Blog

Mit szeretnék…

2014.01.01 11:22
 

 

- Kishercegnő, te szépséges!
Szépek közt is oly fenséges,
mit parancsolsz, mit óhajtasz,
ki kacajjal rózsát fakasztasz?

- Bolond kérdés, mit kívánnék?
Hisz egyszerű, mit úgy szeretnék!
Esőt nézni, zenét inni,
virág illatát megfogni,
s ezt az egész nagyvilágot
visszájára fordítani.

- Kishercegnő, bárcsak tudnám,
szavaidat felfoghatnám!
Bolond lelkem mégsem érti,
szíved vágyát újra kérdi.

- Most figyelj jól, megmondom hát,
elmesélem szívem vágyát.
Nincsen más, mit jobban kérnék,
mint anyám karjain ringanék.
Felhők közé felrepülnék,
s apámhoz majd visszatérnék.
Nővéremmel csak kacagnék,
Mindig, nagyon boldog lennék!

Budapest, 2013. december 30.
 

Karácsonyi angyal

2014.01.01 11:20
 
Lennék én is, egy angyal!
Karácsonyi csodát hozó.
Lennék gyertya és a lángja,
jó lelkekért világító.

Lennék csillag, oly fényes,
fenn az égen tündöklő.
Lennék pihe, egy hópehely,
gyermekorron megpihenő.

Lehetnék hát, csak egy angyal,
ki gyermekeket őriz mindig?
És ha lobban gyertya lángja,
vigyázhatnám szentestéig?

Lehetnék az a csillag ott fenn,
mely beragyogja a világot?
S lehetnék-e kis hópihe,
mi elűz minden búbánatot?

Leszek még talán egy angyal,
ki gyertyát gyújt a jó lelkekért.
S csillagként is ragyogok majd,
a békés, boldog gyermekekért.

Budapest, 2013. december 23.

Mondd…

2014.01.01 11:19
 

 

Sokszor bizony elmerengek,
kérdéseim kerekednek,
kérek, várok, szólongatok,
és Őhozzá így járulok:

- Mondd csak Atyám, mi az élet?
Hogy tudhatnám, miként élek?
Mondd meg kérlek, mutasd nékem,
két kezedet nyújtsd elébem,
s mondd meg akkor, mondd, óh csak mondd!
Mi lehet hát az az Élet?

Hol vidámság van, víg nóta szól?
S nem fogynak ki a sok jóból?
Melegség és finom étek,
ott szeretetben együtt élnek?
Mutasd meg, mert a kétség úgy rág,
hol születik a Boldogság?

S én egyre kérek, szólongatok,
az életről mit sem tudok.
Atyám! Halld, most fáj a lelkem!
Válaszod még remélhetem?
Kérlek, beszélj vagy súgj csak egy szót!
S én nem feledem mind a sok jót.

Megint várok és csak hívlak,
még nem intek búcsút a mának.
Nem kérem többé a kezed,
lásd, meghajolok ím előtted.

Sírok is már, itt egy könnycsepp.
Talán érzem, mi az élet…

(Csak „gyógyítsd” meg a kislányomat,
gyógyítsd, kérlek!
S én nem hagyom el világodat,
amíg élek.)

2013. december 20.

Borúsan

2014.01.01 11:15
 

 

Kihunyt már rég a tűz,
s elfáradt a lélek,
nehéz sóhajokkal
épp, hogy csak megélek.

Borúsak a nappalok
és komorak az éjszakák,
így olvadnak egymásba,
láthatatlan időn át.

Elillant a vígasság,
most kiürült a mosoly.
Beteggé lett a szív,
hisz nem más, csak egy fogoly.

Búcsúmat intem én,
mert mennék már egyedül.
S te vigyázz a világra,
míg álomba szenderül.

 
Budapest, 2013. december 8.

Hajlék nélkül

2014.01.01 11:13
 

  Én nem tudom, hogy milyen lehet,
amikor nincs fedél a fejem felett.
Ha nincsen étel, csak egy falat,
de még asztal sincs, hol az ember jól lakhat.

