A pusztulás rózsái (Ez még csak a kezdet! És újra...) XX - XXI. Fejezet

2012.06.12 17:28

Ez még csak a kezdet!

 

Új életet kezdtek ismét. Ezúttal azonban hármasban, fél évvel azután, hogy Rita és Attila hivatalosan is örökbe fogadhatta Rebekát. Az eljárás gyorsan lezajlott, nem járt nagy cécóval. A bürokrácia fejet hajtott megingathatatlan elhatározásuk előtt, miszerint fel akarják nevelni a kislányt. Mindenre el voltak szánva, ez látszódott rajtuk. Elszántságukat pedig -a múltban történtekkel figyelembe véve- nagyra értékelték a hivatalos szerv képviselői. Nekik ítélték a kislányt.

"Rebeka egy tündér volt. Szó szerint. Olyan, amilyen csakis a mesékben létezhet. Pedig ő igenis létezett. Élő volt, hús-vér és igazi gyermek. Minden érdekelte és mindenről tudni akart. Engem és Attit az első pillanattól elfogadott és szüleiként kezelt. Bárhová mentünk, büszkén mutogatott ránk, miszerint "Ők az én szüleim!" - Élvezte, hogy végre otthonra lelt és valódi családba került. Tobzódott.

Gyors feloldódása pedig minket is magával ragadott, Attival együtt nekünk is könnyen ment elfogadni az új helyzetet és pillanatok alatt visszazökkentünk a rendes kerékvágásba, immáron egy teljes és boldog család képében. Éltük a mindennapjainkat, megértésben, boldogságban. Ezt a családi idillt szerettük volna még egy babaáldással is megtetézni, mert Rebi nagyon vágyott egy kistestvérre. Az oly vágyott testvérke azonban még három év múlva sem érkezett meg hozzánk. Pedig már neve is volt. Ha lány lett volna: Erikaa-nak, ha pedig fiú, akkor Attilának neveztük volna el. Mindkét nevet ő választotta. Tudott az édesanyjáról, mert folyton a származásáról kérdezgetett miután óvodás lett és látta társai édesszüleit. Ő is kíváncsi volt a sajátjaira. Ez a természetes gyermeki kíváncsiság olyan elragadó volt számomra hogy késztetést éreztem beszélni édesanyjáról. Úgy éreztem, Erikaa nem vészhet el a múltban dicstelen módon, mert róla beszélni, rá emlékezni kell. Kötelességünk. Úgy véltem, ezzel egyben tisztelgek is az emléke előtt."

S mikor már azt hitte, végleg maguk mögött hagyták a múltat, annak összes rémségével együtt, egy napon minden visszatért. Rita éppen a közeli Jégbüfébe ugrott ki az ebédszünetben, hogy valami finomságot vegyen Rebinek. Kislánya nagyon édesszájú volt, csak úgy rajongott a különféle édes-habos süteményekért. Legjobban a képviselő fánkot szerette, melyből együltében akár hármat is képes volt magába tömni. Ritáék csak nevettek rajta. Még ez is olyan tündéri volt benne.

"A Jégbüfében nem voltak sokan, bár nyárelő lévén már a pulton díszelegtek-illatoztak a különböző ínycsiklandó fagylaltkülönlegességek. Én is elcsábultam egy gombóc csoki fagyi erejéig, melyet lassan nyalogattam, a képviselő fánkokat jobb kezemen egyensúlyozva. Mikor a kijárathoz értem, megpillantottam Tamarát. Az ablak mellett ült és éppen egy férfival beszélgetett igen elmélyülten, így némi habozás után inkább kiléptem a cukrászda ajtaján. Nem akartam megzavarni őket, hiszen látszott rajtuk, hogy talán az első randijaik egyikét töltik édes kettesben. Ő nem vett észre engem, még akkor sem, amikor közvetlenül az ablak előtt haladtam el. Nem tagadom, hajtott a kíváncsiság, hogy megnézzem magamnak, vajon mely férfiú érdemesült annak a lánynak a kegyeire, akin a múltban sorozatos erőszakot követtek el?"

