A pusztulás rózsái (A Kamra) XI. Fejezet

2012.06.09 09:52

A Kamra

 

"Fogságom első évében egy végtelenül megalázó, alja munkát kaptam a bandától. Tekintettel Milosra és "ajándéki" státuszomra, hozzám egy ujjal sem nyúltak. Viszont annál alantasabb feladatokat találtak ki számomra, hogy még véletlenül se kerüljön el engem a leánykereskedelem érintése és az azzal járó brutalitás egyetlen részlete sem. Mintha e nélkül nem szenvedtem volna egyáltalán. Bár az is igaz, hogy amíg pusztán szobámban tartózkodtam, a gyötrelmek csak képzeletemben léteztek. Amint azonban átléptem a viskó küszöbét, a telepen szembesültem a fájdalom és szenvedés ezernyi arcával."

Rita többször hallott már a kamráról, a telepen töltött idő alatt. Így tudta, hogy csak idő kérdése és több köze lesz neki is hozzá. Nem képzelte róla, hogy valamely éléskamrát értenek e megnevezés alatt, mégis, amikor saját szemével látta, az undortól és döbbenettől teljesen lebénult. A Kamra egy elátkozott hely volt, melyből élve még senki sem került ki. Egy szíjakkal felszerelt padon kívül nem volt más benne, leszámítva a hetek, esetleg hónapok során összegyülemlett mocskot, mely a kínzások "végtermékeként" került a falakra, padlóra és mindenhová, amerre csak Rita nézett. A borzalmas látványtól és mégoly borzalmasabb bűztől egy szempillantás alatt felfordult a gyomra, hogy kénytelen volt visszalépni az ajtón. Épp csak oldalt fordult, már ki is jött belőle a megemésztett szerény reggeli.

"Az őrök nem szóltak semmit, csak mosolyogtak rajtam. Rajtam, a gyenge lányon, aki képtelen elviselni a kín látványát. Igazuk volt. Gyenge voltam. Én nem erre teremtődtem a Földre. Engem más cél vezérelt még a régebbi életemben, nem pedig a mocskok feltakarítása, mások szörnyű végének eltűntetése. Meghalni vágytam. Bármit, csak ezt ne kelljen látnom, éreznem. Ez már túl sok volt, mint amit elviselni gondoltam. Kiváltságos helyzetem egy, a lányokétól merőben más státuszt eredményezett számomra, mely a takarítást jelentette. Már így is többet kellett elviselnem, mint amennyit normális körülmények között egyébként képes volnék. Itt azonban minden volt, csak normális körülmény nem. Én takarítottam a tábort, mosdattam a lányokat, mostam a ruháikat, ugyanezt végigcsináltam az istállóval. Addig még azt hittem, ez a vég. Tovább nem megy. Mégis csináltam, mert muszáj volt. Mert kellett a túléléshez. Az a remény élt mindvégig bennem, miszerint egyszer majdan történni fog valami. Valami, ami megszabadít a gonosztól és újra hazajuthatok még. Az otthonomba."

Erős volt. Kibírta még a Kamra látványát is. Próbált nem odakoncentrálni, másra gondolni. Miközben kirepedezett kezeivel súrolta a falakra, padlóra száradt tengernyi vért, és takarította össze a bőrfoszlányokat, kivert fogakat, kitépett körömdarabokat, máshol jár az esze. Egy messzi, nagyon messzi világban, mely mind távolabb és távolabb került tőle. Már csupán az emlékezetében élt. De még élt. Ahogy Rita is. Élt, lélegzett és remélt. Várt. Várta a megfelelő pillanatot. Egy jelet, amikor végre minden véget ér. Várta a napot, amikor megszabadul és ez a hely, minden, amit itt látott, hallott, tapasztalt és érzett, csupán a múlt töredékeivé válnak számára. Majd. Egyszer. Ám ő kitartott.

 

***

 

"A télen sok lányt veszítettünk el. Nagyon kemény fagy jött ránk, ők pedig csontig fáztak lenge ruháikban. Nem volt nehéz megbetegedniük. Közülük többen tüdőgyulladást és mellhártyagyulladást kaptak a hidegtől, melynek legyengült immunrendszereik már nem bírtak ellenállni. A halál gyorsan aratott, a lánytemető újabb és újabb rózsákat fogadott magába. Járt a táborban, az istállóban és viskóm minden szegletébe beférkőzött. Halált ettem, ittam és lélegeztem. Volt nap, amikor azt vártam, hogy értem is eljön. Kétségkívül privilégiumom mentett meg tőle, melyet Milosnak köszönhettem. Az élet mind jobban eltörpült, értelmét veszítette számomra. És az a szív, mely mellkasomban dobogott, észrevétlenül vált érzéketlenné. Próbáltam nem hallani, látni és érezni semmit. A közöny kezdett elhatalmasodni rajtam, kezdtem immunissá válni a szenvedéssel szemben. Vegetáltam csupán és kezdtem magam egyenrangúnak érezni a táborban, istállóban fekvő lányokkal, azzal a különbséggel, hogy gyakorlatilag fél-szabadon közlekedhettem, élhettem a telephelyen.

