A pusztulás rózsái (Csak egy tánc volt...) IV. Fejezet

2012.06.09 09:46

Csak egy tánc volt...

 

"Kellemes volt az idő. Finom, langyos, hűs szellő borzolta a fák koronáit, az egész nap érezhető forróság alábbhagyott az esti órákban. Mintha az egész természet egyszerre lélegzett volna velünk, mint aki alig várta már a hűvöset hozó megkönnyebbülést. Ránk is egyfajta szabadságérzett települt, feljogosítván ezzel a legfelelőtlenebb lépéseinkre. Aznap éjjel valahogy közelebb lopódzott hozzánk a gonosz, mi pedig hagytuk, hogy ujjaival megérintsen minket. Álmodozón tekintettem ki az ablakon, mely mögött az átláthatatlan sötétség még rejtélyesebb alakot öltött. Én azt hittem, hogy már mindent tudok a világról. Hogyan működik, kitől mit várhatok? A sötét mikor a legsötétebb és a rossz mikor áll közvetlenül előttem? Úgy gondoltam, mindezt már tudom."

- Rita, ébresztő! Megérkeztünk. - bökte oldalba Klári barátnőjét, majd ugyanazzal a mozdulattal felpattant üléséről. - Mozgás, itt a végállomás! - trillázta és megindult az ajtó felé. A buszsofőr álmos tekintettel mosolygott rájuk. Milyen érdekes tud lenni az élet. Rita erre a kedves szempárra emlékezett utoljára, mely melegséggel töltötte el jéggé dermedt szívét, mikor a Rossz már a karjaiban szorongatta. De akkor még csak nem is sejtette, hogy ez a pillanat lesz utolsó legkedvesebb emléke a földi világról.

- Ott van, látod? - ismét oldalba bökte. Ritát sokszor már bosszantotta barátnője szokása. Mindig ez a bökögetés. És ráadásul a legváratlanabb helyzetekben. Volt, hogy szó szerint megijedt tőle, amikor elbambult és nem számított rá. Nagyon mérges tudott lenni ilyenkor Klárira.

A fiú már a végállomáson várta érkezésüket. De nem volt egyedül. Rita hét fiút számolt összesen, mikor leszálltak a buszról. Pontosan heten voltak, mint a gonoszok... Ekkor újra azt a fagyos szorítást kezdte érezni, mely egyre feljebb és feljebb kúszott a torka irányába. Csak nehezen tudott megszólalni.

- Te, ezek heten vannak. Mért... Miért vannak ilyen sokan? Mi csak ketten vagyunk.

- Ne parázz már, ezek a barátai! - nézett rá lesajnálóan barátnője és arcára öltve legbájosabb mosolyát, az egyik fiú felé fordult. - Szia. Klári vagyok. Ugye jól gondolom, hogy te Milos vagy? Ő itt a barátnőm, Rita. Tudod, akiről olyan sokat írtam már neked.

Rákacsintott a fiúra és kivillantotta hófehér fogsorát. Olyan elbűvölő tudott lenni. Rita irigyelte ezt a tulajdonságát. Bármikor és bárkit képes volt levenni a lábáról. Ezt nem tudja mindenki, mert erre születni kell. Rita megborzongott. Már bánta, hogy otthon hagyta kedvenc kardigánját. Még Klári beszélte le róla, mondván, hogy nem illik a szerkójához. Milyen buta volt. Ismét. Nem szabadott volna hallgatnia rá. Pedig még édesanyja is a lelkére kötötte, hogy azt feltétlenül vegye fel. Vagy legalábbis vigye magával, tekerje a derekára és amikor lehűl a levegő, a hátára tudja dobni.

"De makacs voltam és önfejű. Mint mindig. Fáztam kívül és belül, bár ilyet eddig még nem éreztem. Nyugtalanított a gondolat, hogy kilenced magunkkal vonulunk a diszkóba, melyből 7 fő csupa számomra vadidegen srác. Némelyek jóval idősebbek voltak nálam, ami különösen megrémisztett. Talán harminc éves volt egyik-másik vagy annál is több."

Ritának jóleső érzés volt belépni a szórakozóhelyre. Valahogy felvidította a tudat, hogy nincsenek egyedül. Amerre nézett, mindenhol fiatalokat látott. Az ajtóban álló biztonságiak megszámolták, majd tovább engedték őket. Bejutottak hát a szentélybe. A fiúk foglaltak egy asztalt, ami köré mindannyian letelepedtek. Rita döbbenten nézte barátnőjét, aki egy perc töredéke alatt feloldódni látszott és szorosan simult hozzá újdonsült barátjához, akivel csupán az imént találkozott először.