Nem tudhatom, hogy milyen az,
ha nincsen ágyam, papucs az ágy alatt.
Nincs párna, se puha paplan…
De bánat és nyomor, csak az van…

Én nem tudom, de érzem, hogy milyen lehet,
Mikor az élet már nem is élet…

Budapest, 2013. december 4.

Édes savanyú 2. rész

2014.01.01 11:04
 

 Előzmények:

https://www.phagnes.com/news/edes-savanyu/


Az az ősz igen különlegesen alakult. Talán nem is a környezetváltozás viselt meg legjobban, hanem családom hiánya. Az iskola hűen tükrözte szerény népének minden rezdülését, „történelmének” alakulása, a jellegzetes népi hagyományok mind beleivódtak a hosszú évtizedek során, hogy lassanként úgy éreztem, minden egyes bent töltött perccel és lélegzetvétellel magamba szívom őket. A szegényes életmódhoz szokatlanul gyorsan alkalmazkodtam. Még saját magam is meglepődtem, személyiségem ilyetén gyors átváltozásán. Én, a „nagyvilági” lány, aki annak előtte elképzelni sem tudta, hogy a meleg ételt nem másról, mint porcelán tányérról fogyasszam el. Épp olyanokról, mint amilyenekkel otthon terítjük meg a díszes asztalt. Ezzel ellentétben farkas étvággyal estem neki a vacsorának, valahányszor asztalhoz ültem a nehéz nap végén és fatányéros ide, fatányéros oda, épp olyan jól esett a sok finom falat, mint odahaza. Hacsak nem jobban… Vagy példának okáért ott vannak azok a mézédes, lédús gyümölcsök, melyek csakúgy potyogtak le a kis falut övező gyümölcsfákról. Éretten, pirulósan. Az volt csak a mennyei íz kavalkád! Holott én soha nem gondoltam volna, hogy a gyümölcsöket leginkább a faágon ücsörögve élvezetes leginkább fogyasztani, miközben gyönyörködök a varázslatos, folyamatosan változó horizontban. Igen, úgy ettem én azokat a csodás ízű körtéket és almákat, ahogyan leszedtem a fáról. Ropogósan és mosatlanul!
Ám az idő múlása olykor-olykor mégis belehasított szívembe, eszembe juttatván azokat, akiket otthon hagytam. A szeretteimet. Édesanyámat, édesapámat, nővéremet és drága nagyszüleimet. Igaz ugyan, hogy az eltelt hónapok alatt az „otthon” szó jelentése is sokat változott a fogalomtáramban, mint ahogyan jómagam is tagadhatatlanul átformálódtam. Tulajdonképpen már nem tudtam különbséget tenni az otthon és itthon között, melyek jelentése egy volt számomra. A béke és a nyugalom szigete. Otthon voltam odahaza a családommal, ugyanakkor otthon éreztem magam itthon is, az itteni „családtagjaim” körében. Hiszen, ha lassan bár, de annál biztosabban családtagjaimmá váltak a harmóniában élő, szinte egyként lélegző falusiak is.
Én pedig egy idő után velük lélegeztem be a világ folyásáról alkotott szemléletüket, a közösség sugározta boldogságot, együtt éltük át az órákat, napokat, hónapokat. Egykori értékrendem fenekestül fordult fel, mikor szembesültem a mélyszegénység gyermekeivel és azzal a már-már földöntúlinak mondható boldogsággal, mely minden nyomoruk ellenére egyértelműen érződött rajtuk.
Bevallom, sok időt töltöttem a penna és spongya letétele után azzal, hogy e kedves nép „hajtóerején” töprengjek. Vajon honnan ered belőlük ez a mérhetetlen sok szeretet, mellyel az idegeneket is körül veszik? Aztán az élet megválaszolt. Köztük élve rájöttem, hogy a szereteten kívül még bennük munkálkodik az összetartás ereje, mellyel végül minden nehézségen úrrá lesznek. Bizony, jócskán volt alkalmam megtapasztalni, miszerint ha a falu lakosai közül valaki bajba került, ők egymás kezét fogva rántották ki társukat a „gödörből”. Páratlan összefogásuk így hamarosan rám is átragadt. És attól a naptól kezdve nem csupán felkeltem minden egyes reggelen és éltem át a napokat úgy, hogy mind a közben „szabadulásomat” vártam. Nem, ekkor végre tenni is akartam. Valamit, bármit, mellyel nyomot hagyok magam után, mely nyom aztán vitathatatlanul bizonyítéka annak, miszerint nem éltem, nem dolgoztam hiába. Azt akartam, hogy majdan, az utánam következő tanító néni is érezze ezt a tenni akarást és kívántam, hogy amikor volt tanítványaim kilépnek abba a bizonyos nagybetűs életbe, azt használható tudással, magabiztosan tegyék. Bármilyen irányba is hajtja őket aztán a szél.

