Blog

Muzsikaszó

2014.01.01 10:57
 

 


 Csengő-bongó csilingelőn
mit szólaltatsz, kicsi lányka?
- Csönd, csak hallgasd, hogy muzsikál
a világ legcsudább játéka!

Szépen szóló hangszered ni,
zenél kezedben csodásan!
- Boldog vagyok, mikor hallom,
s a muzsika a vendég nálam.

 
Budapest, 2013. október 10.

Ági Napi Krimije: A tankönyvfelelős

2014.01.01 10:53
 

  I. Rész: Így kezdődött minden…

Jól emlékszik, az év leghidegebb napjára virradt, mikor az igazgató magához hívatta. Máig beleborzong, amikor felidézi magában a nyomasztó emléket. Az igazgató alacsony, köpcös férfi, akiről mindig a Keresztapa jut eszébe. Már attól kirázza a hideg, ahogyan az emberekhez beszél, halkan, rekedtes, fojtott hangján. Ijesztő…
- Nézd, Feri! Volna ez a munka. Elég piszkos és keveset fizet, de lássuk be, valakinek mégiscsak meg kellene csinálnia. – Péter, az iskolaigazgató szokásához híven az irodájában fogadta őt, mint mindenki mást. Ha jól belegondol, gyakorlatilag csak ebben a helyiségben látták, máshol aligha fordult meg az elmúlt esztendők során. Kifürkészhetetlen, hogy mikor érkezik és távozik? De mindennek ellenére valahogy mindenki úgy érzi, mindenhol ott van és mindent lát... „A Mindent Látó Dirinek” is szokták hívni a háta mögött. (Bár egy ősrégi mende-monda szerint valaha „Csókkirály” volt a beceneve. Persze ez nagyon, nagyon régen lehetett, talán egy másik iskolában. Tán igaz sem volt…)
Az irodában félhomály honolt, csupán az íróasztalon álló lámpa adott némi fényt. Rossz időt jósoltak mára a meteorológusok és ez most valóban beigazolódni látszott. Magasan az égen sötét fellegek fújtak gyülekezőt az emberek, de leginkább Ferenc feje felett…
- Elvégre a kölyköknek tanulniuk kell valamiből. – Fejezte be mondandóját a mindent látó diri, azzal hátradőlt öblös bőr főnöki székében és mélyreható pillantásával várta a választ. Ferenc igyekezett összeszedni a gondolatait.
- Péter, ha szeretnéd, én szívesen elvállalom. – Szólalt meg halkan, miközben a parkettát vizslatta buzgón. Ennél őszintétlenebbül talán nem is hangozhattak volna e szavak a szájából. – Bár még soha sem csináltam… - Bizonytalanodott el hirtelen. Ezekben a pillanatokban felmerengett előtte Csilluka, a hajdani technika tanárnő távoli képe. Ő volt a tankönyvfelelős, amióta csak az eszét tudta. Vagy legalábbis, amióta ebben az iskolában tanítja a magyart. Merthogy Ferenc történelem-magyar szakos tanár és a felső évfolyamokon tanít.
Csilluka tavaly év végén ment nyugdíjba, a 40 éves munkaviszonyával. Állítólag nem a gyerekek miatt választotta a nyugdíjazást, ugyanis véleménye szerint velük még valahogy elbírt volna. De azok a fránya tankönyvek…
Mindegy is, miért történt, a szomorú tény, hogy elhagyta őket és az ideggyilkoló tankönyvrendelés rettegett feladatát. Aki azóta találkozott vele, mind azt mondja, hogy Csilluka teljesen kivirult pár hónap alatt.
Az igazgató krákogása térítette vissza gondolataiból.
- A világ változik, nekünk pedig haladnunk kell a korral. Régi idők mennek, új szelek fújnak. Te is tudod nagyon jól Ferikém, klikkesedtünk. Magunkra maradtunk. Nem számíthatunk másra, csakis saját magunkra! Ha elvállalod, én mindenben támogatlak! Egyébiránt úgy hallottam, hogy mostanában érdeklődsz az informatika iránt.
- Igen? Nem is tudom, én csupán egy számítógépet vásároltam a múlt héten. Épp egy hete üzemeltem be.
- Jól van, jól! Gondolom ezek után az új program sem fog fejtörést okozni a számodra. Idén a tankönyvek megrendelése ugyanis már másmódon történik. Interneten keresztül, új programmal… De ha te már ilyen tapasztalatokat szereztél a számítógép terén…
- Csak egy közösségi oldalon regisztráltam magam, azóta kétszer, ha beléptem…
- Jó, jó, jó! Ne szerénykedj! Látom én rajtad a tenni akarást, csak titkolni szeretnéd. Teljesen feleslegesen. – Az igazgató ismét előrehajolt ültében és szúrós tekintetével egyenesen Ferenc szemébe nézett. - Nos, hogyan döntöttél?
Nem volt más választás…
- Vállalom. – Felelte halkan a tanár és egy mély lélegzetet vett.
A beállt csendet az ablak iszonytató csattanása törte meg. Becsapódott. Odakint feltámadt a vihar.