"Émelygés fogott el, melynek oka még számomra is ismeretlen volt, hiszen a srác nem volt csúnya. Ellenkezőleg, jóképű, magas és kisportolt. A Klárit körülvevő mozdulataiból is kedvesség sugárzott. És mégis... A tekintetében volt valami, ami megrémisztett. Olyan áthatóan tudott nézni az emberre, hogy az már-már úgy érezte, mintha nem takarná semmi és meztelenül állna előtte. Talán mégis levetkőztetett a szemével. Visszatekintve valóban így lehetett."

A lány nem árválkodott sokáig, miközben barátnőjének tették a szépet. Rövid időn belül az egyik fiú közelebb húzódott hozzá és tört magyarsággal egy semmitmondó történetbe kezdett. Rita számára ekkor vált világossá, hogy kísérőik nem magyarok, hanem határon túliak. Ez megmagyarázta Klári barátjának különleges hangzású nevét is. Eme felfedezése azonban korántsem hatott rá megnyugtatólag. Sőt! Fokozódó idegességét talán a vele beszédbe elegyedő srác is megérezhette, mert egyszerre suta mozdulataival simogatni kezdte hosszú barna haját, amitől viszont még erősebb viszolygás tört a lányra. Szabadulni szeretett volna. Mindegy volt már neki, hogy hová és kivel, csak el innen!

"Ekkor láttam meg azt a fiút, aki a bárpultnál álldogált és szemlátomást keresett valakit a tekintetével. Habár azt a valakit nem találta meg, pillantása azonban találkozott az enyémmel. Elmosolyodott. Ez melegséggel töltött el és hatására jóleső érzés kúszott végig a gerincoszlopomon. Talán ő. Gondoltam, majd bátorítólag, mintegy "táncra való felkérésként" kihívóan rámosolyogtam. Ő pedig vette a lapot. Rám nevetett, majd megindult felém. Amikor odaért az asztalunkhoz, kísérőim egyből látták, mi a dörgés, hát arrébb húzódtak, hogy mellém ülhessen. De nem ült. A kezét nyújtotta és megkérdezte tőlem, táncolok-e vele? Éppen olyan számot játszott a dj, ami nem volt éppen ínyemre, nem pörgős, nem is lassú, gyakorlatilag táncolhatatlan, én mégsem utasítottam vissza felkérését. Mert ebben a táncban láttam meg a kiutam. Kiutam a szabadság felé.

Egy dolog azonban nem tetszett benne, amire tánc közben figyeltem fel. Ez pedig a cipője volt. Van egy szokásom, melyet sehogy sem bírok levetkőzni. Két dolgot figyelek meg elsőként a férfiakon. Az egyik a már említett cipőjük. Valahogy mindig is úgy voltam ezzel a dologgal, hogy amilyen a cipője, olyan a viselőjének lelke is. Egyfajta tükörképet mutat magáról. A másik dolog megmagyarázhatatlan, furcsa mégis sokszor döntő volt egy srác megítélésében, nevezetesen a tarkója. Vonzottak a szép tarkók, melyek egyénenként különböztek, mégis sokszor igencsak elnyerték nem titkolt tetszésemet."

Ennek a srácnak koszos volt a cipője. Nem is koszos, hanem mocskos, ráadásul még cipőnek sem nevezhető, mint inkább bakancsnak. Talán katonai.. A tarkóját nem látta, mert végig szemben volt vele, igaz, egy idő után már nem is figyelte. Egyszerűen nem volt rá kíváncsi. A lényeg, hogy kedves volt és nem rámenős, mint azok a tuskók, akik az asztal körül nyomultak rá. Visszafogottsága egyben titokzatos is volt Rita számára, mely titkot mind jobban szeretett volna megfejteni. Valahogy úgy érezte, hogy minden közvetlen megnyilvánulása és azok fogadása ellenére, mégis van közöttük egy láthatatlan fal. Gyakorlatilag egy cél érdekében tevékenykedtek, hogy megismerjék egymást. Rita ennek nem is vetett gátat. Őszintén felelt a fiú kíváncsi kérdéseire és ezen őszinteségéért viszonzást várt el a másiktól. Hiába. A srác mintha szándékosan kerülte volna az egyenes válaszok adását. Csupán egy valamit árult el, a nevét. Legalábbis elmondása szerint Eriknek hívták. A lány kezdett belefáradni a kérdezgetésbe, végül már nem kérdezett tőle semmit.

