A pusztulás rózsái (Amikor már nincs tovább...) XV. Fejezet

2012.06.09 09:57

Amikor már nincs tovább...

 

Rita a Kiválasztott mellett töltötte hát napjait és várt. Míg egy késő őszi napon eljött, aminek jönnie kellett.

"A szülés éjfélkor indult meg. Óriási kiáltásra ébredtem. Azonnal tudtam, elérkezett az idő. Csak úgy sebtiben magamra kaptam a köntösömet és a tőlem telhető gyorsasággal leszaladtam a nyikorgó lépcsőn. Erikaa görnyedten állt az ágya mellett. A szívem vadul kalapált, torkom elszorult. Ekkor észrevette, hogy mögötte állok. Nehézkesen megfordult és rám nézett. - Itt az idő! - csak ennyit mondott, majd a padlóra roskadt. Én odaugrottam hozzá és felsegítettem az ágyára. Nagyokat fújtatott. Profi volt, ez egyből látszott rajta. Jól tudta, hogy mikor mit kell tennie. Ez a magabiztossága nagy súlyt vett le a vállamról és kis idő múlva rám is átszállt. Mélyeket lélegeztem és közben azt figyeltem, miben lehetek a segítségére? Ő pedig irányított, minden fájdalma ellenére halkan, szelíden. Szinte csak suttogott. Mintha már áthatotta volna a közelgő szülés élménye, a felemelő "életadás", mellyel csak egy édesanya képes megajándékozni saját gyermekét."

Azonban egyik pillanatról a másikra a szülés rémálommá változott. Valami baj történhetett, mert a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan Erikaa nekem előrevetítette. Valószínűleg beszorulhatott a baba, mert a célnál megakadt a folyamat. A kis fejecskéje előbukkant a hüvelyből, már ott tartottam a két tenyeremben, várván, hogy ha lassan is, de a mellkasa, majd végül az egész baba kicsusszan védett rejtekéből. Azonban sajnos nem ez következett. Erikaat mérhetetlen kínok gyötörték, de ezzel ő mit sem törődött. Az elviselhetetlen fájdalom határáról is csak a babával foglalkozott, utolsó erejével is csak őrá összpontosította minden figyelmét. Ijedten vártam az utasításait. Erikaa gondolkodni próbált, miközben mélyeket lélegzett. Közben azonban egyre több vér távozott méhéből.

- Beszorult. - nyögött egy nagyot - Beszorulhatott a válla, azért nem halad tovább a baba. Kérlek, segíts! Itt már csak te tehetsz valamit. - Forogni kezdett velem a világ, agyam ezerrel lüktetett és lábaim is kezdték feladni a szolgálatot. Mindezzel most én nem törődtem. Ennek a nőnek és kisbabájának az élete csakis tőlem függött, nem hagyhattam cserben őket.

- Mit tegyek? Csak mondd és megteszem. - néztem rá.

- Segíts nekem felhúzni a lábam. Nekem már alig van erőm hozzá, de ha rám tolod, az sokat jelenthet. - Nekifeszültem és a hasára nyomtam a lábát. Nagyot üvöltött. Iszonyatos fájdalmakon mehetett keresztül, már bele sem gondoltam, csak tettem a dolgom.

- Jó, így jó lesz. Köszönöm... Most próbáld meg elforgatni a babát. Valahogy, bárhogy. A könyvek szerint 270 fokkal kell, de csináld úgy, ahogy tudod. Csak siess, kérlek, mert nincs sok időnk. A baba élete mostantól nagy veszélynek van kitéve.

Megpróbáltam mindent. Végül nagy nehézségek árán sikerült elfordítani a babát és kiszabadult a válla. Ám ekkor egy reccsenés hallatszott. Halálra váltam, a vér megfagyott ereimben. Biztos voltam abban, hogy kárt okoztam a magzatban és eltörtem a fejét. Képtelen voltam felfogni, hogyan történhetett mindez? Hiszen én annyira vigyáztam rá, olyan óvatosan nyúltam hozzá, mint a hímes tojáshoz, a fejéhez pedig nem is értem... Valószínűleg másodpercek teltek el csupán, bár én óráknak éreztem, mikor Erikaa megszólalt.

