A pusztulás rózsái (Az istálló) VII. Fejezet

2012.06.09 09:49

Az istálló

 

A lányok szervezete, legyengült immunrendszere nem tudott ellenállni a bántalmazások szülte betegségeknek. Idejük sem volt regenerálódni, mert minden egyes nap újabb és újabb látogatók érkeztek, hogy kényükre-kedvükre kínozzák az előttük fekvő, kiszolgáltatott, magatehetetlen testeket. Mert már nem voltak mások, csupán testek, amiket brutálisan használtak, kihasználtak. Az áldozati bárányok így mind jobban "elhasználódtak", erejük, maradék egészségük végére értek. A már "hasznavehetetleneket" pedig az istállóban helyezték el, hogy ott sorsukra hagyván őket, a természet intézze el a többit. Semmilyen ellátást, kötözést vagy gipszelést, gyógyszereket, de még sok esetben a szükséges sebészeti beavatkozásokat sem biztosították számukra.

"A merő fájdalomban, kegyetlen kínok között vonagló, önkívületi állapotban lévő lányok mit sem tudtak már magukról. Az elszenvedett verések, erőszakok hosszú sora ép elméjüket is megzavarta. Ők ekkor már valóban nem voltak önmaguk. Én pedig csak néztem őket. Elborzadva vettem tudomásul, amit képtelen voltam felfogni."

Az istálló tehát gyakorlatilag az elfekvőt jelentette, ahová a lányokat sorban fektették a koszos priccsekre. Már akinek jutott. Ha egy időben több lány betegedett meg, mint amennyi priccs volt az istállóban, akkor a lemaradóknak már csak a puszta föld jutott. Ezek a szerencsétlenek még kevésbé számíthattak a felépülésre, melynek feltételei semmilyen mértékben nem voltak adottak. A hátrányosabb helyzetűeket csupán egy vékonyabb takaró és egy kevés szalma választotta el a jéghideg földtől. Számukra a biztosnál is biztosabb volt a halál. Csupán idő kérdése volt, hogy melyikükért mikor jön el? Kihez előbb, kihez később, bár ez a különbség is csak napokat jelentett. A korábban távozóknak így valamivel jobb volt talán, hiszen az ő szenvedéseik annyival megrövidültek.

"Az első napokban, amikor szembesültem a táborban és istállóban fekvő lányok helyzetével, mélységes depresszió uralkodott el rajtam. Sokszor már az őrület határán egyensúlyoztam, nem tudván eldönteni, hogy vajon tényleg eszemet vesztettem-e a kínok láttán, vagy még józan maradtam és képes vagyok tovább tűrni az elviselhetetlent? A szánalom és sajnálat már nem kifejezés, amit irántuk éreztem. Szívem szerint egytől egyig mindet megmentettem volna, holott nem is ismertem őket. Ez azonban mit sem számított. Hiszen Istennek mely teremténye érdemel ilyen szörnyűséges sorsot, mely életnek egyáltalán nem nevezhető és csak a pusztulás tölti ki minden egyes másodpercét? Nem ismertem őket, azt azonban tudtam, hogy nem ilyen sorsot szánt nekik az Úr!"

Rita a sok mocskot és bűzt nem tudta megszokni, még napok, hetek múltával sem. Gyakorlatilag ő "tette tisztába" a magukról mit sem tudó lányokat. A vér, vizelet, hányadék és széklet szaga és látványa naponta indított támadást gyomra ellen, melyet csak azután töltött meg, mikor már a lányok gondozásának végére ért. Sokszor ez egyben a nap végét is jelentette, így általában ő napnyugtakor étkezett először. Szervezete érezhetően kezdett gyengülni.

