A pusztulás rózsái (Édes otthon) XVII. Fejezet

2012.06.10 09:58

Édes otthon

 

"Futótűzként terjedt el a városban a hír, hogy kiszabadultam. Mindenki hősként tekintett rám, pedig egyáltalán nem voltam az. Csupán egy túlélő, aki megmenekült a pokolból. A szememben hősök azok a rózsák voltak, akik velem ellentétben nem élték túl a bűnt. Szüleim és nagyszüleim szörnyen festettek, amikor újra találkoztam velük. Persze a leírhatatlan öröm ott ragyogott megtört arcvonásaikon, mégis egyértelmű volt számomra, hogy nem csupán megviselte őket eltűnésem, hanem egy kicsit bele is halt a lelkük. Nővérem már sokkal jobban viselte a bekövetkezett tragédiát, mintha ő mindvégig érezte volna, hogy szeretett húgocskája egy napon előkerül és akkor ismét minden a régi lesz.

Megkerülésem és hazaérkezésem örömére nagy bulit csaptak otthon. Az összes fellelhető, ismert és ismeretlen rokonunkat vendégül látták nem túl nagy méretekkel rendelkező panel lakásunkban. Egyrészt megértettem szüleim és nővérem fene nagy boldogságát, melyről a sors elűzte a viharfelhőket, mégsem értettem, hogy miért van minderre szükség? Én megelégedtem volna egy csendes ünnepléssel szűk családi körben. De ha igazán magamba nézek, én egyáltalán nem ünnepeltem volna. Ugyan miért, minek? Az egész csinnadrattát a szobámba húzódva vészeltem át. Néha bekukucskált egy-egy számomra vadidegen arc és bátorítólag rám mosolygott. Én próbáltam nem venni róluk tudomást. Azt mondták, hogy normális, ha most magamba zárkózom és kerülök mindenféle összejövetelt. De az idő majd erre is megoldást fog nyújtani. Rendbe fogok jönni, csak hagyjanak nekem időt. Ilyen és ehhez hasonló bölcsességeket suttogtak hangosan és félhangosan a hátam mögött, vagyis a szobám ajtaja előtt."

Szabadulását követő minden egyes nap gondolt a táborban hagyott lányokra és azokra, akiknek nem volt szerencséjük megélni a felszabadítást. Érezte, hogy talán nem helyes ez így, ha örökké magával hurcolja mások rabláncait és nem koncentrál mostantól a saját életére. Mégis újra és újra visszament gondolatban a telepre, végigsétált a temetésre váró fekete szemeteszsákok között, belépett a házban raboskodott lányokhoz, akiknek simogató érintésével próbált némi vigaszt hozni. Könnyeiket letörölte, betakarta őket, leoltotta az állandóan égő neonokat és rájuk csukta az ajtót. Hadd gyógyuljanak békességben, nyugalomban. Az istállóba is benézett, friss vizet töltött a haldoklóknak, megnedvesítette ajkaikat, borogatást cserélt, lemosdatta mocskos testüket, kötést tett rájuk, gyógyszereket adott nekik és végül őket is betakarta. Képzeletében ezek a lányok nem haltak meg. Felépülvén a halálból, újra épek és egészségesek lettek. És mindannyian kiszabadultak, amikor egy csapat kommandós rajtaütésszerűen lecsapott a táborra. A klán tagjait pedig egytől egyik elfogták, bebörtönözték, de előtte természetesen megkínozták őket. A rózsák fellélegezhettek hát végre, majd "átültetésüket" követően új szirmokat bontottak és szebben pompáztak az éden kertben, mint valaha.

"Így mulattam az időt, amikor éppen nem akadt dolgom, a munkámat elvégeztem és magamra maradtam a gondolataimmal, a szívemre árnyékot vető emlékekkel. Persze nem csupán ezen képzelgések tették ki a napjaim jórészét. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy visszazökkenjek abba a bizonyos régi kerékvágásba, melyből két évvel azelőtt kisiklottam. Több-kevesebb sikerrel ez ment is nekem. Legalábbis egészen addig, míg egy napon erős hasi fájdalomra és vérzésre nem ébredtem. Magam előtt is rejtély volt a rosszullét oka, bár tény, hogy egy ideje elég rendszertelenné vált a menzeszem. Nőgyógyásznál már évek óta nem jártam, nem is kívántam a vizsgálatot. Mégis alá kellett vetnem magam, mert a rosszullét órák múltán sem csillapult. A doktor úr laborvizsgálatot rendelt el, melynek eredményét fél órán belül közölte is velem. Terhes voltam."

