A pusztulás rózsái (A telepen) V. Fejezet

2012.06.09 09:47

A telepen

 

"A tábor gyakorlatilag egy óriási hodály volt azon a telepen, ahová vittek. Az éjszakai utazás során bár fél-éberen, de magamnál voltam és felfogtam, hogy átléptük a szlovák-magyar határt. Szlovákiába kerültem tehát, egy hatalmas, pusztaságra, mely bénítólag ölelt körül. Feltehetően magánbirtok volt az a föld, melyre először tettem a lábam, mikor kilökdöstek az autóból. Ekkor már teljesen magamnál voltam. A szememet nem takarták le, így mindent jól láthattam. Féltem, rettegtem. Férfiak álltak az autók mellett és mind engem vizslattak. Összeszorult a torkom a pillantásaiktól. Tudtam, hogy ami rám vár, az maga a borzalom. S bár nem sejtettem, hogy pontosan mit is fog jelenteni számomra, abban a percben legszívesebben meghaltam volna. Igen. Ha én akkor és ott választhattam volna az élet és halál között, gondolkodás nélkül dobtam volna el magamtól az életet."

A férfiak hangosan felnevettek. Ritát ketten fogták közre két oldalról, egy szorosan mögöttük állt. A bakancsost nem látta, igaz, ő már nem szállt be velük az autóba. A viskó mellett négyen beszélgettek, amikor megérkeztek. Amint meglátták a kanyarodó autót, eldobták cigarettáikat és elébük mentek. Rita kénytelen volt elviselni, ahogyan őt nézték. Mást úgysem tehetett. Már többször megbánta, hogy ilyen kihívó öltözékben ment a diszkóba, de ezekben a percekben leginkább a föld alá süllyedt volna.

"Úgy éreztem magam, mint a lemészárlásra váró disznó, melyet a vágóhídra hurcolnak. Ez is egyfajta vágóhíd volt, csak mi éppen ezerszer annyit szenvedtünk a vég előtt. Akkor még nem tudtam, csupán sejtettem, hogy rajtam kívül vannak még lányok a telepen. Valahogy egyből nyilvánvaló volt számomra, hogy ezek a férfiak "nagyüzemben" folytatják eme tevékenységüket, melynek lényege a lánykereskedelem. Ezt gondoltam, mégis nehezemre esett tudomásul venni. Hiszen mely lány vagy nő fogadná el mindenfajta kétségbeesés nélkül a rideg valóságot, miszerint lánykereskedők markába került? Úgy vélem, az ép eszűek közül egy sem."

A férfiak szóba elegyedtek, de a lányhoz nem szóltak. Rita nem is bánta. Úgysem értette a nyelvüket, nem igazán tudott volna mit kezdeni a helyzettel. Talán az életéért könyörgött volna hasztalanul, hiszen úgysem várt tőlük könyörületet. Nézte összekötözött kezeit, melyeken nem rendes kötél feszült, inkább kender. Óvatosan megmozgatta benne az egyik csuklóját, ám a kender szorosan fogta, kicsit sem lazult.

Miután befejezték a beszélgetést, mindannyian ránéztek. Az egyik markánsabb fickó nagyot köpött a földre, összecsapta nagy lapát tenyereit és megindult a lány felé. Amikor odaért hozzá, körül járta, úgy szemrevételezte. Közben nagyokat füttyentgetett.

"Sértették a fülemet ezek a trágár füttyök. Persze nem voltak mások szimpla füttyöknél, mégis olyan degradáló, megalázó volt, ahogy az a nagydarab férfi járkált körülöttem. A pokolba kívántam, az összes többivel együtt, akik képesek arra vetemedni, hogy lányokat raboljanak az éj leple alatt. Nagy bátorság egy lánnyal kezdeni, mondhatom. Öten egy ellen, ez ám a férfias viselkedés. Ráadásul az a szerencsétlen még meg is van kötözve, így aztán nem nehéz felülkerekedni rajta. Gyáva kutyák! - A düh csak úgy forrongott bennem. Rettegtem tőlük, mégis az irántuk érzett gyűlöletem oly erővel tört rám, hogy még magam is meglepődtem rajta."

Ahányan voltak, mind közrefogták Ritát. Ketten kétfelől megragadták a karjait, hátul szintén ketten fedezték társaikat, míg egyikőjük állt a menet élére. A kis csapat elindult úti célja felé.

