék most, ha tehetném. A két lány gyakorlatilag egész napos foglalkozást igényel. Bella ötéves elmúlt és a mai napig nem tud jól eljátszani egymagában. Szinte ötpercenként nyúz, hogy mikor megyek már hozzá? Ugyanakkor kitűztem egy célt magam elé, nevezetesen Szofikám fejlesztését, akivel éppúgy szeretnék törődni. Még gyengének érzem magam attól a cudar vírustól is, mely egyik napról a másikra ledöntött a lábamról. De még így is, minden erőmmel próbálok helytállni és akkor még az itthoni teendőimről nem szóltam. Nem szeretnék panaszkodni, most mégis azt teszem. Bocsánatot kérek érte!

A sok locsi-fecsi ellenére úgy tűnik nekem utólag, hogy bár sok mindenről számoltam be, mégsem írtam semmiről. Többek között arról sem, hogy a központban való vizsgálat során elviekben kaptunk fél év haladékot, mely időszak alatt gyógypedagógus veszi gondozásába Szofikámat és kezdjük meg vele közösen a fejlesztést. Fél év múlva pedig egy gyermekpszichiáterhez kötött vizsgálat fogja eldönteni, vagyis kimondani a végszót. Mint kiderült, valóban elviekben, mert a gyakorlatban ez már nem fog megvalósulni. Nem tudom elégszer leírni, hogy irtózom a kártyás rendszernek még a gondolatától is.

Naponta többször átrágom az elmúlt két évet, hogy mikor mit és hogyan rontottam el? Hol siklott félre Szofika fejlődése? Sok hibát követtem el, ezeket sem győzöm rendszerezni (mind agyban, mind írásban). És egyre jobban elkeseredek. Mindenesetre, ha most látna engem a Doktor úr, bizton megállapítaná rólam, hogy Anyuka kezd egyre jobban belesüllyedni a depresszióba. És tudja mit? Még igaza is volna. Nem tagadom. Ma a "sötét oldal" bizonyult erősebbnek. Elfogytak a szavak. Valamiféle üresség vesz erőt rajtam. Egy nagy űrt érzek, mely egyre jobban uralma alá von. Nem mondom, hogy a "már minden mindegy" állapotában leledzem, mégis egyfajta feladás az, mely győzedelmeskedni látszik felettem. Legalábbis ma.

Ki tudja? Talán holnap újult erővel kezdem a napot és szállok szembe a megerősödött démonaimmal. Ki tudja? Talán minden, amit ezalatt a röpke idő alatt tettem, amit tennék és tenni fogok, kevés már ahhoz, hogy Szofival minden rendben legyen. A "rendben" szó alatt ezúttal kislányom egészséges lelki fejlődését értem. Talán a legelső perctől késő volt már minden...

Budapest, 2012. március 1.

Tisztelettel:

P. H. Ágnes

 

Párbeszéd Nr.1

2012.02.25 08:53

- Mit csinálsz?

- Mi az, hogy mit csinálok?

- Most! Azt kérdeztem, hogy mit csinálsz? Miért gépelsz?

- Írok. Zavar téged?

- Annyira nem, csak szeretném megérteni.

- Mit szeretnél megérteni?

- Azt, hogy mit csinálsz!

- Oké, ez már kezd súlyos lenni. Blogot írok éppen. Tudod mi az?

- Igen. Pont ezért kérdeztem.

- Aha. Értem. Vagyis nem igazán. Beavatnál?

- Nézd, őszinte leszek. Mindig is az vagyok hozzád. Igaz?

- A lényeget! Kezd elfogyni az a maradék türelmem is, amit mindig Rád tartogatok...

- Nem vagy eredeti!

- Ja, mert te aztán az vagy!

- Ezt nem mondtam.

- Csak állítottad...

- Mikor?

- Tegnapelőtt kis kedden.

- Nem kellenek az élces megjegyzéseid!

- Ahogy nekem sincs szükségem a kioktatásodra.

- Mikor oktattalak én ki téged?

- Állandóan azt csinálod..

- Oké, de most.. Most mikor?

- Majd mindjárt.

- Á, szóval már a jövőbe is látsz.

- Azt nem, de túlontúl ismerlek Téged.

- Ugyan, hisz magadat sem ismered!

- Rendben, Miss Freud.

- Misses, ha kérhetem...

- Inkább utasítgatni szoktál. Parancsolsz tán még valamit?

- Mindegy. Téged sem ismernek.

- Majd megismernek.

- Valóban? És miből? Azokból a kesze-kusza, átláthatatlan gondolataidból, melyeket összefüggéstelen mondatokban vetsz sebtiben a netre?

- Fantasztikus. Mindig is lenyűgöztél ama képességeddel, hogy egy mondatodban legalább hússzor leírsz engem.

- Van az harminc is, de nem ez számít!

- De igen, pontosan itt van a kutya elásva.

- Hol?

- Benned! Mert folyton folyvást leírsz engem.

- Az írás mindig is a te erősséged volt..

- Képletesen értettem.

- Legyen. Én csupán a véleményemet mondom el.

