A pusztulás rózsái (A Fantom, Milos) VIII - IX. Fejezet

2012.06.09 09:50

A Fantom

 

"Körülbelül fél évvel azután, hogy a telepre kerültem, egy napon új arcot fedeztem fel a bandatagok között. Nem volt idősebb náluk, inkább a fiatalabb korosztályt képviselte. A többi fogvatartóhoz hasonlóan ő szintén koszos és gyűrt ruházatot viselt, ahogyan hajviselete is igénytelenségről árulkodott. Egy valamiben mégis különbözött tőlük. Valami megfoghatatlan érzés járt át, valahányszor ránéztem vagy a közelébe kerültem. Szemeiből kegyetlenség áradt, markáns arcvonásai sem lágyították meg tekintetét. Mégis más volt."

Adriánnak hívták az új tagot. Rita nem tudta, hogyan kerülhetett be az egyébként nagyon zárt "kasztba", amely a telepet működtette. Csupán egy-két el-elkapott megjegyzést hallott róla, amiket a többiek beszéltek egymás között. Állítólag a különösen kegyetlen "fajtájúakhoz" tartozott, aki sok ocsmányságot művelt már életében. Gyakorlatilag eme híres hírhedtségének köszönhette szerencséjét, hogy felvételt nyert a bandába. Ritát már az első napokban kiszúrta magának. Feltehetően tetszett neki a lány, ám a hozzá való közeledést még ő sem engedhette meg magának, főképp gyermekcipőben járó tagsága miatt sem. Bár tény, hogy ennek ellenére nagyon rövid idő alatt viszonylag gyors karriert futott be és láthatóan könnyedén Milos kegyeibe férkőzött. A lány mindenesetre igyekezett magát minél távolabb tartani tőle.

"Végeztem a dolgom, amit rám osztottak. Minden egyes nap minden óráját és minden percét munkával töltöttem. Ebből fakadóan sok időt voltam a táborban és istállóban egyaránt. Az egyik istállótakarítás alkalmával különös dolgot tudtam meg. A lányok már jó ideje fantomként hívtak a hátam mögött. Ez a "becenév" csupán teljesen véletlenül jutott a fülembe, hiszen azt egy napok óta kábulatban fekvő lány rebegte felém, mikor félig leeresztett szempillái alól egyenesen rám nézett. De abban, hogy vajon engem is lát-e, akkor még nem voltam bizonyos. Továbbhaladtam hát vödrömmel a sorok között."

- Hé, lány! Gyere ide, kérlek... - halk suttogásra lettem figyelmes. Az egyik lány szólt nekem. A boxa előtt kuporgott és szemmel láthatóan nagy fájdalmai voltak. - Tudnál hozni nekem vattát? Megint megjött, már összevissza jön a menzeszem. És most nagyon fáj. - ebben egy pillanatig nem kételkedtem. Odasiettem hozzá, lassan felsegítettem őt a földről, majd bekísértem a box-ba. A lepedő tiszta vér volt, a takarója is teljesen átázott tőle. Leszedtem mindet. Tiszta, új ágyneművel pótoltam a szobámból. Egy ideje a sajátomét osztottam meg velük, mert kellett a váltás addig, amíg az ő szennyeseiket ki nem mostam. A lány hálásan feküdt a frissen húzott ágyára, mely mintha egy kissé a fájdalmát is enyhítette volna. Adtam neki vattát és egy átlátszó nejlont terítettem még a lepedőre. - Köszönöm. - szemeit lehunyta, hangját alig hallottam már. Ott álltam felette és néztem. Valóban erősen vérzett. Igazából ilyen sok vért még nem láttam egyik menstruáló lánynál sem."

Menzesz alatt a lányok nem fogadtak vendégeket. Leszámítva azokat, akik különös élvezetet találtak abban, ha egy vérző lánnyal közösülnek. Szerencsére ilyen vendég csak el-elvétve akadt. A havonta pár napra beköszöntő pihenőkön Rita jobban tudott velük beszélgetni. Ilyenkor nem voltak annyira elgyötörve, mint más napokon. Ezek a lányok örültek a menzesznek. Ekkor végre megpihenhettek egy kicsit. Gyakorlatilag minden hónapban csak ezt várták, számukra nem teherként, hanem megváltásként érkezett. Kinél szinte napra pontosan, kinél kiszámíthatatlan módon.