És ekkor jött Ő. Pontosabban hurcolták láncra verve a táborba. Gyönyörű volt. Lélegzetelállító. Feltehetően a banda egyik, ha nem a legnagyobb fogása. Olyan tökéletesnek tűnt számomra, hogy nem tudtam levenni róla a tekintetem. Pedig volt dolgom elég. Milos babfőzeléket kért tőlem, nem várathattam sokáig. Éhes volt. Én is, de ez már kevésbé volt lényeges számomra és amúgy is kezdtem megszokni ezt az érzést. Gyomrom már az első hónapban jócskán összeszűkült, így nem volt nehéz kis adagokat ennem. Többet nem is bírtam volna. Az éhséget jelző korgás sem volt már fontos, elviseltem és tettem tovább a dolgom. Azóta, mióta Milosnak felkínáltam, odaadtam, de leginkább eladtam magam, meggyarapodtak viskómban tett látogatásai. Nem kellett szólnia vagy magyaráznia jövetelei célját, értettem én a szóból, szavak nélkül is. Megtettem neki. Újra és újra, ahányszor csak belépett szobámba és az ajtó becsukódott mögötte. Hetek múltán már ez sem jelentett számomra semmit. Tulajdonképpen ezeket az alkalmakat saját érinthetetlenségem zálogának tekintettem, melyek szükségesek voltak további zavartalan "életem" biztosításához."

A lányt Bukott Angyalnak gúnyolták a férfiak, de a keresztneve Sonja volt. Egy égi tüneménynek tetszett a hervadó rózsákhoz képest. Magas volt, sudár alkata mégis izmos, derék alá érő világos szőke haja tömött fonatokban terült szét. Az arca pedig akár egy topmodellé is lehetett volna. Mindene tökéletes volt. Valóban, az Angyal maga volt a tökéletesség.

"Magas árat is szántak érte, a férfiak egymás közötti beszélgetéséből legalábbis azt vettem ki. A lány, mint egy betöretlen musztáng, próbált ellenállni a rángatásoknak, cibálásoknak és köteleit minduntalan megfeszítette. Harcolt. Harcolt várható sorsa, az őt vonszoló férfiak, az élet ellen. Akkor láttam őt utoljára. Boxát meg sem közelíthettem, mert állítólag veszélyes ellenségnek, betörhetetlen lónak bizonyult, aki saját testi épségét sem kímélte. A látogatóit nem részesítette szíves vendéglátásban, úgymond mély nyomokat hagyott bennünk, de nem pozitív értelemben. Hiába volt lekötözve, ahogy csak bírt ellenállt. Ha másképp nem, hát szájával vívta tovább reménytelen harcát. A vendégek sérülései nyolc napon túl gyógyultak, volt, aki egész életén keresztül viselte a Bukott Angyal okozta sebeket. Egyikőjüknek a nyelvét is kitépte fogaival, aki a fogvatartók minden tiltása ellenére késztetést érzett arra, hogy megcsókolja a szoborszépségű arcot. Maradandó csókká sikeredett. "Hivatásának" végét az jelentette, amikor addig ügyeskedett, míg kiszabadította egyik kezét a kötél szorításából és elkapta vele az éppen rajta fekvő torkát, majd egy mozdulattal összeroppantotta. A férfi azonnal szörnyethalt. Ekkor döntöttek úgy a telep üzemeltetői, hogy végleg megválnak tőle. Hiszen bevételt már nem termelt, a vevők messzire elkerülték hírhedt boxát. A hasznavehetetlen marhát pedig le kell vágni, így engedetlenségének a Kamra lett a következménye és egyben végállomása."

A "munkát" Adrián kapta meg. Egyik éjjel az elkábított Angyalt karján vitte a vágóhídra. Rita még látta, ahogyan az ajtó becsukódik mögöttük. Aznap éjjel egy szemernyit sem aludt. Hajnalban kopogásra lett figyelmes. Adrián állt a küszöbén. Mögötte észrevette a fekete halottas zsákot.

- Gyere, takaríts ki! - Nem is kellett folytatnia, Rita tisztában volt, hogy ezúttal a Kamrára céloz. Összeszedte minden lelki erejét, fogta takarító felszerelését, melyet hiába próbált minden takarítás után kitisztítani, a bűn mocskai azt végleg összeszennyezték.