- Igen. Kérés nélkül is. Volt időm észrevenni.

- Szerinted mi fog történni kis látnok?

- Hogy értve?

- A blogoddal kapcsolatban.

- Nem tudom, majd lesz valahogy... Olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy.

- Ez nagyon elcsépelten hangzott.

- Nem baj, lépj túl rajta.

- És nálad? A blogodon?

- Esetleg beszélgethetünk is.

- Kivel?

- Hát nem veled gondoltam.

- Igen, azt sejtettem előre.

- A többiekkel. Akik a blogot olvassák.

- Mert szerinted téged olvasni fognak..

- Még az is előfordulhat.

- Ne nevettesd ki magad!

- Nem teszem. Azt meghagyom neked.

- És mégis miről?

- Mit miről?

- Miről fogtok beszélgetni?

- Akármiről vagy bármiről. Az aznapi hangulatunkról, az időjárásról.. elvégre az is egy téma. Nem?

- De. Ráadásul roppantmód érdekfeszítő. Amilyennek a te blogodat képzelem.

- Te csak ne képzelődj!

- Majd meglátjuk. De a végén ne gyere nekem azzal, hogy én nem mondtam meg előre, mi fog történni!

- Hallgatlak.

- Nocsak? Mi történt?

- Gonosz vagy. És unalmas.

- Mindenki magából indul ki. És még te akarsz blogot írni?

- Kacagnom kell rajtad.

- Csak hajrá! Majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén?

- Kérdezhetek valamit?

- Természetesen. Ritka pillanat.

- Mért vagy mindig ellenem?

- Nem vagyok. A javadat akarom.

- Na persze...

- És ha nem beszélgetnek veled?

- Ismét témánál vagyunk..

- Ne azt mondd, inkább válaszolj!

- Akkor majd olvasnak.

- És ha azt sem?

- Úgy érted, hogy senki?

- Úgy.

- Mármint senki senki?

- Senki!

- Akkor csak írni fogok.

- Mégis kinek?

- Magamnak. Ilyenről még nem hallottál?

- Milyenről?

- A naplóról.

- Bárdos?

- Nagyon vicces vagy.

- Az előbb még unalmas voltam.

- Néha megrémítesz.

- Te engem mindig.

- Lapozzunk.

- A naplódban?

- Ott is.

- Hol is?

- Az interneten.

- Aha. Netes naplóra gondolsz.

- Arra. Látom, leesett.

- Mi?

- Akkor mégsem.

- De, csak húztalak. A kétfillér...

- Tantusz.

- Hahaha.

- Miért fáj neked az én blogom?

- Nem fáj, csak látom előre, mi lesz.

- Most akkor kettőnk közül ki is a látnok?

- Az te vagy.

- És te?

- Az okosabbik.

- Leborulok előtted.

- Felesleges.

- Rendben. Akkor mondd el, mi fog történni?

- Minden rosszat elmondanak majd rólad.

- Hiszen nem is ismernek!

- Ki fognak gúnyolni!

- Túlélem.

- Kötekedni fognak.

- Hát aztán?

- Sarakat dobálnak majd.

- A legnagyobb sárgombócot mindig Te dobod..

- Beszólnak.

- Te nem is figyelsz rám!

- Tévedsz! Én csak Rád figyelek.

- Jól leplezed.

- Ez a baj veled.

- Mi?

- Az, hogy te pedig mindent leleplezel.

- Nem erről van szó! Csak éppen nem köntörfalazok.

- Mégis, szerinted mire jó ez az egész?

- Mire nem?

- Azt hiszed valaki is olvassa majd?

- Miért ne?

- Milliónyi blog született már azóta kishazánkban, mióta ennyire elterjedt.

- Akkor épp ideje, hogy én is készítsek egyet.

- Ne akard!

- Na, majd pont te mondod meg nekem, hogy mit akarjak...?

- Jobban járnál.

- Ha te mondod...

- Látom, nem tudlak meggyőzni.

- Erről van hát szó? Ismét győzedelmeskedni szeretnél felettem?

- Kiforgatod a szavaimat.

- Te pedig a köpönyeget.

- Megbélyegeznek.

- És folytatja...

- Azt mondják majd, skizofrén vagy.

- Az volnék?

- Néha erős kétségeim támadnak.

- Ezért támadsz hát minduntalan?

- Hisz védeni szeretnélek.

- Igen érdekes módszerekkel próbálkozol...

- Elfogytak az érveim. Kész. Vége.

- Na látod, ez a ritka pillanat!

- Ne csináld!

- Mindig a régi nóta: tegyem-ne tegyem?

- Ha rám hallgatsz, nem teszed.

- Folytassam-ne folytassam?

- Most te nem figyelsz rám!

- Blablablabla

- Ne csináld! Ez már dühítő is!

- Nem hallak Téged! lalalalala

- Hát ne fogd be a füled és nyisd ki végre a szemed!

- Glugy-glugy-glugy-glugy...

- Ne csináld!

- Ne csináljam...?

 

<< 24 | 25 | 26 | 27 | 28