A pusztulás rózsái (A tábor) VI. Fejezet

2012.06.09 09:48

A tábor

 

"Milos tehát engem választott születésnapi ajándékául. Nem tudtam, hogy mit várhatok tőle, de valahogy éreztem, hogy jobb nekem mellette, mint a táborban a többi lány között. Nagyon féltem, mégis próbáltam felülkerekedni félelmeimen és a lehető legjobbat kihozni szorult helyzetemből. Milos beszélt a nyelvemen, ez nagy könnyebbség volt számomra. Sőt, mi több emberi hangon szólt hozzám és akár akartam, akár nem, kezdett közel kerülni lelkemhez, mely azon körülmények között kétségkívül lehetetlennek tűnhet mások számára. Nekem is annak tűnt."

A fiú látszólag értett az emberekhez, viszonylag hamar megtalálta velük a közös hangot. Rita semmit sem tudott róla, így Milos visszafogott közeledéseit minduntalan visszautasította a maga félénk, kiszolgáltatott módján. Nem akarta túlfeszíteni azt a bizonyos húrt, de meg sem szerette volna adni magát mindenféle ellenállás nélkül. Ez imponált a fiúnak. Talán kihívásnak tekintette, hát időt szánt a megismerésére. Időt, a betörésére. Mert ideje volt bőven.

"Nem bántott. Hazudnék, ha azt állítanám. Inkább hálát éreztem felé, amiért megszabadított a poklok poklától. Egyfajta privilegizált helyzetbe kerültem mellette, amely védőpajzsként akadályozta meg, hogy bármiféle bántódásom is essék. Legalábbis nem a telepen megforduló összes férfi által. Milosról pedig nem tudtam elképzelni semmiféle ellenem irányuló erőszak alkalmazását. Igaz, akkor még korántsem ismertem őt. Nem telt bele sok idő, mire kegyeimbe fogadtam. Udvarias viselkedése megnyert magának, én pedig a lehetőségek szerint kezdtem mind jobban feloldódni és megnyílni felé. Talán nem is volt más választásom. Ki tudja? Talán valóban ez volt az egyetlen út, melyen elindulhattam az oly várva várt szabadságom felé. Ő kedves volt hozzám és én e kedvességre barátsággal feleltem."

Ugyanakkor a fiú rejtély volt Rita számára. Titokzatos és kiismerhetetlen. Későn érkezett a telepre, viszont korán távozott onnan. De azt, hogy mégis mivel tölti napjainak nagy részét, a lány még csak nem is sejtette. Kezdetben nagyon félt tőle. Még ránézni sem mert. Később ezt a félelmet felváltotta a tartózkodás, bár Milos egyszer sem tanúsított felé semmiféle támadó megnyilvánulást. Ritát ez megnyugtatta, kezdte összeszedni maradék bátorságát, így amikor csak tehette, lopva figyelgette a fiút. Próbálta kitalálni annak gondolatait, vélhetően vajmi kevés sikerrel. Kezdetben szinte ki sem mert mozdulni szobájából. Ha pedig "szüksége támadt", nem kellett elhagynia a viskót, mert nagy megkönnyebbülésére, a szerény méretű fürdőszobában egy angol wc is ki lett alakítva. A viskó tehát egy szobából, főzőfülkéből és mosdóhelyiségből állt. Az ételt Milos hozta "házhoz", így azért sem kellett külön elmennie. Az egyetlen dolog, ami a körülményekhez képest legjobban bántotta az a folyó meleg víz hiánya volt. A többi lányhoz képest ő naponta megmosakodhatott egy nagyobb méretű lavorban, ám meleg vízről hasztalan álmodozott. Kénytelen volt hát hideg vízben mosdani, melynek fagyosan bántó érintésénél teste minden egyes alkalommal élénken tiltakozott. A felfázás nem is váratott sokat magára.

