A pusztulás rózsái (Halott remény) XIV. Fejezet

2012.06.09 09:55

Halott remény

 

"Erikaa már a hetedik hónapban járt, mikor beköltöztem mellé a gazdaépület padlására. Valóban szüksége volt arra, hogy valaki éjjel-nappal a közelében legyen arra az esetre, ha a szülés megindulna. Ez a valaki lettem én. Én, aki még életemben nem láttam egyetlen szülést, de még egy újszülött kisbabát sem. Féltem, sőt mi több, rettegtem ettől a pillanattól. Erikaa azonban teljes mértékben rám volt kényszerülve, más segítsége nem volt a tanyán. Igyekeztem hát őt legjobb tudásom szerint ellátni, gondoskodni róla és a babáról. De legfőként Erikaa lelkéről, mert tudtam, hogy a test fájdalmai mellett, a kisbabájától való elszakadás még elviselhetetlenebb lesz számára. Mert őt is el fogják venni tőle. Ha nem is azonnal, de pár hónapon belül mindenképp.

Már régen nem látogattam meg Kathykee-t, mióta Milos eltiltott tőle és a Kiválasztottat a gondjaimra bízta. Mélységes lelkiismeret furdalásom volt emiatt, mégsem szállhattam szembe parancsolóm akaratával. Ezúttal nem. Nem tehettem semmit sem Kathykee-ért, holott jól tudtam, ha ápolás nélkül marad, hamarosan őérte is eljön a kaszás. Az Erikaa segítésével töltött napok alatt rengetegszer gondoltam Kathy-re. Hiányzott a szörnyű körülményeket meghazudtoló derűs világlátása. Szükségem lett volna rá, ha csupán egyszer is, de átöleljen, végigsimítsa kócos hajam és úgy súgja a fülembe: Semmi baj, kislány! Hiszen te vagy a fantom! Érinthetetlen vagy. Csupán egy szellem, aki teszi a dolgát, eltünteti a halál nyomait, ugyanakkor ő maga sohasem pusztul el."

Egy napon aztán nem bírta tovább és hajnalban kiosont hozzá a sufniba. A látogatáshoz Adrián segítségét kérte, mert benne bízhatott. A sufniban őt fogadó látvány, Kathy látványa azonban elborzasztotta. Aludt éppen, de az életnek csupán egy halovány szikrája derengett felőle. Rita lábujjhegyen osont mellé, hogy még véletlenül se ébressze fel, hiszen jól tudta már, hogy az álom megváltás a rózsáknak. Óvatosan leült priccsének szélére és onnan figyelte őt. Hallgatta egyenetlen, nehézkes, sípoló lélegzését, vértelen ajkainak meg-megrándulását, szeme körül az egyre terebélyesedő sötét árkokat, lesoványodott arcát.

"Ahogy ott ültem felette, hirtelen nyögött egyet, majd rám nézett. Az a néhai huncutság, mely őt jellemezte és mellyel fittyet hányt még az erőszakoknak, bántalmazásoknak is, már tovatűnt szeméből. Tekintete üres volt, eleinte meg sem ismert engem. Csak nézett élettelen szemeivel. Aztán amikor lassanként felszállt agyáról a köd, alig észrevehetően, de rám mosolygott. Kezét megmozdította, mintha azt akarná, hogy fogjam meg. Csupán ennyi tellett erejéből. Megragadtam csontos kezét és megcsókoltam. Szemei becsukódtak és sóhajtott. Nagyon féltem, már azt hittem, hogy többé nem néznek rám, nem mondhatok nekik semmit. Valamit, bármit, ami bíztató lenne számára. De még egyszer kinyitotta őket. Egy könnycsepp gördült ki belőlük és utoljára rám tekintettek."

Beszélni kezdett Ritához. Nyelve már lassan forgott, ajkai nehezen formálták a szavakat. De ő küzdött és beszélt, utolsó leheletével is.

- Mondd el Nekik! Mondj el mindent. Ne bízzanak a fiúkban, ne bízzanak senkiben! Mert mi csak állatok vagyunk számukra. Pusztán áldozati bárányok, akiket kihasználnak, eladnak és akiken keresztül gázolnak. Nem jelentünk semmit, csupán az ablakukon kidobott szemét vagyunk. A szenvedéseink, kínjaink őket örömmel töltik el. Ők... Ők nem emberek... Mindegyikük maga az ördög. Nem... a lányok... annyi fiatal lány él még rajtunk kívül... Nem tudhatják meg, hogy mi vár rájuk ideát. Nem szabad... Ez a sok fájdalom, a fáj... ó, Istenem! A szüleim, a kishúgom. A húgomat is meg kell menteni. Amíg még nem késő. Könyörgöm, könyörögve kérlek, menj el hozzá! Keresd meg a családomat. Nézd, itt van ez a medál... 15 éves voltam. Én... én a születésnapomra kaptam. A szüleim azt akarták, hogy mindig velem legyen. Nincs... Nincs erőm... Nyisd ki, kérlek! Igen, ezen a képen én vagyok a kishúgommal. Őt kell megvédeni... Ezektől az állatoktól. A fénykép hátán találod a címünket. Menj el hozzájuk és mondd el nekik, hogy... hogy nagyon szerettem őket! Vigyázz a húgomra, mert én... én már nem tudok. Istenem! Olyan szép volt minden otthon. Úgy hiányoznak... Uramisten, úgy hiányoznak! Az életem...