"Düledező viskóm menedékében, másoktól elzárva ugyanúgy szenvedtem velük, éltem át a borzalmakat, igaz, nem közöttük és nem pont úgy. Voltak napok, amikor önmagamat is feláldoztam volna, csak mindegyikük kapjon még egy utolsó esélyt. Mit számít, ha én meg is halok, ha ők szabadságot nyernek és új életet kezdhetnek? Ha lehet egyáltalán új életet kezdeni, túlélvén a poklot."

Az istállóban fekvő lányok már jó ideje hemperegtek a bűn mocskában. Közülük senki nem került ki onnan élve, így jól tudták, mire számíthatnak, ha egyszer oda bekerülnek. Ők már nem számítottak semmire. Csak a halálra, melynek eljöveteléért minden egyes józan másodpercükben imádkoztak.

"Ezen az elátkozott helyen kénytelen voltam szembesülni az elmúlással. Mert minden arról szólt. Egy idő után mind a táborban, mind az istállóban fekvő rózsákat egyben saját gyermekeimnek is tekintettem, akiket minden erőmmel és tudásommal próbáltam óvni, szenvedéseiket csillapítani. Bár olykor úgy éreztem, hogy harcom értelmetlen, igyekezetem hiábavaló. Mégis, valahányszor beléptem hozzájuk, ők pedig rám néztek, láttam a tekintetükben, hogy hasonlóképp éreznek irántam. Így kimondva, kimondatlanul is anyjuk helyett anyjuk lettem. Milosnak hétvégente egyenként számoltam be az állapotukról. Ez általában a romlást jelentette, mert javulásra náluk még csak esély sem volt. Aki egyszer megindult a lejtőn, annak nem volt megállás. Én pedig kétségbeesetten kapkodtam utánuk, hogy ne veszítsem el őket és ha mást nem, legalább az ujjhegyeiket elkapjam. Még maradjon számunkra egy halovány reményszál, melybe belekapaszkodhatunk. Így tartottam hát a rózsákat a meredek hegyoldalon. Ott csüngtek, kapaszkodtak valamennyien a maradék erejükkel, lemondva minden reményről és várva a megváltást. A megváltást, mely legyen gyógyulás vagy halál."

Rita látta Milos szemein, egész arckifejezésén, hogy egy cseppet sem érdekli a megbetegedett és haldokló lányok sorsa. Ám ő kitartóan tájékoztatta újra és újra. A fiú később már nemtörődömségének hangot is adott. Szavaival egyértelműen kifejezte Rita felé, hogy nem akar többé hallani róluk. Véleménye szerint ami történt, megtörtént, azon úgysem lehet változtatni. A telepen ez a "szokás". Akinek menni kell, az előbb-utóbb úgyis elmegy. A lány elszörnyedve hallgatta a fiú okfejtését. Már-már kezdte elfelejteni, hogy ki is ő valójában és mintegy elhitette önmagával, hogy Milos csupán a telepre kényszerített rokon, akinek nincs más választása, mint fejet hajtani zsarnok keresztapjának akarata előtt. De a fiú közönye mérhetetlenül felbosszantotta. Még hogy nem lehet változtatni a szenvedésen! Hiszen a lányok nem akarnak meghalni, ők nem készakarva kerültek a táborba! Ők nem akartak idejönni, ahogy itt maradni sem akarnak! Őket erre kényszerítik! Őket naponta meggyalázzák, megkínozzák és eldobják! Nekik még egyáltalán nem kellene "elmenniük"! Hiszen fiatalok, előttük még az élet. Nekik élniük kell, de nem itt és ilyen körülmények között!