Budapest, 2013. augusztus 18.

Katicabogár

2014.01.01 10:49
 

  Kis pettyes katicaként
gyűrűsujjadra szállok,

s megmutatom akkor én
az egész nagyvilágot.

Új piros palástomon
apró fekete pöttyök
jelzik, hogy e szép napon
Néked nagyon örülök!

Balatonszemes, 2013. augusztus


 


 

Jó volna…

2013.08.23 22:03

Jó volna felébredni egy gonosz álomból.

Jó volna útra kelni egy szegény országból.

Jó volna hátra hagyni azt a sok-sok bánatot,

s jó volna megtalálni néhány régi barátot.

 

Jó volna magasan szállni, a fellegek felett.

Jó volna a Földön állni, hol az Ember született.

Jó volna elköltözni, hová a jóság is költözött,

jó volna boldog lenni, a boldogok között.

 

Jó volna, de jó volna, ha a rossz már nem volna!

Ha a Föld minden Gyermeke vidám dalokat dalolna.

Jó volna bízni abban, ami most még lehetetlen,

jó volna újra hinni már az Emberekben…

Gyász

2013.08.11 19:17

Adsz-e nekem esélyt? Egy újat a holnapra?
Adsz-e vajon reményt, a jövőt is kínálva?
Hallgatsz, nem felelsz. Még csak nem is nézel reám.
Elhallgattatsz, elnémulok. Kicsit fáj ez talán.
Elfordulsz, így látom, végleg magamra hagytál.
Tovább megyek az úton, szívem bárhogy kiabál.

Uszít a csend, a hazug vádlón vesz körül engem....
De hiába tagad konokul, nem csukja be a szemem.
Voltam olykor boldog, ezt soha sem tagadtam!
Vállalom a hibáim, nem rejtegetem magam.
Nem voltam a legjobb, én nem vagyok egy szent!
Csak követtem az angyalomat, bármerre is ment.

Sivár földeken, göröngyös utakon át vezetett,
de nem vettem észre mikor történt, hogy elengedett?
Néhai szabadságom is megözvegyült mára,
bús lelkemmel együtt mind múltamat gyászolja.
Most látom hát végül, lassan haldoklik a Minden,
s én egyre jobban érzem, hogy régóta semmim sincsen.

És még mindig ciripel a tücsök (részletek)

2013.08.11 19:12

Előzmények:

https://www.phagnes.com/news/es-meg-mindig-ciripel-a-tucsok-elozetes-/

https://www.phagnes.com/news/es-meg-mindig-ciripel-a-tucsok-folytatas-regeny-/

„Ferke a legelső pillanattól megragadta a szívemet, bár akkor még nem tudatosult bennem. Talán éppen „ifjonti” kora miatt, hiszen lássuk be, valóban nem volt több három évesnél. Mégis ez a kis emberke pillanatok alatt belopta magát a szívembe, egyenesen a kellős közepébe férkőzött és kiűzhetetlenül ott is maradt mindörökre. Rabul ejtett, én pedig boldogan estem „szerelmének” fogságába. Igen, én szerettem őt. Tisztán vagy másképp. Kezdetben anyai érzéseket tápláltam iránta, elvégre akkoriban még az volt az „egészséges”. Nem úgy később, amikor már a szerelem pislákoló lángja égette meg nem sokat tapasztalt lelkemet.”