A kis helyiségben állt a vér a padlón, mintha valóban kivéreztettek volna ott valakit. Vagy valamit. Gyűlölettel nézett Adriánra, mert képtelen volt ép ésszel felfogni, hogy tehet egy ember ilyet egy másikkal? A férfi kerülte a tekintetét, talán egy kis zavart is felfedezni vélt rajta. A takarítás után visszament viskójába és felöltötte magára kopottas kabátját, mert egyértelmű volt számára a temetés. A férfiak kifurikáztak vele arra az elhagyatott telekre, ahol a rózsákat eresztették a földbe. Rita megásta az Angyal sírhelyét, majd a furgon felé vette az irányt. Ám Adrián ezúttal megelőzte. Ő maga vonszolta oda a zsákot és dobta a gödörbe. Rita halk énekével vett búcsút a harcos amazontól, kinek emléke még a halálát követő hónapok múlásával sem halványodott.

"Sonja meggyilkolása után egy héttel ágynak estem. Feltételezhetően az istálló levegőjében terjengő vírusok egyike fertőzött meg. Öntudatlanul, lázban égve nyomtam én is a fekhelyemet. Szó szerint. Nem tudom, mi történt velem ez idő alatt, hiszen a külvilágból vajmi keveset érzékeltem. Néha volt ugyan egy-egy tiszta pillanatom, melyet hidegrázásban töltöttem, de semmi több. Arra viszont emlékszem, hogy rémálmaim voltak. Elmosódó képek, érthetetlen hangfoszlányok kúsztak ágyamhoz a semmiből. Egy-egy szó, pár mondattöredék, miket felfogtam, bár lehet, hogy azokat is csak álmodtam.

Utóbb megtudtam, hogy betegségem ideje alatt Adrián viselte a gondomat. Mindennap meglátogatott és több órát töltött ágyam mellett. Megnedvesítette kiszáradt ajkaimat, borogatást cserélt forró homlokomon, naponta vizes szivaccsal mosta le nyirkos testemet, sőt még a mosdóba is kitámogatott, amikor jeleztem szükségemet. Mindebből én semmire sem emlékeztem, csupán Milos mesélte nekem lábadozásomat követően."

Miután újra tudott önmagáról és képes volt felfogni a körülötte zajló eseményeket, jobb karján tűszúrások nyomait fedezte fel. Rákérdezett ugyan Milosnál, de a férfi csupán félvállról válaszolt neki. Zavaros magyarázatából a lány úgy értette, hogy infúzióra volt szükség, annyira veszélybe került az élete. Félő volt ugyanis, hogy kiszárad. A lány kénytelen volt elfogadni válaszát. Azonban mikor Adrián újfent benézett hozzá és tőle is megkérdezte, a férfi tagadta, hogy tudomása lenne bármiféle infúzióról. Rita növekvő idegességére és kitartó faggatózására elmondta, hogy valóban ő ápolta, ám nem lehetett végig mellette. Három napig Milos egyáltalán nem engedte még a közelébe sem. Csupán a szemetet takarította el, melyek a viskó előtt kirakott szemeteszsákokban gyűltek össze. S mivel a zsákok átlátszóak voltak, ő semminemű infúziót tartalmazó kellékeket nem látott azokban. Biztos volt állításában, miszerint Rita egyszer sem kaphatott infúziót.

"Napról napra gyötört a kétség, amiért nem tudtam a tűszúrások mibenlétét. Aggodalmamat csak tetézte, hogy napokig voltak olyasféle rosszullét hullámaim, melyeket azelőtt még soha nem éreztem. Hol kivert a víz, hol pedig annyira fáztam, hogy a fogam vacogott belé. És olykor fizikai fájdalmat is éreztem az ízületeimben. Tudtam, hogy nincs ez így rendjén, mégsem tehettem mást, mint elfogadtam kiszolgáltatott helyzetemet és némán tűrtem tovább a szenvedést. A rosszullétek azután ahogy jöttek, úgy múltak el egyik napról a másikra. Két hétig tartottak talán.

Felépülvén a tüdőgyulladásból, még sokáig erőtlennek éreztem magam. Nem tehettem róla, de húzott az ágy, legszívesebben egész nap feküdtem volna. Ám látva Milos arcán a nemtetszés egyre árulkodóbb jeleit, kénytelen voltam összeszedni magam és felkelni. Már nem volt indokolt, hogy naphosszat heverésszek. Legalábbis szerinte. Ha legyengülve is, de elláttam a munkámat. Ezt láttam az egyetlen kiútnak "lányfogómból", hát takarítottam töretlenül. Eltűntettem azt a sok mocskot, melyet ők termeltek minden egyes nap. Már a kamra látványa sem okozott számomra traumát. A rettegés jobban uralma alá vont, mintsem mások átélt kínjai felett szörnyülködtem volna. Az embertelen körülmények lassan engem is embertelenné tettek. A pusztulás eme rózsája kezdett hát mind romlottabbá válni."

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-kathykee-/