Kedvét szegte a titokzatosság. Erik ezt észrevette, így feldobandón az alábbhagyott hangulatot, mindkettejük részére rendelt egy-egy kólát.

"Nem voltam éppen szomjas, de nem is ellenkeztem. Mindenesetre a közös kortyolgatás jobb időtöltésnek ígérkezett, mint egy újabb lehetetlen zeneszámra való vonaglás a táncparketten, illetve a szimpla kuka hallgatásnál is csábítóbb volt számomra. Amikor az üdítők megérkeztek asztalunkhoz, Erik ügyetlenül leejtette az öngyújtóját. Nem találta a földön, így én hajoltam le, hogy vakon tapogassam ki. Nagy nehezen sikerült rálelnem az egyik srác cipője mellett. Ahogy felegyenesedtem, bevertem a fejem az asztal lapjába. Nem volt nagy ütés, de nem esett jól."

Erik vigasztalón egy puszit nyomott Rita sajgó kobakjára és viccesen megsimogatta. Ez a lányt is jobb kedvre derítette, így a fagyos hangulat kezdett közöttük felengedni. A hideg kóla is jól esett neki a diszkó fülledtségében. Pár percen belül azonban Rita furcsán kezdte érezni magát. Valamiféle eufórikus érzés kerítette hatalmába, majd egyre jobban elgyengültek a tagjai. Szólni szeretett volna Eriknek, hogy segítsen neki, mert hirtelen rosszul lett, de beszélni sem tudott. Nyelve, egész szája zsibbadni kezdett, még ki sem tudta azt nyitni. A másik pillanatban ültében összerogyott. Nekivágódott a mellette ülő srácnak és lecsúszott a székről. Mozdulni sem bírt. Nem értette, mi történik vele, de sejtette, hogy semmi jó. Erik kapcsolt, hogy valami gond lehet, mire fejével intett két srácnak, felemelte Ritát és a kijárat felé indult. A fiúk követték őket.

"Az esti szellő jól esően csapott az arcomba. Igazán üdítően hatott rám, bár továbbra sem tudtam mozogni, sem beszélni. A fiúk egyre távolabb vittek a diszkó bejáratától, mire nyugtalanságom fokozódni kezdett. Addig az állapotom miatt aggódtam, utána már mástól rettegtem."

- Mindjárt jobban leszel. - suttogta Erik halkan a fülembe. Ez kissé megnyugtatott. Óvatosan letett a földre, majd az egyik fiú felé fordult. - Vissza kell mennem, mert bent felejtettem a kabátomat. Benne van a mobiltelefonom és csak azon tudok segítséget hívni, ha szükséges. Vigyázzatok rá, amíg vissza nem érek. - Azzal csapot-papot és sajnos engem hátrahagyván bement a diszkóba. Ez végképp nem tetszett nekem. Nem értettem, vajon hová tette az eszét, hogy vadidegen fiúk gondjaira bíz, akiket még csak nem is ismer? Forogni kezdett velem a világ. Az őrzésemmel megbízott fiú megvárta, hogy Erik eltűnjön az ajtóban, majd felemelt a földről és megindult velem. Ekkor belülről is lebénultam a döbbenettől. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy én csupán egy külső szemlélőként néztem végig, ahogy rongybabaként hurcolnak ide-oda. Magamban fohászkodni kezdtem, hogy Erik minél gyorsabban visszatérjen és megmentsen.

- Hé, álljatok csak meg! - hangzott fel mögülünk egy erőteljes férfi hang. Kis csapatunk megállt, én továbbra is erőtlenül csüngtem az egyik ismeretlen fiú karjain. Félig eszmélve, félig kábult állapotban vártam, hogy mi fog történni? Nem tudtam gondolkodni és az a fojtogató émelygés mind jobban erőt vett rajtam. Talán többször elájultam, ebben már nem vagyok biztos. Kisvártatva feltűnt szemünk előtt a hang gazdája. A férfi körülbelül a harmincas korosztályhoz tartozott, magas volt és szemmel láthatóan nagyon mérges.

Végignézett az engem pátyolgató fiúkon, majd újra megszólalt: - Hová viszitek azt a lányt? - ekkor az egyik biztonsági őr odalépett hozzá és halkan ennyit mondott: - Főnök, együtt jöttek. Semmi gáz, ezek együtt vannak.