"A viskóban tréning nadrágot viseltem egy vastag gyapjúpulóverrel. A gyapjútól egy idő után allergiás kiütéseket kaptam, de ez korántsem érdekelt, hiszen jobban védett a hidegtől. Ha élelemért kellett mennem, Milos régi, kopott kabátját vettem magamra. Egy idő után felengedett az a jeges félelem, valahányszor elhagytam a szobámat. Nem akartam szembesülni a mocsokkal, bűzzel, a nyomorral és a fájdalom mindenféle hangjaival. Önző módon csak magamra figyeltem, más nem érdekelt. Csak átélni az aznapot, aztán a másnapot és így tovább. Ez vezérelt engem. Később persze ez is megváltozott.

Viszonylag hamar feladatokat kaptam. A hatodik napon én lettem ugyanis a telep takarítónője. Nem éppen felemelő szerep volt számomra, ezzel mindvégig tisztában voltam. Azonban látván Milos társainak hozzáállását, úgy éreztem, azért kaptam, mert kezdte magát furcsán kivenni, miszerint én gyakorlatilag semmit nem csinálok és egész nap Milos nyakán ülök. Ami azért sem volt igaz, mert Milos már második napomon korán kelt és magamra hagyott a viskóban. Ám a bandatagoknak egyáltalán nem volt ínyére a semmittevésem. Közülük többen egy-egy élces megjegyzéssel adták újra és újra tudtomra, miszerint mit gondolnak felőlem. Ideje korán világossá vált számomra, hogy státuszom kiváltság, melyet meg kell becsülnöm, ugyanakkor azt is meg kell tanulnom, hol a helyem. Nem tagadom, nem voltam hozzászokva ilyesféle munkához, mégsem rettentem vissza. Igaz, akkor még nem sejtettem, mit kell egészen pontosan ki-, illetve eltakarítanom."

Rita feladata lett tehát a telep tisztán tartása, a tábor takarítása, a lányok mosdatása, ruhájuk kimosása, ahogyan az istálló "gondozása" is munkakörét képezte. Az istállóban több dolga akadt, hiszen az odakerült virágok már jócskán rothadásnak indultak. Rita csak így jellemezte őket magában. Kezdetben igyekezett tőlük minél távolabb maradni mind fizikailag, mind lelkileg. De minden erőlködése mellett nagyon nehezen ment neki. Ha tehette volna, szinte mindennap bement volna hozzájuk, ellátta volna őket a szükséges gyógyszerekkel, friss váltás ruhát adott volna rájuk, a naponta megfürdetett beteg és megkínzott testükre.

És igyekezett volna kitartást, még több erőt önteni beléjük. Ezzel szemben rengeteg teendője miatt két- volt, hogy háromnaponta jutott csak az "ápolásukhoz". Ugyanakkor bántotta az a tudat is, hogy mintegy szánalmas tűzoltómunkát végez csupán, melyre egyáltalán nem volt büszke. Igazság szerint szégyellt megjelenni a lányok előtt, egészségesen, érintetlenül. Jó ideig még szűzen.

"Sokszor úgy éreztem, belepusztulok, ha még egyszer a szemükbe kell néznem. Ezért leginkább kerültem a pillantásaikat. Sunyin lehajtott fejjel tettem-vettem közöttük, miközben folyton azon imádkoztam, hogy minél kevesebb ideig kelljen az istállóban tartózkodnom. Nem volt ez így rendjén. Nem volt helyes. Elítéltem saját magam. És nem azért, mert én hozzájuk képest nyerő helyzetben voltam. Nem. Azért éreztem magam rosszul, mert képtelen voltam, ha csupán másodpercekre is, de átvenni a szenvedésüket. Nem hoztam számukra megnyugvást, holott az is a feladatom lett volna. No, persze azt nem a banda határozta meg számomra. Az én lelkiismeretem ösztönzött arra, hogy próbáljam minél jobban Teréz anyaként megállni a helyem. Ez az elvárás persze önmagában is nevetséges. De egy valamit már régóta nem tudtam, még csak eszemben sem volt. Nevetni."