Rita a döbbenettől szóhoz sem tudott jutni. Főképp nem akkor, amikor az orvos rákérdezett, hogy megbeszélik-e párjával a továbbiakat? A lány tisztában volt vele, hogy nincs ezen mit gondolkodni, ráadásul nincs kivel gondolkodni rajta. Abban a másodpercben, amikor közölték vele, hogy babát vár, tudta, mit kell tennie. Számára nem volt kétséges az abortusz. Hiszen Milos gyermekét várta. Attól az embertől esett teherbe, akit nem ő választott gyermeke apjául. Nem akarta őt, ahogyan a gyermekét sem. Kurtán közölte az orvossal, hogy elveteti és ezen senkivel sem fog vitatkozni. Ha ő nem végzi el rajta a műtétet, akkor keres magának másik nőgyógyászt. Az orvos nem válaszolt, csupán tekintetében látszódott a lányról és gyermekéhez való hozzáállásáról alkotott véleménye. Ritát ezt egyáltalán nem érdekelte. Tudta, hogy élete végéig meg fogják vetni tettéért az emberek, hiszen saját magát is megvetette érte. Ez volt a különbség közte és Erikaa között.

"Az abortuszt követően az orvos meglátogatott. Még kábultan feküdtem ágyamon, fel sem fogván a történteket, mikor beszélni kezdett hozzám.

- A műtét során minden rendben ment, az embriót eltávolítottuk. Még időben jelentkezett, mert a méretei alapján három hónapos lehetett. Sajnálom, hogy így döntött, de maga már nem gyerek, tudnia kell, mit és miért tesz? Azonban hivatali kötelességemnek érzem felkészíteni Önt arra, miszerint bár kicsi rá az esély, mégis benne van a pakliban, hogy ezt követően már nem lehet többé gyermeke.

Látta rajtam, mennyire megütköztem szavain, melyek tőrként hatoltak szívembe. Talán éppen ez volt a célja, mintegy megbosszulva az ártatlan élet, önző módon történő meggyilkolásáért. - Persze reméljük, hogy ez az Ön esetében nem fog bekövetkezni. Viszontlátásra és jobbulást kívánok! - azzal kivonult a kórteremből.

A műtéti seb gyorsan gyógyult, a lelkem viszont annál kevésbé. A nem kívánt terhesség is csak a táborra emlékeztetett, így elhatároztam, hogy háborgó lelkem megnyugtatásáért jógázni, valamint egy önvédelmi sportba kezdek. Sokáig kutattam az interneten, hogy kiválasszam, számomra melyik lenne a legmegfelelőbb, mikor az egyik fórumon találkoztam egy önvédelmi oktatóval. Hosszas beszélgetéseink eredményeként pedig végül a Krav Maga mellett döntöttem. Bár az oktató a fővárosban élt és oktatta önvédelmi sportját, felajánlotta, hogy hétvégente nagyon szívesen ad nekem órákat az edzőtermében. Nagylelkű ajánlatát elfogadtam, így minden szombaton hajnalban útra keltem és csak vasárnap délután indultam haza, a frissen megtanult fogások birtokában. Valamint továbbfolytattam tanulmányaimat és próbáltam felejteni. Hasztalanul. Egyfajta csodára vártam, holott jól tudtam, hogy az nem fog egyik napról a másikra bekövetkezni. Csak tettem a dolgom úgy, ahogy kell, ahogyan azt elvárták tőlem és a jövőmet alakítgattam. Ami két évem maradt hátra a gimnáziumból, azt sikeresen befejeztem. Érettségi után egy süteményeket gyártó céghez kerültem területi képviselőként. Megszereztem a jogosítványt is, így céges autóval járhattam a környéket. Újra élveztem a szabadságot. Nagyon sokat olvastam, bár sajnos a könyvekről is Milos jutott eszembe és azok a regények, melyeket nekem szerzett. A múlt árnyéka nem tágított, nyomasztóan rám telepedett és nem eresztett többé. Hiába vártam a megkönnyebbülést, az nem érkezett meg hozzám. A dilidokim többször is említést tett egy csoport működéséről, mely talán az oly áhított végső gyógyulást hozhatná számomra, ám én annyiszor utasítottam el még csak a gondolatát is, hogy egy idő után felhagyott az emlegetésükkel. Hetente kétszer, vagyis minden kedden és pénteken kerestem fel őt és ontottam rá az átélt borzalmakat. Ő pedig hallgatott. Végül is ez volt a dolga. Meghallgatta mindazt, ami kitört lelkemből, melynek legrejtettebb zugait is feltártam előtte. Remek szakember hírében állt, ezért kerestem fel őt. Nem csalódtam benne. Valóban segített nekem abban, hogy átlépjem ami volt és új életet kezdjek."