A „Ferkék” szülei természetesen hallani sem akartak a gyermekeik között kibontakozó románcról. Erik ekkor tizenöt éves volt, Erika pedig már a harmincat is betöltötte. Úgy tartják, hogy a szerelem vak. Ez a vakság az ő esetükben éppen a nagy korkülönbség miatt mutatkozott nagyon is valóságosnak. Az évek során észrevétlenül lopakodott be életükbe és forgatta fel fenekestül, lassan felépített világukat. Abban az évben a két szerelmes egyszerre ismerte meg a boldogsággal vegyült boldogtalanságot. Együtt repültek a mennyekben, ahogyan együtt zuhantak alá és mártóztak meg a pokol kénköves bugyraiban.

Öt

Éles kiáltásra ébredtek. Talán női hang volt, ezt utólag és kábán már nem tudták megállapítani. De tény, hogy minden porcikájukat átjárta a borzalom. A kiáltást jajveszékelés és sikoltozás követte, majd rövid időn belül egy vékony gyermekhang sírása is megütötte a ház lakóinak fülét.

„Szörnyű volt. Igazából rögtön tudtuk, hogy honnan jönnek ezek a vérfagyasztó hangok, hiszen Ferkéék már jó ideje nem éltek nyugodt, boldog családi életet. A dolgok már csak ilyenek. Elromlanak. Ez történt Feketéék életével is, méghozzá visszafordíthatatlanul. Ha jól emlékszem, beköltözésüket követően egy évvel kezdett megromlani a szülők házassága. Hiába jöttek fel a fővárosba szerencsét próbálni, a költözéshez fűzött reményeiket sajnos nem sikerült beváltaniuk. Fekete úr, a családfő sehogy sem talált magának állást, bármennyire is igyekezett. Pedig jó végzettsége volt, megnyerő modora pedig egy szimpatikus külsővel társult. Gyakorlatilag ebben rejlett az ő erőssége. Hiszen pillanatok alatt bárki jóindulatát képes volt megszereznie magának. Bárkiét. Ha így nézzük, édesapám is könnyű „prédának” bizonyult a számára. Jött, látott és győzött. Igen, szó szerint mindenkit meggyőzött arról, hogy ő egy páratlan személyiség. Egy kivételes ember, megbízható munkaerő, nagyszerű férfi és férj, s mint olyan, apának sem utolsó. Valóban utánozhatatlan családapának vallotta és gondolta magát, így ahogyan azt másokkal tette, saját magával is remekül elhitette eme égbekiáltó hazugságát. De az igazság az, hogy mindig is egy csapnivaló férj és még rosszabb apa volt. Mondjon bárki bármit, én a saját szemeimmel láttam, hogyan teszi tönkre évről évre családjának életét és kisfiát az a „nagyszerű” ember.

A szívem majd’ kiugrott a helyéről, agyamban pedig egymást űzték-követték az őrültebbnél is őrültebb gondolatok, melyek csakis Ferke körül forogtak. Pontosabban Ferke épsége körül. Mert engem csak ő érdekelt.”

Tíz

„Talán tízedik életévében fordult meg velem a világ. Igaz, akkoriban még csak sodródtam az élettel. Semmi új nem történt, minden nap ugyanazt hozta számomra. Huszonöt évesen elvileg némi élettapasztalattal kellett volna rendelkezzem. Mondom, elvileg, mert a gyakorlatban ez hiányzott. S bár a gimnázium elvégzése után egyből munkába álltam, az eltelt hat év alatt szinte semmi mást nem csináltam a munka és az otthonomban történő lébecoláson kívül. Minden reggel felkeltem, megmosdottam, megreggeliztem, felöltöztem, majd átkopogtam Ferkéért, aki kamaszodó kora ellenére továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérjem az iskolába. Miután pedig hosszas búcsúzkodás után hátat fordítottam az iskola kapujának, dolgozni indultam.