"A ház hatalmas volt, melyben kisebb "boxok" különültek el egymástól. A boxokat koszos lepedők takarták, így azok mögé nem láthattam. E percben nem is kívántam többet tudni erről az elátkozott helyről, mint amennyit szabad szemmel felfogtam. Ahogy a folyosón haladtunk, az egyik sarokból elfojtott nyögések, vergődés zaja hallatszott. Mikor odaértünk ahhoz a boxhoz, a lepedőt félrehúzta egy férfi és kijött onnan. Én pedig beláthattam. Egy lányt erőszakolt éppen két társa. A szerencsétlen lány minden mozgatható tagjával oda volt kötözve az ágyhoz, így gyakorlatilag semmi esélye nem volt az ellenállásra. Tisztában voltam azzal, hogy rám is pontosan ez a sors vár. Elhaladtomban megláttam a lányon fekvő férfi hátát, a fellibbenő lepedőn túl. Egy nagy tetoválás volt rajta, mely pokoli jelenetet ábrázolt. Mintha a purgatóriumban játszódott volna, ahol egy fiatal lányt főztek kondérban a körülötte ugráló ördögfajzatok. A kondér alatt bőszen pattogott a tűz, míg felfelé vastag füstcsóva távozott belőle. A csóva egészen a férfi tarkójáig kúszott és haloványan egy gonoszan vigyorgó kígyó fejének derengett. A kép találó volt, pontosan így éreztem magam elrablóim telepén. Én szintén az a lány voltam, aki az erőszaktevő hátára volt maradandón rápingálva. Próbáltam nem gondolkodni és hagytam, hogy magukkal sodorjanak az események.

A sor végén az utolsó előtti box előtt megálltunk. Behunytam a szemem és igyekeztem valami szépre gondolni. Valamire a múltamból, ami a régi életem része volt, mára azonban értelmét vesztette, mint minden. De nem jutott más eszembe, csupán az a kedves, meleg tekintetű, barna szempár, melyre utolsót pillantottam. Akkor mégis elég volt ennyi.

Az egyik kísérőm félrehúzta a boxot takaró lepedőt, majd fejével intett nekem, hogy lépjek be. A lábaim azonban nem engedelmeskedtek, mintha földbe gyökereztek volna. Nem volt nekik probléma, ezt is megoldották. Az egyik hátam mögött álló férfi egy jól irányzott rúgással rögtön indulásra bírt. Ráestem a boxban található koszos ágyra. Undorodtam hozzáérni még a rávetett bűzös takaróhoz is. A hányinger kerülgetett. Fektemben megfordultam, de addigra ők már nem voltak a box előtt. Hangos röhögcsélések közepette kivonultak a teremből."

Körülnézett, bár nem volt mit látnia boxának falain és a szintén falként funkcionáló piszkos lepedőn kívül. Felmérte viszont leendő ideiglenes vagy talán végleges otthonát, melyben élnie kell ezentúl és ki tudja még miket elszenvedni? Az egész "fülke" nem volt több, mint 2 x 2 méterű alapterület, mely rácsok nélkül sem keltett kellemesebb benyomást egy cellánál. Egy élet leéléséhez legalábbis semmiképp. Jobbra tőle egy nagyon régi kórházi kisszekrény állott. Három fiókja volt mindösszesen, tetejéről egy közepes méretű koszos lavor nézett vele farkasszemet. Rita felkúszott egészen az ágy fejéhez és hátát nekitámasztotta a falnak. Hallgatózott. Hallgatta a környező neszeket, melyek az egyes boxokból hallatszottak ki. Felnézett a plafonra, melyről a neoncsövek bántóan világítottak szemébe. Egyszer csak egy férfi üvöltés hallatszott. Nem haragos, mint inkább kéjjel teli. "Eljutott a csúcsra... Oda, ahová minden férfi vágyik.." - gondolta magában keserűen és ismét elfogta a hányinger. Halk, elfojtott sírás hangzott fel időnként, melyet több helyről is sűrű, jól hallható sóhajok kísértek. A levegő megtelt a szenvedések hangjaival, melyeket szinte vágni lehetett volna a teremben. A lány együtt érzett mindannyiukkal. Ekkor mozgásra lett figyelmes közvetlenül saját cellája előtt. Megdermedt a rémülettől, mert tudta, most került rá a sor. Nem hagytak neki sok időt.