- Várj! - megtorpant. A lány még ébren volt. - Mondanék neked valamit. - Rita visszament ágyához és egészen közel hajolt hozzá, hogy hallja halk rebegését. - Tudod, hogy téged fantomnak hívnak a többiek? Ez azért van, mert te védett vagy. Egy fantom, akinek létezése számunkra hihetetlen. De mégis vagy és kiváltságosként jársz-kelsz közöttünk. - itt szünetet tartott, kissé zihálni kezdett. Még a beszéd is megerőltette, teljesen kimerült tőle. Rita várt és a lány homlokára tette a kezét. Mintha lázas lett volna. Elhatározta, hogy amint elalszik, visszamegy a viskójába és hűsítő borogatást hoz neki. Legalább nyugodtabban fog aludni tőle.

"Jobb híján mindenkinél erre törekedtem. Ha már az ébrenlét szenvedésein nem tudtam segíteni, akkor álmukban igyekeztem biztosítani a békét. Ilyenkor halkan sürögtem-forogtam körülöttük. Felmostam mocskos padlójukat, vizes ronggyal áttörölgettem a szekrényeiket, használt evőeszközeik helyett tisztákat hoztam és a szennyeseket is elvittem kimosni. Egész álló nap csak rájuk és az istállóban haldoklókra volt gondom. Engem ezért tartottak és mondhatni szinte már beletörődtem sorsomba. A sajátoméba igen, de a lányokét soha nem tudtam elfogadni."

Aznap éjjel ismét nyugtalanul aludt, így mint mindig, az ilyen éjszakákon, felkelt és óvatosan kiosont az éj leple alatt. Az ajtaja előtt ezúttal Adrián őrködött. Hiszen őt is őrizni kellett, nehogy egyszer eszébe jusson megszökni onnan. A férfi álmos tekintettel nézett le rá. Magas volt, jóval magasabb a lánynál, bár Rita sem számított éppen alacsonynak, 176 cm-es magasságával.

- Mit akarsz? - szegezte neki a kérdést. A lány mély lélegzetet vett és alig hallhatóan válaszolt.

- Csak az egyik rózsát szeretném megnézni, mert aggódom az állapotáért.

- Micsodát? - kérdezte amaz értetlenül.

- Aaaz egyik lányt. - Rita szinte rá sem mert nézni a férfira. Nagyon tartott tőle.

- Minek? Nem ráérsz azzal reggelig?

- Félek - ismételte a lány - félek, hogy baj történhet vele az éjszaka.

- Hát aztán? Úgysem tudsz vele mit csinálni! Legfeljebb majd holnap kikerül az ólba. - köpött egyet megvetően Adrián és kabátja zsebéből előhúzott egy szál cigarettát. Ő csak ólnak hívta az istállót, ezzel is kifejezvén mélységes megvetését, melyet az odakerült lányok iránt érzett. Szinte érthetetlen módon. Rágyújtott, majd a füstöt a lány arcába fújva megkérdezte: Te is kérsz egyet? - Rita nemet intett fejével és várakozón nézett rá. Mintegy választ várva, hogy most akkor mehet-e megnézni a lányt, vagy térjen vissza a viskóba? De Adrián nem zavartatta magát. Egyik füstkarikát fújta a másik után és közben Rita arcát fürkészte. Mintha ki akarta volna találni a gondolatait. Hirtelen gyengeség futott át a lány tagjain, így kissé megtántorodott. Fejét lehajtotta, de nem tágított. Megtanulta már, hogy a telepen csak úgy érhet el valamit, ha szívósnak bizonyul. Ez tetszett a férfiaknak. Neki is fel kellett vennie velük a kesztyűt, ha bármit szeretett volna.

"Ekkor hideg érintést éreztem az állam alatt. Deja vu érzésem támadt és eszembe jutott az a nap, amikor Milossal szemben vettem fel azt a bizonyos kesztyűt. Akkor és ott célt értem nála. Ezúttal nem egy penge feszült az államnak, hanem Adrián bal mutatóujja, mellyel maga felé fordította arcomat. Már észrevettem egy ideje, hogy balkezes. Milyen furcsa dolgokra képes az emberi agy. Olykor döntő helyzetekben, melyek akár életbevágóak lehetnek, ilyen butaságokon mereng az ember. Semmi értelme, ahogyan az egész helyzetnek, de az egész kócerájnak sincs."

Dacosan tekintett Adriánra, szinte kihíván maga ellen a sorsot. Már semmi nem érdekelte. Jöjjön, aminek jönnie kell! Ha ez az ára, hát legyen! Szembeszegül és igenis kimutatja a haragját, mindazt, ami a lelkében dúl és hónapok óta kénytelen magába temetni. De nem vívta ki a férfi haragját. Sőt, az egyszer csak elmosolyodott.