A szerelem első szele éppen az akkori munkahelyemen legyintette meg szívemet. Egy anyagáru boltban mértem és szabtam nap, mint nap a különféle szöveteket a vevők kérésére. És akkor egy napon megállt előttem ő. Pontosabban, Ő, akit az igazi és nagy szerelemnek hittem. Talán valóban az is volt. Öt méter selyem anyagot kért tőlem rezzenéstelen arccal és azzal a szigorú tekintetével, mellyel mindig levett a lábamról. Elsőként éreztem bizsergést a tarkómon. Bár csodálkoztam ezen az újfajta érzésen és szerelemre még csak nem is gondoltam. Igaz, úgy tudtam, hogy az olyasféle bizsergést a szerelmes ember leginkább a gyomortájékán érzi, vagy a környékén, de semmiképp sem a tarkóján. No, mármost én egészen és határozottan a tarkómon éreztem, a különféle híresztelések ellenére.

Velem egyidősnek tűnt, így teljes magabiztossággal tegeztem le. Úgy véltem, ez illendőbb kiszolgálás, mint a rideg magázás. Mint az később kiderült, nem tévedtem sokat, ugyanis pontosan harmincas életkorával inkább volt mondható barátnak, mintsem egy tiszteletet parancsoló úriembernek.

- Rita! Rita gyere, vendéged érkezett! – Kiáltotta anyám, nem félreérthető hangsúllyal a hangjában. Vasárnap volt és el sem tudtam képzelni, vajon ki kereshet engem Ferkén vagy a barátnőimen kívül? Ha ők jöttek hozzám „vendégségbe”, csupán bekurjantottak a konyhaablakon és már nyomták is le a kilincset. Mert jól tudták, hogy nálunk mindenkit nyitott ajtó fogad. Éppen ezért tartottam különösnek, hogy hirtelen nekem kell egy állítólagos vendég elé kivonulnom, akinek érkezésére ráadásul nem is számítottam. De amint megláttam váratlan vendégemet, a szívem nyomban a torkomban kezdett dobogni. Azt hiszem még el is pirultam hozzá. Ő pedig ott állt háttal nekem az udvarunkon és éppen elmerült a Ferkével való beszélgetésben. Ahogyan az ajtónkból meg tudtam ítélni, „kisöcsém” elég ellenségesen viselkedett vele. Nem is értettem az okát. Jól nevelt srácként mindenkivel illemtudóan beszélt, mondhatni, a csodájára jártak. Mi pedig végtelenül büszkék voltunk „jó hírére”. Erre tessék, a legelső „fontosabb” személlyel máris

- És hol tanulsz? – Úgy kérdezte Bálint Ferkét, mintha tudomást sem venne annak bántó viselkedéséről.

- A Fazekasban. Era is odajárt. – Válaszolta nyeglén Ferke és megvetően végigmérte a nála húsz évvel idősebb férfit. Megütötte fülemet az „Era” névhasználat, hiszen Ferke eleddig még soha sem használta, legfőként nem mások előtt. Az „erázás” inkább anyámra és a szomszédokra volt jellemző, még édesapám is Erácskára finomította eme becenevemet. Ferke mindig Ercsinek hívott engem. Vagyis addig a napig.”

 

Tizenöt

„Sokszor döbbenek rá arra, hogy az évek milyen gyorsan elrepülnek az ember feje felett. Szó szerint. Mert repülnek! Nem vánszorognak, mint a csiga, nem döcögnek, mint a jól megrakott szekér és még csak nem is csordogálnak lassú folyamként, ahogyan az egyébként elvárható lenne tőlük. Nem. Ezzel ellentétben repülnek, szállnak és egy idő után azt vesszük észre, hogy a semmibe tűnnek. Nyomtalanul, mintha nem is lettek volna. Egy napon pedig mi szintén a ködbe veszünk, mintha nem is léteztünk volna. De marad-e utánunk valami? Valami múlhatatlan, mely egyértelműen bizonyítja valamikori létezésünket? Nem tudom, talán….

Az elmúlt évek alatt egyre többször tapasztaltam, hogy ilyesféle gondolatokkal szomorítom saját magamat. Holott még én sem tudtam az okát. Csak… valahogy olyan üresnek kezdtem érezni az életemet. Mintha folyton várnék valamire. Valamire, amiről nem tudom, hogy pontosan micsoda, de én várom, egyre várom, és végül azon kapom magam, hogy én mindez idő alatt megöregedtem és egy napon azt kérdezem a tükörképemtől, hogy Ercsi, mire vártál? Én pedig félek a választól, mely egyre erősebben lüktet zsigereimben. Miszerint, nem tudom…”

Köszönet

2013.07.08 12:58

 

Csak egy gyermek. És az összes.