Nevettek viszont helyette is a férfiak. Kegyetlenek voltak és irgalmatlanok. Nem hatotta meg őket semmi. Élvezettel bántalmazták, kínozták és erőszakolták sorra a táborban fekvő tehetetlen lányokat. Ritát nagyon megviselték lelkileg a sikolyok, kétségbeesett felkiáltások, fájdalom szülte nyögések, az erőtlen és reményvesztett halk sírások. Nem tudta, hogy meddig kell elviselnie ezt a borzalmat, de érezte, hogy soha nem fogja megszokni. Soha. Mert nem lehet. Ahogyan ép ésszel sem lehet mindazt felfogni, ami a telepen zajlott.

 

***

 

Minden hétköznap érkeztek látogatók a tábor területére. Ezek a látogatók olyasféle vendégek voltak, akik pár órányi örömöt vásároltak meg pénzen a bandától. "Természetesen" a táborban lakó lányok kárára. Ezeket a lányokat szexuális szolgáltatásokra kényszerítették, cserébe a nagy semmiért. Hiszen a pénzből vajmi keveset láttak viszont, gyakorlatilag semmit. Ellátásuk pedig még a háborús viszonyokét is jócskán alulmúlta. Ez a hely maga volt a fertő, mely tökéletes táptalajául szolgált a züllésnek és pusztulásnak. A tábor épületében 15-20 lány volt elszállásolva, számuk a betegségektől függően váltakozott. Az istállóban azonban ezek kétszerese is előfordult. A lányok priccsei között betonfalak magasodtak és cellaként vették körül a fekhelyeket. Ezekben a cellákban fogadták a "vendégeket". Egyéb természetes szükségleteik kielégítését tekintve is szűkölködtek. "Dolguk végzésére" egy, a háztól viszonylag távol eső fabódéban volt lehetőségük. A tábor élete így nézett ki hát: a szerencsétlen lányokat kizsigerelték, megalázták, majd kizsákmányolt testüket eldobták, ahogyan az elhasznált papírzsebkendőtől szabadul meg az ember.

A vendégek többsége általában visszafogott vérmérsékletű férfi volt, akik tényleg az áhított örömért keresték fel ezt az elátkozott helyet. Ők megelégedtek a szimpla szexuális érintkezéssel, melyhez nem igényeltek semmiféle pluszt. Ők tették ki a vendégsereg 90 %-át. A lányok örülhettek, ha egy "átlagos" vevő karjai közé kerültek, mert azok bántásától nem kellett tartaniuk, csupán elviselni a nem kívánt, undort keltő, olykor mosdatlan férfi testeket. A maradék 10 % azonban ennél jóval vérmesebbnek bizonyult, akik nem riadtak vissza a szadizmus, bántalmazás különféle eszközeitől sem. Brutálisak, lelketlenek voltak, nem nézvén, hogy milyen szenvedést, sérüléseket okoznak tetteikkel.

"De nem csak a vendégek fordultak meg köreinkben, hiszen időről időre egy másik "állatfaj" is betette a lábát hozzánk. Minden egyes hónap utolsó napján ugyanis újabb látogatók érkeztek a telepre. Ezek a látogatók nem egyeztek azokkal a vendégekkel, akik más hétköznapokon jöttek a táborba, úgymond igénybe venni a lányok "szolgáltatásait". Nem, ők voltak a vevők, egyfajta "üzletemberek" akik a számukra felajánlott lányokat kívánták megvásárolni, elvinni és a későbbiekben újfent áruba bocsátani, ki tudja hol, ki tudja mi célból? Ez már végképp mellékes volt a banda számára. Egyfajta húsvásárhoz tudnám hasonlítani azt, ami ezeken a napokon a táborban zajlott. A még járni tudó, ám mégis "túlhasznált" lányokat áruba bocsátották, akik pontosan tudták, hogy mi történik körülöttük, velük, mégsem tudtak tenni ellene.

A telepnek tehát éppúgy meg volt a maga rendje, ahogy egyébként minden más normális közösségnek. Akár a rendesen funkcionáló családok vagy társadalmak esetében. Igaz, mi nem voltunk sem társadalomnak, sem egy rendes családnak tekinthetők. Szörnyek voltunk, akik a romlásnak és pusztulásnak vannak alávetve. A férfiakat az éltette, míg minket lányokat, az gyilkolt tömegszámra."

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-az-istallo-/