A férfi arcát továbbra sem tudta kivenni, mert az bal tenyerébe süllyesztette állát, ezzel teljes mértékben takarván félprofilját. Látta viszont a tarkóját, mely frissen lehetett nyírva. Egy tetoválásfélét is megpillantott rajta, mely a hátáról kígyózott fel, valamilyen nonfiguratív motívum formájában. Legalábbis Rita akkor úgy vélte. Nem mert megfordulni, mert attól félt, hogy netán ezzel felhívja magára a társalgók figyelmét, azt pedig végképp nem szerette volna.

"Újra és újra meghökkenek azon, hogy milyen csodálatos és egyben lehengerlő az emberi agy, mely éveken keresztül képes akár egyetlen jelentéktelennek tűnő képkockát elraktározni magában, hogy aztán évek múlva egy álom képében újra felidézze azt. Velem is így történt, amikor pár hét múltán döbbentem csak rá, hogy kit is láttam Tamarával. Egy rémálommal telt éjszaka után, izzadtan riadtam fel ágyamban. Atti már nem volt odahaza, Rebi pedig még az igazak álmát aludta. Pénteki nap volt és már elkezdődött a nyári szünet, így a korán kelésnek semmi értelme nem volt. Én is a szabadságomat töltöttem. Az álomban újra ott voltam a táborban és újfent megismétlődtek velem azok a borzalommal teli események, melyeket szabadulásom óta igyekeztem végleg kitörölni az emlékezetemből. De most hét év múlva, azon az éjszakán újra átéltem, hogyan is kerültem a telepre és mi történt ott velem, miket láttam, miközben ideiglenes boxom felé vezettek. Újra ott feküdt az a lány, kezei, lábai az ágyhoz kötözve, miközben... A tetoválás! Az ördögfajzatokról és a kondérban fövő szerencsétlen lányról. A tűz csak úgy ropogott alatta, a füst pedig tova szállt... vagyis inkább egy kígyóképében kúszott felfelé, egészen az erőszakot elkövető férfi tarkójáig... Nem késlekedhettem, így még délelőtt felhívtam a Csoport vezetőjét, hogy Tamarának üzenjek. Megígérte, még aznap visszahív engem. Vissza is hívott, azonban nagyon rossz hírekkel, miszerint Tamara két hete eltűnt és már a hatóságok is keresik."

Megfordult vele a világ. Csakis arra tudott gondolni, hogy a borzalmak immáron folytatódnak, melyek, ha nem éppen vele, de rajta kívül újra és újra megtörténnek. Ekkor végleges elhatározásra jutott. Amikor Attila hazaért, megosztotta vele mindazt, ami eszébe jutott és amiket hallott a lány eltűnésével kapcsolatban. Elmondta, hogy véget szeretne vetni ennek. Mert így nem élhet tovább. Tudva tudván, hogy mik zajlanak egy újabb telepen, miközben ő zavartalanul éli tovább az életét. Így nem megy...

"Megértett. Láttam a tekintetén, hogy fáj neki, amit hall, mégis mellém állt. El kezdett szervezkedni. Azt ugyan nem engedte, hogy egyedül térjek vissza a borzalmak földjére, de esküt tett rá, hogy velem tart. És valóban segített. Mindent megtett, hogy a klán közelébe férkőzzünk. Előre utazott, hogy "előkészítse" a terepet. Felvette a kapcsolatot Sonjával is. Én pedig vártam. Vártam és felkészültem arra, hogy útnak induljak. Újra, egyedül, az éjszakában. Rebit levittük anyuékhoz, aminek ő felettébb örült. Nyári szünet lévén így is le szándékoztunk utazni hozzájuk, most ez az időpont előrébb került. A szüleimnek nem mondtam semmit. Vagyis nem az igazat. Úgy tudták, hogy Attival két hétre leutazunk az Adriára egy kicsit kikapcsolódni. Nem bánták, úgy gondolták, már valóban ránk fér."