- Tudod, most pont olyan vagy, mint egy durcás kislány, akinek elvették a játékát.

- Talán az is vagyok. Csak éppen nem durcás, hanem reményvesztett, meggyötört és nem a játékomat vették el, hanem az életem. - Rita hangja bár fojtott volt, nehogy mások is meghallják beszélgetésüket, ám egyértelműen éreztette benne gyűlöletét, melyet Adrián iránt is érzett. A férfi arca hirtelen elkomorult. Az utolsó füstkarikát már az orrán fújta ki, mintha mérgében neki állt volna füstölögni. Elég szimbolikusan sikerült. Nézte még egy darabig a lányt, majd két kézzel megragadta arcát és vadul megcsókolta. Pontosabban erőszakosan a szájába hatolt nyelvével, mely Ritának egy erőszakkal ért fel. Minden maradék bátorságát és erejét összeszedve támadt vissza Adriánra, két öklével ütötte mellkasát, ahogyan csak bírta, miközben szabadulni próbált. Végül sikerült ellöknie őt magától. Szeme csak úgy szórta a szikrákat. Így nézték egymást haragosan és vélhetően mindketten a pokolba kívánták a másikat.

- Ne haragudj! - nyögte a férfi, majd hátat fordított neki és úgy szólt vissza: - Ha még mindig meg akarod nézni azt a rózsát, most gyere velem. Egy óra múlva Josef vált le, addigra végeznünk kellene. Nem vagy éppen a kedvence, így sok megértésre nem számíthatsz felőle. - Sikerült meglepnie a lányt. Minden másra, csak erre nem számított. Bólintott, jelezvén, hogy tudomásul vette és megindult a férfi mögött a tábor épületéhez vezető ösvényen.

"A lány valóban nagyon rossz állapotban volt. Már alig tudott magáról és fájdalmában önkívületben fetrengett ágyán. Az ágynemű lecserélése óta tovább vérzett, a vatta vajmi keveset fogott csak fel belőle. Újra minden csupa vér lett. Felkavarodott a gyomrom, de nem fordítottam neki hátat. Nem tagadom, voltak idők, amikor a látványtól undorodva mászkáltam közöttük és bármennyire is segítettem volna nekik, önző módon mégis inkább a menekülést választottam. Ez egy idő után megváltozott, mert én is megváltoztam. Már egyre kevésbé voltam fontos saját magam számára, a szánalom minduntalan erősebbnek bizonyult. Visszakéredzkedtem a viskóba újabb váltás ágyneműért. Féltem Adrián haragjától, mégis meg kellett tennem. De ő nem neheztelt rám. Hűséges kutyaként követett engem és még azt is megkérdezte, hogy miben lehet a segítségemre? Kérdésére nem reagáltam, olyan groteszknek tűnt az egész. Láttam rajta, hogy nagyon megbánta tettét, mely utólag visszagondolva már nem is tűnt olyan gonosznak, támadónak pedig még kevésbé. Talán magányát szerette volna enyhíteni azzal a lopott csókkal, vagy újra azt érezni általa, amiben már rég lehetett része. Nem tudtam, de hajnalra már egyáltalán nem haragudtam rá. Igaz, nem is sajnáltam."

Rita a viskóban szembesült csak azzal, hogy már minden tiszta ágyneműt a táborban és istállóban használt fel, míg a kimosottak még vizesen lógtak a szabadban, a két fa közé feszített zsinóron. Nem látván mást megoldást, saját ágyneműjét nyalábolta össze, úgy, ahogy volt. Adrián segítségével kicserélte a lány alatt, majd borogatást is tett a homlokára. Szíve szerint egész éjjel mellette maradt volna, ám jómaga is tisztában volt Josef iránta táplált gyűlölködő érzéseivel, így inkább nem mérgesítette tovább a köztük lévő ellenséges viszonyt. A lány állapota csak napok múltán javult kissé, igaz, addigra már nagyon sok vért veszített. Rita mindent elkövetett, hogy ne kerüljön az istállóba és kitartó gondoskodása meg is hozta gyümölcsét. A lány ha nehezen is, de átvészelte a vérzéssel járó megpróbáltatásokat. Csak napokkal később árulta el Ritának, egy késő esti beszélgetésük alkalmával, hogy az egyik vendégének kiszakadt az óvszere. Ő pedig nem mert szólni róla, mert attól félt, hogy baja eshet. Így inkább hallgatott és tovább rettegett. A bőséges vérzés tehát valószínűleg nem a soron következő menstruációja, hanem egy korai vetélés lehetett.