De a főnökét egyáltalán nem hatotta meg ezen mondandója. Nem győzte meg őt arról, hogy az előtte fekvő fél-alélt lány -mármint én- biztonságban van. A nyelvem még mindig zsibbadt és bármennyire is igyekeztem, képtelen voltam megszólalni. Tovább vártam, mi fog történni? Valahol mélyen a tudatalattim érzékelte, hogy sorsom csupán egy hajszálon függ, mely hajszálat az a szintén idegen férfi tart kezében. Engem nézett. Pillantását viszonoztam volna, de a fáradtság, a bódultság hatalmas hullámokban tört rám, így szemeim önálló életre keltek és folyton leragadtak. Tehetetlen voltam."

- Hová viszitek azt a lányt? - ismételte meg kérdését a biztonságiak főnöke.

- Nyugi, csak ide az autóhoz. Lefektetjük az ülésekre egy kicsit, hogy megpihenjen. Meglátja, pár perc múlva kutya baja sem lesz. Biztos az áporodott levegő, a fülledt meleg tett be neki. Itt a friss levegőn egykettőre magához tér. Bízza csak ránk! - lépett elé az egyik srác. Nyomasztó csend állt be, szinte a lélegzetemet is hallottam.

- Ha nem haragszol, nem bízom. - a férfi hajthatatlannak mutatkozott. - Túl sok fiatal lány tűnt el az utóbbi időben. Nem engedem, hogy az én diszkómnál is ez történjen.

A srác arca megváltozott, ahogy ott a sötétben ki tudtam venni, mintha némi ellenséges színezetet öltött volna magára. Ismét megborzongtam. - Nézze, főnök... - kezdte volna a mondókáját, ám a férfi közbevágott."

- Nem vagyok a főnököd. A személyigazolványokat kérem! - utasította a fiúkat. Azok egymásra néztek, ám szószólójuk is hajthatatlannak bizonyult.

- Ahogy már említette, maga nem a főnököm, sem egy szerv, hogy bármit is követelhessen tőlünk! A lány perceken belül jobban lesz. Addig is itt maradunk vele, hogy semmi bántódása ne essék. Nyugodtan ránk bízhatja. Vagy inkább mondok jobbat, most szépen fogjuk és hazavisszük őt. Ápolják otthon a szülei, mi nem vagyunk babysitterek. - azzal intett egyet a fejével, mire társai egy ezüstszürke nyugati kocsi felé kezdtek vinni.

A márkáját képtelen voltam megállapítani, amúgy sem sokat értek az autókhoz. Lány lévén engem mindig is más világ vonzott.

- Megállni! - a férfi hangja szinte elfúlt az indulattól. De a fiúk már nem figyeltek rá. Éreztem, tudtam, hogy nagyon rossz fog következni, mégsem tudtam tenni ellene semmit. Tagjaim élettelenül lógtak a két fiú karjaiban, én pedig magatehetetlenül hagytam, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak. A nyelvem még mindig zsibbadt, így egy erőtlen nyöszörgéstől más nem tellett tőlem. Azt pedig elnyomták a diszkóból kiszűrődő zene- és hangfoszlányok.

Amikor az autóhoz értünk, engem befektettek a hátsó ülésre. Innen még kevesebbet láttam, ráadásul egyikőjük még az ajtó elé is állt, feltehetően azért, hogy ne lássak ki azon. Az éjszaka sötétjében nem láttam, vajon melyikőjük az, de amikor felemelte bal lábát, hogy nekitámassza az autónak, megpillantottam a cipőjét. Pontosabban a bakancsát, mely katonai lehetett talán. Ráadásul a sok sártól tiszta mocsok volt az egész. Hányinger fogott el. Igen. Az engem takaró srác az a fiú volt a diszkóból, akit mindvégig a megmentőmnek gondoltam, akivel táncoltam, akinek a gondjaira bíztam magam, aki egy itallal is megvendégelt. Egyszeriben minden világossá vált. Csak ekkor már késő volt."