- Nyugalom, nem... nem a baba volt.. Én voltam... Azt hiszem.... aaazt hiszem eltört a farcsontom... - szava elakadt, a fájdalomtól elájulhatott. Még mindig tartottam a baba fejét, már a vállai is kint voltak, s mivel Erikaa-ra most nem számíthattam, az idő pedig mind jobban sürgetett, gyors cselekvésre szántam el magam. Jobb híján én húztam óvatosan a babát, mert a szükséges nyomás nem érkezett a testből, ami hozzá segíthette volna a megszületéséhez. A babatest pedig egy kis ellenállás után engedelmeskedett és percek alatt a kezemben tarthattam végre őt. Kislány volt, egy meseszép, egészséges, tökéletes kislány! A meghatottságtól eleinte szólni sem tudtam. Legszívesebben egyszerre zokogtam és kacagtam volna. A szívemet jóleső melegség töltötte el."

Reszkető kezekkel vágta el a köldökzsinórt, ahogyan Erikaa könyvében olvasta és látta a képekről. Utána lemosdatta a magzatmázas kisbabát és jó alaposan megtörölgette. A csecsemő fürdetés közben elcsendesedett. Végig nézte Ritát, mintha éppen azt találgatta volna, vajon ő lenne-e az édesanyja? A lány egészen közel hajolt hozzá, hogy a kisbaba minél jobban láthassa az arcát. Erről még az egyik szakkönyvben olvasott, miszerint az újszülöttek születésük után még jó ideig nem látnak tovább pár centiméternél. Amikor végzett a tisztogatással, bebugyolálta egy vastag törülközőbe és az ájult asszonyhoz sietett vele.

- Erikaa! Gyönyörű kislány! Csodálatos, csodaszép! Nézd! Nézz ide, Erikaa! - Rita sírt örömében. Még nem volt része ilyen csoda születésében. Erikaa azonban nem mozdult, még szemeit sem nyitotta fel. Légzése csillapult, mellkasa már nem zihált annyira.

A lány megijedt és újra szólongatni kezdte az asszonyt. Kétségbeesetten hajolt fölé, miközben egyik karjával a babát tartotta, másikkal pedig Erikát rázta egyre erősebben. Hosszú percek teltek el így, Rita már-már kezdte feladni a reményt. Ekkor barátnője felnyitotta szemeit és halkan, alig hallhatóan megszólalt. Szinte csak lehelte a szavakat: - Mutasd... kérlek.. hadd nézzem meg utoljára, mielőtt... - hangja ekkor elcsuklott, nem folytatta tovább. Mindketten tudták, mire gondol, mit érez most. Ritát rázta a zokogás, a kisbaba is vele sírt.

Egészen közel tartotta hozzá gyermekét, hogy jól láthassa őt. - Csodaszép... - Erikaa szeméből egy könnycsepp gördült alá. Aztán még egy és még egy. Nem tudott betelni a kisbaba szépségével. Tökéletes volt. Éppen olyan, mint amilyenről egy igazi édesanya álmodik. Csak éppen nem ilyen körülmények között...

Nagyon gyenge volt. A vér továbbszivárgott belőle, bár már így is rengeteget veszített a szülés alatt. Rita tehetetlenül nézett körül, mivel tudná még jobban elállítani? Ennyi vért ő még életében nem látott egyszerre. Csak a horror filmekben. Dehát ez is felért egy horrorral. Nem tudta, mitévő legyen? A segíteni akarás szinte szétfeszítette belülről, mégsem tudott segíteni rajta. Egy kórházban biztosan el tudták volna látni. Egy kórházban... az orvosok... Üvölteni szeretett volna, de ezt sem tehette. Egy haldokló édesanya mellett, kezében az anya újszülött gyermekével, akinek most nagy szüksége van őrá. Erikaa nagyot sóhajtott. Megnyugodott. A csecsemő egészségesen érkezett erre a csúf világra. De bármennyire is csúf ez a világ, ő biztosan jó helyre és jó kezekbe, szerető szülőkhöz kerül, akik mindent megtesznek majd azért, hogy boldog élete lehessen. Mit kívánhat ennél többet egy érző anyai szív? Rita látta rajta, hogy az asszony immár semmi mást nem kíván az élettől.