Adriánnal is rendeződött némiképp a viszonya. Nem lettek éppen legjobb barátok, de valamiféle szövetség kezdett kibontakozni kettejük között, ami a lányt biztonságérzettel töltötte el. Talán kezdett megbízni a férfiban és úgy volt vele, ha bármikor is szüksége lenne rá, segíteni fog neki.

 

Milos

 

"A napok csigalassúsággal vánszorogtak, míg a szívem legbelül óriási sebből vérzett. Állandóan a családomra gondoltam. Szüleimre, nővéremre és a nagyiékra, akiket otthon hagytam. Ez gyakorlatilag később, még egy év múltán sem változott. Kláriról továbbra sem hallottam. Milost is hiába kérdezgettem, ő csak a vállait vonogatta. Egy idő után jobbnak láttam, ha nem kérdezek többé barátnőm felől. Úgy tűnt, mintha egyre jobban idegesítené kérdezősködésem. Nem engedhettem, hogy zaklatásommal elvadítsam őt magam mellől és megunván erőszakosságomat, kitegye szűrömet a viskóból, egyenesen a tábor egyik boxába. Nem, abba belehaltam volna. Hát elhallgattam. Amúgy sem beszéltünk sokat egy nap. Kora reggel, még mielőtt felébredtem volna, ő már elment. Nem tudom, hogy hova, azt sem, hogy miért? Ezek a dolgok végképp nem tartoztak rám és én egyszer sem kérdeztem róluk. Az igazság az, örültem, hogy éltem. Ennél pillanatnyilag semmi sem volt fontosabb számomra. Úgy gondoltam, helyzetem még elviselhető, hiszen nem bántalmaztak, semmiféle sérülést nem szenvedtem, a lelkieket leszámítva.

A napok így lassan ugyan, de elteltek. Én pedig számoltam őket. Eleinte a percekkel kezdtem. Majd a percekből órák lettek, végül napok. Nagyon hiányoztak az otthoniak. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, melyet hiányuk okozott és fizikailag is kínzott engem. Nővérem simogatása, amikor magam alatt voltam egy újabb szerelmi csalódás miatt, édesapám atyai dorgálása, ha nem értem haza időben, ahogyan azt korábban megbeszéltük. Anyu bátorítása, hogy mindig és minden körülmények között megálljam a helyem a nagyvilágban és persze nagyiék után is vágytam, akik mindig úgy fogadtak el és olyannak, amilyen vagyok. Pontosabban voltam. Nem tudtam ugyan, mit hoz számomra a jövő, de bármi legyen is az, én rettegtem tőle."

Nem telt bele sok idő, csupán pár hónap és Rita elég jól elsajátította a szlovák nyelvet. Kénytelen volt, ha jobban akart tájékozódni a mindennapokban. A telepen szinte csak szlovák szót hallott. Fogvatartói mind szlovákok voltak, Milost is beleszámítva., aki pár hétig saját maga tanítgatta, látván a lány érdeklődését. Sőt, részére külön egy magyar-szlovák szótárat is beszerzett, amellyel Rita a szókincsét gyarapította napról napra. Amúgy is jó nyelvérzékkel rendelkezett, ami már az általános iskolában, később pedig a gimnáziumban is kitűnt. A lányok többsége szintén szlovák volt, így velük is jobban tudott szót érteni a saját anyanyelvükön. Voltak napok, amikor fogékonyabbak voltak rá és tanították gondozójukat egy-két nyelvtani szabályra. Ők így próbálták meghálálni mindazt a gondoskodást, amit tőle kaptak. Majd miután már elég jól értett és beszélt szlovákul, Rita végleg elhagyta a magyart. Különösen, amikor Milossal beszélgetett. Mert egyre többet beszélgettek. Ő pedig így szeretett volna a fiú kedvében járni.

Milos testileg egyszer sem közeledett Rita felé. Ennek eleinte örült is a lány, ám később némi félelme támadt emiatt. Ez a félelem pedig különösen az ellenséges Josef még ellenségesebb megnyilvánulásaiból fakadt. A férfi egyre többször adott hangot nemtetszésének, mely nemtetszés egyértelműen a lány érinthetetlenségére vonatkozott. Természetesen mindezt nem Milos szemében, hanem annak háta mögött tette. Ez azonban mit sem segített Rita nyugalmán. Arra gondolt, hogy egyszer talán majd úgy elkapja a férfit a hónapok óra visszatartott hév, hogy egy alkalommal majd nem tud uralkodni magán és távol, minden segítségtől, őbenne is kárt fog okozni. Rita még hónapokkal a telepre kerülése után is szűz maradt. Josef ezt valószínűleg sejthette, ami még jobban ingerelte férfiasságát.