"Először, amikor egy árnyék vetült lepedőmre, szívem szerint felkiáltottam volna. Igaz, teljesen hasztalanul. Az árnyék jól kivehetően egy férfié volt. Nem tudom, meddig állt ott pontosan a boxom előtt, én mindenesetre éveket öregedtem azalatt a pár másodperc alatt. Lejátszódott lelki szemeim előtt hátralévő életem csúfos, rettenetes vége."

Az árnyék gazdája habozni látszott. Végül nem tágított és fellibbentette a lepedőt. Amikor meglátta a férfit, Ritának ismét kiálthatnékja támadt. Milos állt ugyanis vele szemben. Felemelte két kezét, ezzel jelezvén, hogy a lánynak nincs félnivalója. Óvatosan közelítette meg az ágyat és leült a végére. Hallgatott. Így nézték egymást szótlanul. Az elrabló és a rab. A fiú látta Rita szemében a félelmet, ezért bátorítólag rámosolygott, majd halkan megszólalt.

- Tudom, hogy most gyűlölsz. Tudom, hogy e percben szíved szerint elvágnád a torkom és messze szaladnál. Vissza, az otthonodba. - az otthon szó hallatán Rita szíve elszorult és hüppögni kezdett.

- Ne félj! Egyelőre legalábbis nincs rá okod, mert Te - hangsúlyozta - kivételes helyzetben vagy. Látom, hogy nem értesz semmit és rettegsz. De ez természetes! Nézd, ez ami veled és a többi lánnyal történik, a hatáskörömön kívül esik. Ezek ellen nem tehetek semmit. Viszont annál többet tehetek érted. Tudod, a klán főnöke az én nagybátyám és egyben keresztapám. Jómagam kiváltságos helyzetet élvezek nála, mely kiváltságból te is részesülhetsz, csak akarnod kell. Mindjárt elmagyarázom neked, hogy világosabb legyen. Szóval, holnap lesz a születésnapom. És Keresztapa szokásához híven, minden évben pazarabbnál pazarabb ajándékokkal halmoz el. Idén nem kértem tőle semmit. Még nem is kaptam. De! Amikor majd ma este magához hívat vacsorára és megkérdezi tőlem, hogy mit szeretnék, én Téged foglak megnevezni. Ehhez persze az kell, hogy együttműködj velem. Jó kislány legyél és ne legyen rád panasz. Ha jól viseled magad, csendben meghúzódsz, meglátod, holnap új napra virradsz és az életedet - mely most még rabságnak tűnik számodra - más megvilágításban fogod látni.

"Teljesen összezavarodtam. A sors fintora, hogy Milos iránt érzett gyűlöletem nem csupán ellenszenvvé, hanem hálává alakult. Ő egy mentőövet dobott nekem, mely egyben az életet is jelentette számomra. S bár nem tudtam, mire számíthatok a felajánlott kiváltság birtokában, abban biztos voltam, hogy jobb helyzetbe kerülök általa, mintha a táborban sínylődnék élhetetlen körülmények között a többi áldozathoz hasonlóan.

Amikor Milos befejezte a mondandóját, még egyszer mélyen a szemembe nézett, hogy lássa, vajon megértettem-e az iméntieket? Megértettem és bólintással jeleztem felé. Elköszönt, majd magamra hagyott. Ott a mocskos priccsen egyszeriben árvának, elhagyatottnak éreztem magam és olyan reménytelennek tűnt minden. Rám tört a zokogás. Nem tudtam abbahagyni, pedig nagyon akartam. Tudtam, hogy erősnek kell lennem, mert csak az erőmből építhetek fel bármit is abból a nagy semmiből, amit "jutalmul" kaptam vagy még kaphatok. Értéktelennek éreztem magam, egy szimpla árucikknek, akit a piactéren adnak-vesznek idegen férfiak, éppúgy, mint évszázadokkal ezelőtt a rabszolgákat. Próbáltam elhessegetni magamtól a rosszabbnál is rosszabb gondolatokat. Elvégre Milos azt mondta, ha jól viselem magam, kihoz ebből a pokolból. Csak csendben húzódjam meg és engem fog kérni keresztapjától, ezáltal pedig megszabadulok minden szenvedéstől vagy legalábbis távol kerülök tőle. Csak abba kell hagynom a szűnni nem akaró sírást. De most rögtön, mert holnap új napra virradok egy ajándékként. - Ekkor ismét feltört belőlem a zokogás. Sirattam a múltat, a jelenem és a jövőmet. Ez volnék hát semmi több, mint egy pazar ajándék..."

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-a-tabor-/