"Elmosolyodott és lehunyta szemeit. Kis idő múltán újra rám nézett. - Köszönöm! - rebegte felém, majd álomba szenderült. Én akkor még nem tudtam, hogy utoljára tekintett fel. Szemei végleg becsukódtak. Amikor kezdett derengeni, hogy mi is történik valójában, a szívem kettéhasadt. Erikaa számára itt ért véget az élet. Nem pillanthatta meg többé gyermekét. Én pedig csak álltam ott és néztem élettelen testét, békés arcát. Mindent, mi nem sokkal ezelőtt még tele volt élettel, szeretettel, reménnyel. Mindent, mi csak ő volt. A csecsemő még mindig a karomban szuszogott, lassanként elcsendesült. Még soha nem tartottam kezemben újszülöttet, de erről az élményről akkor szívesen lemondtam volna. Ez a kisbaba még korábban veszítette el édesanyját, mint testvérkéi."

Mikor kissé magához tért az elmúlt események okozta döbbenettől, óvatosan belefektette az alvó kisdedet a bölcsőbe. Majd odament Erikaa ágyához és ráült. Ezúttal nem érdekelte a tengernyi vér, mely a lepedőn éktelenkedett és a nő kínhaláláról árulkodott. Megfogta az asszony kezét. Jéghideg volt. Rita a sok fájdalomtól és szenvedéstől megkérgesedett szíve továbbhasadt. Úgy érezte, már nincs tovább. Talán órák is elteltek, ahogy ott ült az ágyon halott barátnője mellett. Kint már kezdett besötétedni. A házban egy aprócska halk nesz, annyi sem hallatszott, csak a néma csend honolt. A lány végül megmozdult és felállt. Körül nézett. Gondolkodni próbált, de sehogy sem sikerült neki, így ösztöneire bízta magát. Gépies mozdulatokkal tette a dolgát. Kihúzta a vérrel szennyezett lepedőt Erikaa teste alól, a többi véres ágyneművel és ruhával együtt összegyűjtötte, zsákba rakta. Felmosta a padlót és rendet rakott. Utoljára hagyta az asszony lemosdatását. Tiszta száraz ruhába öltöztette, haját szépen kifésülte és két varkocsba fonta. Gyönyörű volt még így holtában is. Az embernek őt nézve, olyan érzése támadt, mintha csak aludna. Bárcsak aludt volna!

"Csendben dolgoztam a szobában, hogy fel ne ébresszem a békésen szuszogó kisbabát. Miután végeztem, kimentem a konyhába, hogy felkészüljek az újszülött etetésére. Furcsamód minden ízemben remegni kezdtem, holott "csupán" egy kisbaba táplálásáról volt szó. A konyhaszekrényben többféle tápszert is találtam, kimondottan újszülöttek részére. Erikaa minden tekintetben felkészült a gyermekáldásra. A hosszú évek tapasztalatai rendesen megedzették anyai szívét és egyben magabiztossá, gyakorlott édesanyává tették. A konyhában minden szükséges felszerelést megtaláltam, amikre korábban felhívta a figyelmemet és melyekre egy kisbabának szüksége lehet. Voltak cumisüvegek különböző márkájúak, nagyságúak, a hozzájuk illő etető cumifejekkel. Még a nappali játszó- és alvócumik is ott sorakoztak mellettük katonás rendben, ha a csecsemőt esetleg meg kellene nyugtatni. Mindent Erikaa útmutatásai alapján csináltam. Ha nem avatott volna be annak előtte egy újszülött gondozásának rejtelmeibe, nem tudtam volna helytállni. Talán sejtette előre, mi fog történni? Megérezte és biztonságban szerette volna tudni gyermekét. Mert ilyen egy igazi anya!"

A kisbabát álmában etette meg, mielőtt még felébredt volna. Időt akart nyerni magának, hogy szembenézzen egy újabb felelősségvállalással. Miután visszafektette a bölcsőbe, Erikaa rejtekhelyéhez ment, ahol a naplót tartotta. Meglepetten látta, hogy nem csupán a napló van ott. Pontosabban nem csak az a napló, mert első látásra legalább egy tucat nézett vele farkasszemet. És volt még valami. Nem tudta megállapítani ugyan, mi lehetett az a folyadék, amely egy műanyag flakonban volt, mindenesetre gondolta, hogy még fontos lehet számára. Hiszen Erikaa jól tudta, mikor mit és miért tesz?