"Bár a keze kötve volt, az a kötés mind jobban lazulni látszott a szememben. Szerettem volna Milost még erősebben a saját oldalamra állítani, így taktikázni kezdtem. Úgy véltem, ha kérés nélkül is megadnám neki azt, amire talán már kezdettől fogva vágyik, még biztosabb lenne pozícióm. Cselekvésre szántam hát el magam, így egy napon, amikor Milos menetrendszerűen meglátogatott, egy meglepetést tartogattam neki. Frissen lemosdottam és még a hajam is megmostam, kifésültem. Úgy készülődtem, mint az első bálozós lányok szoktak készülni a nagy eseményre, melyre már régóta vártak. Az én nagy eseményem ettől merőben különbözött, mégis sokat jelentett számomra. Mind lelkileg, mind testileg felkészültem az aktusra, csupán a szívem fájt egy kicsit. Én ezt akkoriban nem így képzeltem el. Álmodozó fiatal lány módján úgy gondoltam, szüzességem elvesztése igazán romantikus körülmények között fog megtörténni, mikor fülig szerelmes leszek abba a fiúba, akinek odaajándékozom. Hát ez nem egészen így történt. Bár Milostól nem undorodtam, mégsem voltam belé szerelmes és a szeretetnek talán még egy picinyke csíráját sem éreztem iránta. Mégsem láttam más választást. Biztos voltam abban, hogy ezt akkor és ott meg kell tegyem."

Így is történt. Mindent eltervezett, előkészített, hogy az adott körülmények ellenére mégis valamiféle romantikát, meghittséget csempésszen találkozásukba. Rita minden tőle telhetőt megtett. Az ágyban feküdt meztelenül, mikor a fiú benyitott hozzá. Milosnak arra a kérdésére, miszerint jól érzi-e magát vagy csak nem betegedett meg, félig lehúzta magáról a takarót, láttatván fedetlen bájait. A férfiban megmozdult az őserő. Nem kérdezett többet, hanem becsukta maga mögött az ajtót és gombolni kezdte a kabátját.

"Közeledése ekkor is, mint mindig visszafogott volt, már-már baráti. Én pedig belekapaszkodtam ebbe a gyengéd megnyilvánulásba. Mikor már ő is anyaszült meztelenül állt fölöttem, ledobtam a takarót az ágyról és kinyújtottam felé a karomat, mire ő lassú mozdulatokkal rám feküdt. Nagyon féltem, de ezúttal az ismeretlentől és attól a fájdalomtól, melyet annyi titokzatosság övez és mindenki máshogy mesél el. Fontos volt számomra, hogy ha már egyszer így alakult, lehetőség szerint legalább minél "kellemesebb" legyen az első szexuális élményem, ha kellemességről egyáltalán beszélhetünk ebben a kényszeredett helyzetben. Ezért amikor rám hajolt, én a fülébe súgtam, hogy szűz vagyok. Bólintott. Sejtettem, hogy tudja ő, de megerősítést szerettem volna felőle, hogy legalább a görcsösségem oldódjon. Csókolgatott, becézgetett, ahogyan egy szerelmes férfi teszi a párjával. Azzal a nővel, akihez igaz érzelmek fűzik a szívét. Végül egészen lassan és óvatosan, de fokozatosan belém hatolt. Fájt. Eleinte kicsit, aztán nagyon. De túlestem rajta. Igaz, nem úgy és nem azzal, ahogyan és akivel szerettem volna, de ez már nem számított nekem. Megtörtént és kész. Az aktus alatt semmit sem éreztem, a fájdalmat leszámítva olyan jelentéktelennek tűnt az egész. Ezen tulajdonképpen elcsodálkoztam és egyben meg is rökönyödtem. Attól féltem, hogy valami meghalt bennem. Legbelül. Talán a lelkemben, vagy a lelkem egy része. Már nem is a testemben az a bizonyos pont fájt, hanem az érzés, ami hiányzott belőlem. Vagy bármiféle érzés. Ez az üresség valóban megrémített.

Amikor végzett, még egy utolsó csókot lehelt a homlokomra és ennyit mondott csupán: Köszönöm. - Ekkor sem éreztem semmit. Közönyös voltam. Tulajdonképpen kedves volt velem mindvégig, amiért hálás vagyok neki. De csakis ezért, mert különben a pokolba kívánom. És gyűlölöm minden áldott nap. Minden nap minden egyes órájában, percében és másodpercében. Gyűlölöm őt egészen addig, amíg végre bosszút nem állhatok rajta."

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai1/