Különc, más és egészséges.

Mindegy az, ki éppen milyen,

de a fő, hogy boldog legyen!

És a törődést bizony ők érzik,

hisz életüket szebbé teszik.

 

Gondoskodni, szeretgetni,

s két embernek megköszönni!

 

Nagyon szépen köszönünk mindent,

Kedves Ági és Ica néni!

 

Budapest, 2013. július 5.

Vihar

2013.07.08 12:57

Lázálom. Nem lehetett más.

Gyilkos vihar tombolt ott künn.

Tetőmet szaggatta-tépte,

villámjával megégette.

Mennybéli pokloknak kínja,

ördögi szél fújta-zúzta.

De a kis ház rendületlen,

állta ostromát szelíden.

Így a vihar mást is gondolt,

erősebb tán soha sem volt.

Támadott újra és újra,

falaimat harapdálta.

Ím a ház most megválaszolt,

várrá változott, úgy dalolt.

Vérző sebei, a téglák

harci énekét kántálták.

S lám a vihar lecsendesült,

sajgó küszöbömre kiült.

Bánatát mind elzokogta,

ám bárhogy kérlelt, ajtóm zárva.

Sírt, hogy végre szánjam meg őt.

De én nem engedtem be az esőt.

 

Budapest, 2013. július 2.

Úton

2013.07.08 12:53

 

Fázik. Látom rajta, hogy fázik, mégis tagadja. Makacsul néz előre, állait leszegve halad mellettünk. De a kezei… Azok az édes, drága gyermek kezecskék mindent elárulnak. Róla. Most például azt, hogy fázik. Hiába is tagadja! Zsebre dugva tartja őket, a testéhez szorítva, vállai pedig előregörnyednek. Mégis kellett volna az a kabát! – Állapítom meg magamban és lelkiismeret furdalás gyötör. És e percben nagyon haragszom. Mindenre, mindenkire, az egész világra, az életre, de leginkább saját magamra.

Szofika nem fázik. Rajta általában egy réteggel több ruha van, mint amennyi az aktuális időjáráshoz elég volna, ám én biztosra megyek. Ő nem betegedhet meg! Mert vele még a betegség is sokkal nehezebb, mint nővérével. Gyönyörű zöldes barna szemeivel pedig úgy csodálkozik rá nap, mint nap a világra, hogy még kis szájacskája is tátva marad tőle. Így ül Bella mellett a buszon. Ha már ott tartanánk! Ez a reggeli utazásunk leg embert próbálóbb része. Csak jönne már az a busz! Igen, így fohászkodom magamban reggelente, amikor minden egyes másodperc szinte óráknak tűnik. Vajon megússzuk ma a hisztit, vagy rövidesen sírni kezd? Amikor megunja az egyhelyben ácsorgást, lassan közelebb megyünk a buszmegállóhoz, azzal is nyerünk pár másodpercet. Pontosabban pár másodperc nyugalmat. Közben minden egyes lépés után reménykedve pillantok hátra. Talán most végre meglátom… De nem látom meg a buszt, még jó pár percig, mert én ebben is biztosra megyek. Semmiképpen sem szeretném lekésni, így korábban lépünk ki a kapun, mint ahogyan ráérnénk. Mert mindig attól félek, hogy éppen aznap jön előbb és akkor sokkal több időt kell várakozni a következő járatra. Mondjuk a szokásos öt perc helyett kapásból tízet. És az már egyáltalán nem mindegy nekünk!

Itt állunk a megállóban és érzem kislányom rezdülésein, hogy hiszti közeleg. Mint amikor a hirtelen feltámadó vihart megelőzi az ég beborulása. Igen, így borul árnyék Szofika gyermeki arcocskájára, amikor az a kevéske türelme is elfogy. Mert ő nem tud várakozni. Szája egyre jobban nyílik, ekkor már valóban pillanatok kérdése, hogy a visító hang is elérjen hozzánk. A vihar.