"Visszahelyeztem rejtekükre Erikaa féltett kincseit és a korábban megbeszéltek alapján kitettem a fehér és fekete zászlókat az ablakba. A telep őrzői hetekig felénk sem néztek, hacsak nem jeleztünk számukra a zászlókkal. A fehér szín a baba megszületését jelezte, a piros betegséget, a fekete halál esetet. A zöld színű zászlóval üzentünk, ha valamire szükségünk volt (élelem, tisztálkodószerek, ruházat vagy bármi). A házat természetesen nem hagyhattuk el, arról pedig, hogy eszünkbe se jusson megszökni, két vadított véreb gondoskodott."

Adrián vette a zászlók üzeneteit és halkan kopogtatott a bejárati ajtón. Szemében ezúttal szomorúság tükröződött. Ritának ekkor jutott először eszébe, hogy talán neki is van szíve.

- Ki az? - kérdezte, de szavak nélkül is tudták, mire gondol.

- Nem a baba, Erikaa ment el. A baba... - Rita hangja elcsuklott és kis idő kellett neki, mire összeszedte magát ahhoz, hogy beszélni tudjon. - A baba megszületett épen és egészségesen. Ő jól van. Megetettem, most alszik.

Adrián némán bólintott, majd belépett a lány mellett a házba. Ő elvégezte azt, amire Rita képtelen volt. Felment a lépcsőn, miközben egy fekete zsákot húzott maga után. Pár perccel később újra megjelent és a zsák "tartalmával" kilépett az ajtón.

"Együtt temettük el. Csak ő és én. Ezúttal Adrián nem igényelt több segítséget maga mellé. Erikaa-nak más sírhelyet kerestünk, távol a többi rózsától. Egy dombtetőt választottunk, melyet jól ismertünk már és tudtuk, tavasszal gyönyörű zöldbe öltözteti a természet. Tökéletes volt Erikaa végső nyugalmához. Nagy meglepetésemre Adrián addig számomra ismeretlen emberségéről tett tanúbizonyságot. Még fegyverét is letette a földre, úgy tevékenykedett mindvégig mellettem. Ketten ástuk a mély gödröt. A legmélyebbet, melyet eddig valaha ástam. Szótlanul tettük a dolgunkat, gyakorlatilag egymás keze alá dolgoztunk. Nem volt sok időnk, nekem sietnem kellett vissza a házba. Hiszen a következő etetés alig két óra múlva volt esedékes. Így is nagyon rossz érzés volt számomra egyedül hagyni a kisdedet a gazdaépületben. De nem volt más választásom. Ide nem hozhattam ki a hidegbe. Tél eleje volt már és a fagy nem is váratott sokat magára."

 

"Szeretett Nővérkém!

Te is mérhetetlenül hiányzol nekem, minden órában. Te, aki úgy vigyáztál rám mindig, mintha saját kislányod volnék. Amikor még mindketten gyerekek voltunk és anyu sokszor bízott a gondjaidra, mert munkába kellett mennie. Főleg a nyári szünetekben, amikor még nagyiék is dolgoztak. Bizony, éber tyúkanyóként őrködtél felettem, pihés csibe felett. Kénytelen voltál, mert már akkoriban nagyon vakmerő voltam, aki semmiféle veszélyt nem érez és nem lát. Ráadásul nagyon barátkozó is voltam, bárkivel képes voltam leállni az úton és beszédbe elegyedni. Ezért elrettentésemül beszéltél nekem azokról a bizonyos "zsákos bácsikról", akik, ha nem vigyázok, közel férkőznek hozzám és mielőtt még feleszmélhetnék, egy szempillantás alatt a zsákjaikba dugnak. Hatásosak voltak ezek a rémtörténetek, melyek jól tudom, engem védtek és nem csupán örömödet lelted abban, ha engem ijesztgethetsz velük. Bár akkoriban még úgy gondoltam. És mérges voltam rád, amiért félelmeket szülsz bennem.

Sajnos a zsákos bácsik végül mégis csapdába csaltak és zsákjukban messze földekre loptak. Oda, ahol nincs élet, csak zsákok, melyek a halál hírnökei. Naponta találkozok velük, mert köztük élek. Zsákjaik körülvesznek, bármerre is lépek.

Ma már tudom, minden, amit tettél, az én javamat szolgálta. És tudd, hogy végtelenül hálás vagyok értük! Amikor majdan újratalálkozunk, személyesen mondok Neked hálát, mindazon gondoskodásért, melyben igazi nővéremként részesítettél!

Sokszor gondolok Rád!

elveszett húgocskád

Rita"

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-add-a-kezed-/