"Fájt a látványa. Fájt minden szó, ami elhagyta ajkait. De hallgattam és vártam. Nem is tudom mire. Talán a végre, mert tudtam, már nincs messze. A közelgő halál már árnyat vetett ránk. Arra az ágyra, melyen Kathykee feküdt. Ám ő ebből mit sem látott. Csupán érezte, hogy nincs már sok hátra. Igen, láttam a szemein, hogy tudja. És én végig a karjaimban tartottam őt. Az árny mind nagyobb és nagyobb lett köröttünk. Behunytam a szemem és próbáltam mélyeket lélegezni. Ki-be, ki-be. Attól féltem, hogy bármelyik percben elájulhatok. Nem tehettem meg, mert ennek a lánynak szüksége volt rám. Mert ha én nem vagyok mellette, akkor az utolsó percben egyedül válik meg az élettől. Ettől a nyomorúságtól. Vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Végtelenül sajnáltam Kathykee-t, az életét, melyet ádáz módon vettek el tőle. Ugyanakkor tudtam, hogy a halál egyben megváltás számára. Ki tudja? Talán már ő is várt rá egy ideje. Mert ez már nem élet. Ez itt nem élet...

A karjaimban nyöszörgött, már alig hallottam. A síráshoz sem volt ereje. Már a suttogás is nehezére esett. Aztán egyszer csak elhalkult. Én továbbra is behunyva tartottam a szemeim, mert féltem őket kinyitni. Agyam zúgni kezdett, a fülem is csengett. Nem tudom pontosan, mennyi ideig ültem így Kathykee-vel. Aztán erőt vettem magamon és egy mély lélegzet után ránéztem. Borzalmas volt. A szemei fennakadtak és üveges tekintettel éppen engem nézett. Ez már túl sok volt, úgy éreztem, összeomlok. Akkor és ott biztos voltam abban, hogy Kathykee-vel halok. Ha nem is aznap, vagy egy hét, esetleg pár hónap múlva, de úgy éreztem, én is ott fogom végezni. Talán még azon a bűzlő és mocskos priccsen, melyen ki tudja hányan végezték már Kathykee előtt? A szüleimre és nővéremre gondoltam."

***

"Drága Mami!

Mamikám! Talán különösen hangzik, de amikor Rád gondolok, a finom és utánozhatatlan zserbóid, bejglijeid jutnak elsőként az eszembe, melyekhez foghatót nem ettem még sehol. Soha. Ha tudnád, hogy vágyom utánuk! Szám ételt csak keveset lát és azok íze meg sem közelíti a te főztödét. Éhezek? Azt hiszem igen. Bár tudom, hogy egyes földrészeken oly nagy a nyomorúság, hogy azzal talán még táborunk sem vetekedhetne. Mégis sokszor korgó gyomorral térek nyugovóra és korgó gyomorral ébredek. Sokat fogytam. Tudom, ha te mellettem lennél... Ha nálad lehetnék, nem kímélnél, csak úgy ontanád a finomabbnál finomabb ízeket, melyek kezeid munkájaként kerülnek ki. Azoké az édes kezeké! Mint kiskoromban, amikor rosszevőként épp csak pár falaltot tudtatok belém könyörögni, hogy egyek végre valamit. Ez később, évek múltán sem változott, igaz, ekkor már teljesen más miatt hanyagoltam az étkezéseket. Fogyókúráztam. Gyerekfejjel. De nem volt mese, csinos akartam lenni. Pedig az is voltam, csak én nem tudtam róla.

Drága Nagyikám! Ha egyszer újratalálkozunk még, ígérem, mindent megeszek, amit csak a tányéromra teszel.

Kis unokád

Ritus"

 

"És te, kedves Papi!

Annyit gondolok a közös sétáinkra, kirándulásainkra, melyeket a közeli erdőbe tettünk kettesben. Egy ilyen alkalommal még vakondot is láthattam, amikor észre vetted,, hogy az egyik vakondtúrás megmozdult. Némán intettél, hogy ne beszéljek, még csak meg se pisszenjek. Ott álltunk egy fa mögött némán, mozdulatlanul. És akkor megláthattam. Nagyon aranyos volt, ahogyan fejecskéje előbukkant a föld alól és kikandikált onnan. Attól a naptól kezdve azt játszottam, én is egy kis vakond vagyok. Éjjel-nappal túrtam a kertetek földjét, ezzel nem kevés bosszúságot okozván nektek. Mégis oly szeretettelin tudtál szólítani engem: Nana, Kisvakond!

A sors úgy hozta, hogy ma is földet túrok. Pontosabban sírhelyeket, gödröket ások halott fiatal lányok eltemetésére. Azokba helyezem végső nyugalomul sokat szenvedett rózsáimat. S bár nem olyan rózsák ők, mint amilyenek a ti kertetekben nyílnak, de hiszem, hogy százszorta, sőt ezerszerte is többet érnek azoknál. Én mégis kénytelen vagyok őket a föld alá temetni, mintegy elkendőzésül mindannak a bűnnek, amely velük történt.

Papikám! Ha újra otthon leszek, menjünk el közösen még egyet utoljára a régi kis erdőbe. Keressük meg a legnagyobb vakondtúrást és felette majd halkan mondjunk el egy imát rózsáim emlékére!

kis vakondod

Rita"

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-amikor-mar-nincs-tovabb-/