Egy napon azonban Rita megelégelte árnyékát és hadat üzent neki. Felkereste hát azt a csoportot, melyről azelőtt ódákat zengett a pszichológus. Az anonim alkoholisták gyülekezetéhez tudta volna leginkább hasonlítani, bár igaz, személyesen egyik gyűlésükön sem volt ott. Nem is volt rá szüksége, hiszen soha nem ivott egyetlen korty alkoholt sem. Annál több jutott viszont az erőszakból, melynek "hozamát" képtelen volt egyedül és szakember által teljes mértékben feldolgozni. Abban reménykedett, majd a csoport segíteni fog neki felejteni. Mert felejteni szeretett volna.

"Dilidokim leginkább abban látta a probléma gyökerét, hogy képtelen voltam sírni. Egyszerűen nem ment, magam sem értettem, miért? Az utolsó könnycseppek még a senki földjén száradtak arcomra, szökésem óta sajnos nem volt szerencsém hozzájuk. Pedig a sírás jó dolog. Feloldoz és vigaszt nyújt a legnehezebb órákban. A nehéz órák megtaláltak, de a megkönnyebbülés könnyei messze elkerülték meggyötört lelkemet. Mintha nem szenvedtem volna eleget. Felkerestem hát a láthatatlan csoportot, annak reményében, hogy egyszer végre kitör belőlem a mélyre temetett zokogás. Nem voltunk sokan, talán 10-15-en, akik ettől a csoportterápiától reméltük a gyógyulást. Körülöttem olyan nők ültek, akik kénytelenek voltak elviselni a megaláztatásokat, erőszakokat. Újra és újra. Többségük családi erőszak áldozata volt. Meggyötörten, fásultan idézték fel a múlt szörnyűségeit. Tekintetük ilyenkor elrévedt és üresen néztek a semmibe. Ismét rádöbbentem, hogy egy embert, főképp egy nőt milyen könnyű tönkretenni, a testét, lelkét megnyomorítani. S míg a test sebei idővel begyógyulnak, a lélek valahogy sohasem talál megnyugvásra. Én pedig őket néztem, hallgattam. Átéltem velük a kínok széles skáláját, volt, hogy legbelül együttsírtam velük. Az igazi, tapintható könnyek azonban továbbra sem jöttek el."

Volt ott egy lány, aki Rita bemutatkozása alatt egyszer csak felkapta a fejét. Attól a pillanattól kezdve hogy Rita megszólalt, csak az ő története érdekelte, szinte itta minden szavát. Bevallása szerint Tamarának hívták, de Ritának az volt az érzése, hogy nem mond igazat és a csoport elől is titkol valamit. Ő azonban nem törődött vele, végtére is nem azért jött, hogy mások után kutasson. Amikor ráérzett a beszéd ízére, csak úgy dőltek belőle a keserű szavak, a gyötrő emlékek. A csoporttagok pedig némán, elborzadva hallgatták. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy Tamara jegyzetel. Ám ő ezzel sem törődött. Ellenben, amikor a lányra került a sor, olyan semmitmondó történetet osztott meg velük, amelynek se füle, se farka, értelme pedig még annyira sem volt. Ritában erősödött az érzés, miszerint a lány hazudik, de jómaga ekkor már a "kurzus" végén tartott, legalábbis így hívta magában. Ha lassanként is, de bizton szakítani akart a csoporttal, mert pár hónap után úgy érezte, többet hiába várna tőle, már nem nyújtja számára azt a feloldozást, amit kezdetekben érzett elszenvedett fájdalmainak megosztásával. Egy napon tehát úgy döntött, végleg elköszön tőlük.