Lennék…

2014.01.01 11:03
 

 

Lennék én a napfény. Kék ég a plafonon,
egy szép csokor, széles mosoly a szádon.
Lennék bogár, mi körül szállong,
s fáradtan megpihen karodon.
Légy te az én napom!
Légy a tenger, mi hűs vizével csitít,
hogy többé már nem szomjazom.
Légy árnyék, hogy védje bőröm,
s ne érje több fájdalom.
Lennék vagy légy…
Mit kívánhatnék?
Legyünk egyek, bármerre is mégy!

 
Budapest, 2013. október 18.

Rózsa

2014.01.01 11:01
 

 

Csak egy hang a semmiből. Egy szó.
Egy tekintet a szeméből.
Egy mosoly, mi oly édes és jó.
Egy lépés, egy lélegzet.
Bár tudom, ez még nem a végzet.
Csak várom, hogy lásson.
Engem.
S mikor rám néz, már nyúlik is két kéz....
Értem.
De én még mindig nem érzem.
Mit várok, mit várhat ő?
Tőlem.
Semmit és mindent. S míg nézem,
többé, soha már nem félem.
Mert tudom, hogy mit gondol.
Hisz adta, amit adott.
Nekem.
Ez az ő akarata, vagy ha tetszik
csak egy álma.
Álmodom hát én is véle,
s lám vérzik kezemben a rózsa.

 
Budapest, 2013. október 18.

Ősz van

2014.01.01 11:00
 

 

Aranyló szépség, bús-borongós
meleg, hűvös, simogatós.
Ázott ágak, friss szellő fúj,
de rajtam még a nyomasztó súly.

Régi madár száll ablakomba,
ismerős dalát kántálja.
Új árnyasát hullajtó fa,
ruháját most mind ledobja.

Meztelen vállai égnek
reményt vesztve meredeznek.
Lassan vénül koronája,
mélyül orcám barázdája.

Leszek-e még vajon holnap?
Vagy éljek ma a pillanatnak?
Elmúlunk mi egykoron majd,
s hamvainkból új rügy fakad.

 
Budapest, 2013. október 18.

Az öreg és a fiatal

2014.01.01 10:58
 

 


Hallgat az öreg és beszél a fiatal.
Mondja és mondja, hogy mit látott, mit hall?
Meg nem állna, szól egyre csak a szája,
s lám mosolyog az öreg mind jobban reája.

Vidul az öreg, míg bölcsel a fiatal,
eleje, se vége nincs, így okít szavakkal.
Kimondja mindazt, mit a világról gondol,
s elszólja azt is, mit az öreg megfontol.

Ím szólna az öreg, hogy hallgassa a fiatal,
de hiába, mert nem éri el őt a hangjával.
Kéri, hogy kicsikét csituljon el végre,
s lám, a fiatal ím belenéz szemébe.

Mesél az öreg és ámul a fiatal,
nem tud már szólani okos, bölcs szavakkal.

Csak beszél az öreg, míg hallgat a fiatal...
S mindketten hallják azt, mit más még nem hall.

 
Budapest, 2013. október 10.
<< 4 | 5 | 6 | 7 | 8 >>