Rossz érzés volt hazudni a családjának, de meg kellett tennie az ő érdekükben. Tisztában volt azzal, hogy ha tudnák, mire készül, mindent elkövetnének annak érdekében, hogy megakadályozzák azt. Végül elérkezett a pillanat. Attila üzent érte, ő pedig útra kelt. Azon az éjszakán benyitott Rebeka szobájába, mely valaha az ő szobája volt. Halkan odaosont az alvó kislányhoz, megállt felette és nézte őt. Nézte, ahogyan békésen szuszog és álmában megmozdul a szája sarka. Mosolygott. Azon az utánozhatatlan csibészes "rebi-mosolyán", melyet annyira szeretett. Ahogyan az egész kis teremtményt is, melyet ő fogott először a kezei közé, miután meglátta a napvilágot. Soha nem felejti el sem őt, sem azt az érzést és Erikaa-t sem. - "Itt az idő, Erikaa. Jövök!"

Pille csókot lehelt a kislány orcájára, homlokára. Végigsimította szép fényű dús szőke haját, mely kócosan terült szét párnáján, megigazította rajta vékony takaróját és kiment a szobából.

 

 

És újra...

 

"Kellemesen hűvös volt az idő. A fák mintha lélegezni kezdtek volna a forró kánikula után, mely egész nap érződött. Együtt lélegeztem velük. Az úton nagyon kevés autó járt, csupán pár átutazó, akik talán épp erre az enyhülésre vártak, hogy végre útra keljenek. Az útszéli fák és bokrok halkan suhantak tova mellettem. Egyszerre olyan érzés fogott el, mintha ők haladnának, én pedig állnék. Egyhelyben. Újra az az ismerős jeges félelem járta át testem és kúszott mind inkább torkom felé, hogy légzésem is kezdett elakadni. A régi érzések félelmetes emlékeket ébresztettek bennem. Szívemben a gyűlölet ezernyi szikrájával, zsebemben pedig Kathy medáljával léptem át újra a szlovák határt. Visszajöttem hát, hogy szembenézzek Milossal és egyszer s mindenkorra leszámoljak vele minden egyes elkövetett bűnéért.

A határ átlépése után negyedórával egy alak tűnt fel hirtelen a semmiből. A reflektor fényében láttam, hogy egyenruhát visel. Kiállt az útra és határozottan feltartotta a kezét, jelezvén ezzel, hogy álljak meg. Lassan felengedtem a kuplungot, ráléptem a fékre, mire az autó megállt. Kinéztem az ablakon, egyenesen a határ rendész szemébe. Néztük egymást.

Legalább tíz másodperc is beletelt, mire megszólalt: - A jogosítványát és forgalmi engedélyét kérem!

Ekkor a múltból oly ismert jeges rémület ragadta meg torkomat. Ez a hang. A határ rendész hangja. Ő az. Tisztán emlékszem. Még évek múlva is hallottam álmaimból felriadván, mikor zihálásomon több hang tört keresztül, melyek a mai napig visszacsengenek fülemben. Erik hangja, Milosé, a sok-sok megkínzott lány sikolya, fájdalmas nyögése és halálhörgése. És az övé. Azé a határ rendészé, aki megállíthatta volna Milost, aki az én szenvedéseimet is megakadályozhatta volna."

Rita mély lélegzetet vett, majd átnyújtotta a kért iratokat. A férfi átvette és megnézte őket. Mindent rendben talált. Hátrébb lépett az autótól és végignézett rajta. Elindult a csomagtartó felé, megkerülte az autót, végül visszament Ritához. Kezébe adta igazolványait. A lány várt. A rendész bólintott, hogy mindent rendben talált.

- Köszönöm, ez rendben van. Tovább indulhat. - Azzal elfordult tőle és a járőrautó felé vette az irányt. Rita utána szólt.

- Talán nem ismer meg engem. - A férfi meglepetten nézett rá. - Hiszen még nem találkoztunk szemtől szembe és eddig talán azt sem tudta, hogy a világon vagyok. De szeretném, ha tudná, hogy hét évvel ezelőtt, szinte napra pontosan, én feküdtem Josef csomagtartójában.

A férfi eleinte értetlenül figyelte a lányt, ám a név hallatán döbbenet ült ki arcára. Rita hangja bár egyre halkabb, de annál határozottabbá vált. - Azt akarom, hogy tudja meg: az a pálinka akkor én voltam!

Folytatása következik: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-folytatasa-vadvirag-nincsen-rozsa-tovis-nelkul-/