Élte szokásos életét, miközben továbbra is próbált visszailleszkedni a hétköznapokba. Ő így vette fel a harcot a nyomasztó múlttal. Aztán egy év múlva történt végre valami. Éppen a szokásos körútját járta, a felvett rendeléseket szállította házhoz, amikor az egyik kinyíló ajtóban egy ismerős arc nézett vele farkasszemet. Nem tudott sikoltani, bár jól esett volna neki. Így viszont csak a kezében tartott tálcás sütemény esett le a földre nagy koppanással. Halkan elnézést rebegett és kezdte felszedegetni a sütemény maradékát. A szemközt álló férfi segített neki és mellé hajolt. Ekkor ismét egymásra néztek és mindketten megismerték a másikat.

"Azt hittem, rosszul látok. Akkor valóban úgy éreztem, egy szellemmel beszélgetek. De nem szellem volt, hanem élő, húsvér ember. A szórakozóhely tulajdonosa, aki évekkel korábban mindent megtett azért, hogy megakadályozza elrablásomat és aki emiatt golyókat kapott a mellkasába. Akkor biztos voltam abban, hogy meghalt. Hősként gondoltam rá, valahányszor csak eszembe jutott a táborban eltöltött évek alatt. És gyászoltam őt. Gondolatban újra és újra eltemettem egy csodálatos, illatos virágok nyílta mezőn, ahol már semmi baj nem érheti."

Ez a hős pedig most itt állt előtte teljes valójában. Nem értette a dolgot. Összezavarodott. Hirtelen szédülés fogta el, mire hátratántorodott és ha a férfi nem kapja el időben, a lány végigvágódik a betonon. De vigyázott rá. Most bepótolta mindazt, minek lehetőségét akkor elvették tőle. Felemelte a félig alélt lányt és bevitte a házába. Beletelt egy kis idő, mire magához tért a kábulatból. Körülnézett és óvatosan felült. Tetszett neki, amit látott. A szoba rendezett volt, antik bútoraival barátságos benyomást keltett. A férfi mellé ült és halk hangon beszélni kezdett hozzá. Kezdetben akadozott, mintha maga sem tudná, mit is mondjon? Az ész viszont, ha lassanként, de úrrá lett az agyában tomboló káoszon és megosztotta Ritával gondolatait, érzéseit és a múlt hiányzó képkockáit, melyekről a lánynak fogalma sem volt.

"Megtudtam, hogy Attilának hívják. Kedves volt és közvetlen, bár végig úgy beszélt hozzám, mint aki maga sem hiszi el, hogy tényleg engem lát. Én pedig boldog voltam. Ezúttal igazán és felhőtlenül. Végre esélyt kaptam a sorstól, hogy megköszönhessem neki mindazt, amit értem tett és mely hálát csupán képzeletben tudtam felé kifejezni távol tőle, egy elhagyatott vidéken. Elmondta, hogy mélységesen sajnálja a történteket. A lövés szerencsére nem ért létfontosságú szervet, így fél éven belül maradéktalanul felépült. Egész lábadozásának ideje alatt és még utána is évekig csak rám gondolt. Képtelen volt elfelejteni. Minduntalan megjelentem előtte, ahogy magatehetetlenül fekszem az elrabló fiúk karjaiban, ő pedig nem tud rajtam segíteni. Soha nem tudta megbocsátani magának. Legalábbis addig a napig."

A férfi önerejéből is sok mindent megtett, hogy felkutassa a lányt. Még a szlovák hatóságokkal is felvette a kapcsolatot, hogy mihamarabb a nyomára bukkanjon. Mielőtt valami végzetes dolog történne vele... De mindhiába. Bármerre fordult, csak falakba ütközött. Az alvilág kapui sorra zárultak be előtte, sehogy sem fért közelebb hozzájuk. Végül két év után feladta. Éppen az idő tájt, hogy Ritának sikerült megszabadulnia a lánykereskedők fogságából. És ekkor megtörtént a csoda. Rita nézte a férfit, ahogy bizonytalanul keresi a szavakat és nem tud betelni látványával. Egyszeriben megtelt a szeme könnyel. Felszakadt a régóta elfojtott érzés. A megkönnyebbülés érzése, mellyel legalább egy elvesztettnek hitt embert kapott vissza. Sírt, zokogott. Már nem tudta elnyomni a feltörő érzések hullámait. Nem is akarta. Attila óvatosan átölelte, mint aki attól fél, hogy bármivel is megbánthatja őt. Nem szeretett volna már több sérülést okozni ezen a megtört rózsaszálon.

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-a-rozsabimbo-vadaszatra-fel-xviii-xix-fejezet/