Hirtelen futó léptek zajára lett figyelmes. Nem volt ugyan teljesen magánál, azonban még így, fél-kábán is minden igyekezetével próbált az autón kívül zajló eseményekből, külső ingerekből minél többet magába szívni. Mintha dulakodtak volna. Hárman-négyen, nem tudta megállapítani. Ütések, rúgások, nyögések és kiáltások foszlányait hallotta. Majd lövés dördült. Ereiben megfagyott a vér. Behunyta szemeit. E percben nem is önmagáért, mint inkább azért az ismeretlen férfiért imádkozott magában. Most az ő életéért rettegett. Elfojtott idegen szavak ütötték meg füleit, melyeket nem értett. Úgy mint: Podme, podme![1], Pochyb, poychyb![2]

Halkan nyöszörögni kezdett, ennyi telt mindösszesen erejéből. Ekkor valaki beszállt mellé az autóba, meglökte őt és rákiáltott: Egy hangot se! - Elhallgatott. Ajtók csapódtak, majd az autó motorja felbőgött és megindult Ritával a fenyegető ismeretlen felé.

"Miközben haladtunk, a mellettem ülő férfi egyszer csak egy kisebb méretű bőröndöt húzott ki az ülése alól. Kinyitotta. Csupán ennyire emlékszem. Többre nem, ugyanis ebben a pillanatban elmosódott szemeim előtt minden és filmszakadás állt be. Valószínűleg elájulhattam. Amikor újra magamhoz tértem, egy sötét és szűk helyen feküdtem, kétrét hajlítva. Valahonnan távolról beszélgetés szűrődött be hozzám. Meg szerettem volna fordulni, de kalodám nem engedte. Kis idő múlva rájöttem, hogy a csomagtartóban fekszem.

Ki szerettem volna nyújtani a karjaimat, de nem engedelmeskedtek nekem, ellenben valami mélyen belevájt a húsomba. Megkötöztek."

Nagyon kellett figyelnie, hogy bármit is meghalljon a kint folyó beszélgetésből, mert a motor zúgása elnyomta a hangokat. A lényeget azonban így is megértette. A társalgás könnyed, jó kedélyű csevegés volt és szerencséjére magyar nyelven folyt.

- És mesélj Tomi, hogy vagy?

- Megvagyok, kösz. Látom, emelkedett nálatok a hangulat. Már megint bulizni voltatok?

- Hát, tudod, hogy megy az.. A magyar lányok a legszebbek, minek is állnék ellent a csábításuknak? Ha egyszer engem akarnak, hát kapjanak meg... Máskülönben, a családod? Feleség, gyerekek is jól vannak?

- Jól, jól vannak. Azért csak vigyázz az ilyen kiruccanásokkal. Nehogy nekem galibát okozz, mert akkor kénytelen lennék többé nem átengedni téged.

- Ugyan barátom, ne félts te engem! Tudok én magamra vigyázni. Egyébként nem kell átengedned, a határok már régen elmosódtak. Ezt te is tudod.

- No, majd meglátjuk. Olyan sokszor azért nem szeretnék találkozni veletek ilyen kései órákban. Biztos nincs vaj a füled mögött? Már az iskolában is sok rossz fát tettél a tűzre!

- Dehogy, nézz csak rám! Látod? Tiszta vagyok, mint a patyolat.

- Nagy dumás voltál már akkoriban is, azt meg kell hagyni. És a csomagtartó? Visztek benne valamit?

- Tomi, Tomi! Te már sosem fogsz megbízni bennem. Mindegy, hagyjuk. Csak a szokásosat. Pár üveg finom magyar pálinkát. De várj egy pillanatot!

Lépések közeledtek, kocsiajtó nyílt. Az autóból halk kotorászás hallatszott, majd ismét becsapódott az ajtó. A lépések távolodtak.

- Nesze, itt van ni! Fogd, oszt tedd el, hogy neked se száradjon ki a torkod!

- Nem fogadhatom el. Különben is szolgálatban vagyok.

- Na, persze. Azért a múltkori is csak legördült valahogy, nem igaz? Fogd meg, vagy itt hagyom a betonon. Jut még belőle bőven, ne aggódj! Egyébként pedig nem vagy te kopó! Vagy azt hiszed tán, hogy a többi járőröző határ rendésznek nem csurran-cseppen olykor ez meg az?

Ekkor közvetlenül Rita háta mögül kiáltás hallatszott: Nenatahuj cas Josef! - Az egyik fiú szólt ki társuknak az autóból. Valószínűleg attól félt, hogy minél tovább beszélget amaz a rendésszel, nagyobb az esély a lebukásra. A beszélgető vette a lapot és kurtán rövidre zárta társalgását. Még egy utolsó jókívánságot sütött el ismerősének, kezet fogott vele, majd visszaszállt az autóba. Elindultak.



[1] Gyerünk, gyerünk!

[2] Mozgás, mozgás!

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-a-telepen-/