Bella továbbra is fázik. Ezúttal szemmel láthatóan. A hűvös szélre olykor meg-megrezzen. Az én sokat beforrt anyai szívem pedig újra megszakadni készül. Érte. Pedig ő nem veszi oly mértékben magára kishúga hisztijeit, mint amennyire én teszem. Persze nem is az a dolga! Csak áll mozdulatlanul és időnként hol a busz irányába fordul, hol pedig ránk tekint. Ekkor ér el minket a vihar. A hiszti vihara. Nincs más választásom hátra, ha a környéken lakók nyugalmát sem szeretném megzavarni. Felemelem a csöpp hisztizőt és egy nagy lendülettel a nyakamba helyezem. Bizony egyre nagyobb lendület szükséges ehhez a mutatványhoz, állapítom meg magamban újra és újra. Mert ez a kis törékeny gyermek sem áll meg a növekedésben. Súlyával egyre jobban nyomja vállaimat. De én kibírom, mert már felnőttem.

Vajon Bella mennyire fogja állni az élet viharait? - Sokszor tűnődöm el ezen. Persze amikor „hisztimentes” nyugalom van körülöttem. Mindkét kislányom jövője, élete foglalkoztat szinte a nap minden egyes pillanatában. Szofika „betegsége”, állapotának változásai teljesen új emberré formáltak. Mássá, mint amilyen voltam. És ez nem feltétlenül az érzékenységemre igaz. Korántsem. De másként tekintek erre a törékeny létezésre, mint annak előtte. Én naponta látom felnőni kislányaimat és igyekszem minél szebb, boldogabb jövőképet magam elé képzelni. És egészségesebbet! Mert ugye egészség nélkül semmi sincs. Ezt a saját bőrünkön tapasztalom már másfél éve.

Minden megnyugszik. A madarak hangosan csivitelnek és Szofika is békésen fonogatja hajacskáját a nyakamban ülve. Bella rendületlenül nézi, vajon jön-e már a busz, én pedig a beállt csendben tovább aggódom, hogy mi lesz vele? Ezúttal nem a távoli, hanem a közeli „jövőjére” gondolok. Remélem, nem fázik meg. – Folyton csak ez kattog a fejemben. És ekkor meglátjuk a buszt, ahogyan befordul a sarkon.

A buszon minden úgy történik, ahogyan azt megszoktuk. Ha szerencsénk van, a két testvér egymás mellé tud ülni. Természetesen Bella ül belülre, mert ő csak az ablak mellett szeret nézelődni. Szofikának mindegy, ő bárhonnan képes kibámulni az ablakon. És így még az embereket is jobban szemügyre tudja venni. Száját ismét kitátja, úgy nézelődik. Ekkor nyugszom meg én is. Mostantól minden rendben lesz. Az újabb hisztinek még csak a gondolata sem merül fel bennem, hiszen miért is hisztizne? A buszozás szinte maga az álom, egy csodálatos dolog, melyet a világért nem cserélnének le semmire a lányok. Még egy ötgombócos fagylaltra sem! Ráadásul az még torokgyulladást is okoz. De vajon a lenge öltözet nem betegíti-e meg ezúttal Bellát? – Jut eszembe és ismét borúsan nézek magam elé.

- Ági, valami baj van? – Már nem is tudom, hányszor hallottam ezt a mondatot az utóbbi időben az iskola folyosóján. Kedves, jólelkű fiatal lányoktól, érett asszonyoktól. Édesanyáktól. És én nem tudok mit válaszolni erre. Mit mondjak? Nem, inkább semmit. Talán majd leírom. Talán egyszer mindent leírok. Vagy apránként, ami éppen fáj, vagy aminek nagyon örülök. Mint például azt, hogy Szofika a hétvégén rápattant Bella kétkerekű rollerjére és ment vele öt métert. Utána is csak azért állt meg, mert megunta. De nekem ez az öt méter akkor a világot jelentette és mindezt alig három és fél évesen. Talán már nem is lesz szükség Bella régi háromkerekű rollerjére, ami sajnos még a régi lakásban maradt. Eszembe jutott, hogy Bella sem használta két alkalomnál többet, mert inkább kétkerekűt szeretett volna és mikor megkapta, attól kezdve csak azt használta. Eleinte féltem tőle, mert nem volt több négy és fél évesnél, ám ő olyan biztosan állt rajta és hajtotta vékony kis lábaival, hogy láttam, minden rendben lesz.

