A pusztulás rózsái folytatása (Vadvirág: Nincsen rózsa tövis nélkül...)

2012.06.13 12:36

Előzetes a következő rész tartalmából:

 

Vadvirág

A tékozló lány visszatér

 

írta: P. H. Ágnes

 

Nincsen rózsa tövis nélkül...

 

"Az elfogadás fontos dolog. Egyike volt azon túlélési praktikáknak, melyet a Csoportban tanultunk. És én elfogadtam. Azt, amibe más belehalt, én viszont túléltem. Az elfogadással azonban egyfajta alkut is kötöttem. Igen, megalkudtam Istennel, hogy szemet hunyok a múlt felett, melyben megnyomorították a lelkem. Vagy legalábbis kísérletet tettek rá. Összetörtek, újragyúrtak és más emberré formáltak. És mindezt akaratomon kívül. Tele voltam sebekkel, tövisekkel, melyeket hiába próbáltam lerázni magamról, teljesen hozzám nőttek. Ahogyan rácsaimtól sem tudtam szabadulni, azok minduntalan körülvettek, bármerre fordultam, bármerre mentem. A telepen kívül is ketrecben éltem, saját agyam zárt láthatatlan börtönömbe. Történt, ami történt, ez ellen sem akkor, sem pedig utólag nem tehettem. Így jobb híján elfogadtam. Mindent. Elfogadtam, hogy léteznek olyan szörnyszülöttek, amelyek mások kínzásában lelik gyönyöreiket. És elfogadtam, hogy élnek olyan lányok, akik naivitásukból fakadóan áldozatokká válnak, akikkel a szörnyszülöttek azt tesznek, amit csak akarnak. Nem mondtam, hogy ez így van jól, de elfogadtam, mert tovább akartam lépni. Végre el szerettem volna kezdeni élni.

A rácsokat idővel felváltották a kerítések. Nagyszüleim kerítése, ahová mindig örömmel mentem, mert a boldogság egy kicsiny szigetét jelentette számomra. A kórház kerítése, ahol az abortuszomat végezték, a pszichológusom kerítése, aki segített nekem visszailleszkedni a hétköznapokba, a bántalmazottak anonim szervezete, ahol meghallgattak. Annak a férfinak a kerítése, aki évekkel korábban meg akarta akadályozni elrablásomat és akivel a sors kegyeltjéből újra találkozhattam. Valamint az óvoda kerítése, ahová nap mint nap viszem kislányomat és ahova Rebi is boldogan jár.

Most is egy kerítés előtt állok. A kerítés mögött éppen egy kerti parti készülődik. Nagy család tesz-vesz a frissen nyírt gyepen. Három férfi a grillsütőt állítja fel, míg az asszonyok megterítik a fehér abrosszal takart asztalt. Gyerekek is szaladgálnak a kertben. Két idősebb fiú kerget egy Rebekával egykorú kislányt. Boldogok és gondtalanok. Az egész jelenet olyan idilli. Kár volna megtörni. Pedig muszáj...

Az egyik harmincas férfi hangosan felnevet, mire a másik vele egyidős hátba vágja. Nagyon hasonlítanak egymásra, feltehetően testvérek. A harmadik férfi az apjuk lehet, ő jóval idősebbnek tűnik náluk. Nem hallani tisztán, hogy miről folyik a beszélgetés, de azért némi mondatfoszlányok eljutnak hozzám. A hangosan nevető férfire rászól az egyik asszony. - Milos! - A nő nagyon csinos. Magas, karcsú és hosszú barna haja csak úgy lengedezik a feltámadó szélben. A mellette álló idősebb asszony pedig a hátbaveregető férfinak int: Erik! - mire a férfi szó nélkül odamegy hozzá. Valószínűleg az édesanyja lehet. A házból egy tinédzser korú lány is csatlakozik az asszonyokhoz. Beszélgetni kezd velük, majd a nevető férfi felé fordul és rosszallást tettetve rászól: Otec! Ismerős szó volt, melyet számtalanszor hallottam azelőtt a táborban felsíró, sóhajtozó lányok szájából, akik szüleikre emlékeztek, s valahányszor őket hívták mindhiába. Apa. Ezt jelentette.

Egyszeriben minden olyan tökéletesnek tűnt...

De elég volt az elfogadásból. Ideje munkához látni!"