Szemei vérben forogtak, akár egy felbőszített vadkannak. Gyorsan körülnézett a viskóban és tekintete megakadt a hozzá közel eső főzőfülke kicsiny pultjának lapján. Egy vágókés feküdt rajta. Azzal szokta felvágni a megkeményedett kenyereket. Nem gondolkodott, csupán tett. Egy pillanat leforgása alatt ott termett a főzőfülkében, gyenge karjával megragadta a kést és Milos felé suhintott vele. Még előre is lépett, hogy szúrása biztosan célt érjen. A fiú azonban észlelvén Rita gyilkos szándékát, könnyedén kitért előle, a háta mögé került és egy mozdulattal kicsavarta kezéből a kést, míg másik kezét leszorította. Teljesen ártalmatlanná tette őt. Nem volt nehéz, hiszen Rita akkorra már egy gyenge nádszál volt csupán. A lány látta, ahogy Milosban egyre gerjednek az indulatok, majd kisvártatva, még mindig karjainak fogságában, hirtelen megérezte álla alatt a hideg acél érintését. Behunyta szemét és imádkozott. Talán azért, hogy ne szenvedjen sokat és már az utolsó vércsepp kicsordulása előtt a mennyországban lehessen. Készült a vágásra, puha húsának reccsenésére, a vér kibuggyanására. Felkészült saját halálára.

"De az nem következett be. Milos egy idő után leengedte kezét és a földre lökött. Talán rúgott, már nem emlékszem pontosan. Persze nem is ez a lényeg. Ott feküdtem a padlón, ő pedig fölöttem tornyosult, tekintete villámokat lövellt felém. Már lehiggadt kissé, ám visszafojtott dühe továbbra is ott tombolt legbelül, mint egy kitörni készülő vulkán. Vártam és figyeltem. A vulkán csendesedni látszott. Milos megköszörülte a torkát, majd síri hangon beszélni kezdett hozzám. Még a hideg is kirázott tőle. Bár kiabált, ütött-rúgott volna inkább, bármit csak ezt a gyűlöletes hangot ne hallottam volna. Miközben beszélt, felém közeledett. - Én az életet adtam neked, mire te köszönetül hátba támadsz? Ez hát a hálád? - Nem tudtam, mit feleljek erre? Mit is felelhetnék? Itt már nincsenek szavak, csupán indulatok, melyek egy perc törtrésze alatt egymásnak feszülnek. Most a nyugalom a fontos, mert egyelőre a harag az úr. Azt kell legyőznie mindkettőnkben a józan észnek.

Mert a harag rossz tanácsadó. Civilizált emberek vagyunk. Intézzük hát dolgainkat civilizált emberek módján, még ha ilyen körülmények között abszurdumnak tűnik civilizáltságról beszélni is."

Mindennek ellenére nem bánta meg tettét. Akkor sem, ha az az életébe kerül. De megpróbálta, mert kellett. Valamely láthatatlan erő vezérelte. Muszáj volt, hiszen meg kell védenie gyermekeit. Meg kell akadályoznia a "rózsakert" pusztulását. Véget kell vetnie mindannak, ami a telepen folyik. Mert muszáj! Mert kell...

"Még napok, hetek múltán is tomboltam belülről. Így nem lehet tovább élni! Ez nem élet! Puszta emberkínzás, nem más! Dühöm cseppet sem látszott csillapulni, bár erőt vettem magamon, hogy Milos még véletlenül se vegyen észre belőle semmit. Eleinte azt hittem, hogy csupán falra hányt borsó volt mindaz, melyeket a lányok állapotáról mondtam neki. Később azonban meglepetten tapasztaltam, hogy mégis hagytam némi nyomot benne. Egy idő után ugyanis különféle gyógyszereket adagolt nekem, melyeket reggelente az ágyam melletti éjjeli szekrénykén találtam meg. Habár azok csak egy-egy darab antibiotikumot, fájdalomcsillapítót és különféle kenőcsöket jelentettek, mégis sokat számított rózsáim gyógyulásánál. Újra éreztem Milos iránt azt a már rég elfeledett hálát. Az általa biztosított lehetőségeimhez mérten és legjobb tudásomnak megfelelően kezeltem, ápoltam hanyatlásnak induló rózsakertemet, a rózsák pedig hosszú idő után újra nyiladozni kezdtek."

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-a-fantom-/