- Minden rendben lesz! Meglásd! – Már nem emlékszem, ki mondta ezt nekem múlt héten, miután bátorítón megsimogatta a vállam. Most kicsit sajog, mert Szofika bizony egyre nehezebb. Ki tudja, meddig tudom őt felvenni a nyakamba? És előre félek, mi lesz majd télen, amikor még több réteg ruha lesz rajtunk. Akkor vajon hogyan tudom mindezt a cirkuszi mutatványt kivitelezni? Persze az még odébb van, addig sok minden történhet. Végül is tényleg minden megtörténhet. Addigra talán Szofika el kezd beszélni. Bárcsak úgy lenne! Erről a legnagyobb félelmemről is csupán pár embernek beszéltem, hiszen mindig sírás a vége. Inkább megtartom magamnak. Majd talán, egyszer ezt is elmondom. Addigra még Szofika is megszólalhat. Adja Isten!

- Sós utca. – Bevált koreográfiánk van. A Simonyi megálló után odaállok az ajtó elé és jelzek. Megigazítom jobb vállamon a folyton előre eső táskát, bemérem a távolságot, majd Szofit a karjaimba veszem. Bellát halkan figyelmeztetem, hogy leszállunk és odaaraszolok az ajtóhoz. Szofika békésen nézelődik a karjaimban. Amikor a busz megáll, Bella már szorosan mögöttem lép le a járdára. Én leteszem kishúgát a földre kettőnk közé, mire ő megragadja a bal, én pedig a jobb kezecskéjét és elindulunk a bölcsi felé. Már semmi baj nem történhet.

 

Ezt az utat Bella betegen is végigcsinálja, egy hang, egy panasz szó nélkül! Mint ahogyan ma tette. Persze mindeközben alig várta már, hogy újra belépjen a kapun. Előtte azonban még elkísérte kishúgát a bölcsibe, mert jól tudja, hogy testvérének fontos a közösség és a fejlesztés!

 

Szofika, Bellánál szeretőbb, gondoskodóbb, odaadóbb testvért nem is kívánhatna magának!

 

Budapest, 2013. június 28.

Mindazoknak, akik értik.

2013.07.08 12:15

 

- Figyelj, te hová tartozol?

- Ne haragudj, de nem teljesen értem a kérdést.

- Nos, arra céloztam, hogy „GESZ”-es vagy, vagy „KLIK”-es?

- Vagy úgy! Kérlek alássan az az igazság, hogy én az elmúlt fél év során klikkesedtem.

- És mindannyian klik-esek vagytok?

- Nem, az túlontúl egyszerű volna! Nézd, ez a kedves hölgy itt közvetlen mellettem már gesz-es dolgozó, míg az a vigyorgó kopasz srác ott a túloldalt, ő már szintén klik-es és nem mellesleg ő is kedves (még ha olykor nem is látszik rajta)!

- És nem zavaró ez egy kicsit számotokra?

- Hát voltak és a mai napig vannak vicces és olykor bosszantó helyzetek.

- Mint például?

- Múltkor éppen édesapám szállította ki hozzánk az ételmintás zacsikat. Négyen tanakodtunk felette, hogy vajon melyikünk veheti át őket? Gyakorlatban természetesen bármelyikünk megtehetné, azonban az aláírás már más tészta. Akarom mondani, felelősség! A másik iskolatitkár (tudod, a „rövid hajú”) már majdnem átvette, ám ekkor a háttérből kiszólt a kedves és gesz-es kolléganő, hogy Isten ments! Azt csak ő veheti át!

- Más bonyodalmak?

- Ott vannak a bútorok.

- Mi van velük?

- Csupán annyi, hogy azok is meg vannak „osztva”. Ennek értelmében, elviekben az én asztalomnál, illetve számítógépemnél csak én dolgozhatok, míg a másik úgymond „cég” dolgozója a sajátján. A fénymásológépeket pedig megegyezéses alapon mindannyian használhatjuk, mert az azokba való festékekhez mindkét „munkáltató” hozzájárul.

- Ez valóban elég cifrául hangzik.

- Nos, igen. Tulajdonképpen kész csoda, hogy még szóba állunk egymással.

- Most ugye viccelsz?

- Hát persze, hiszen ismersz. Bár kínunkban mást nem is tudunk csinálni…

 

Budapest, 2013. június 21.

<< 5 | 6 | 7 | 8 | 9 >>