A pusztulás rózsái X. Fejezet

2012.06.09 09:51

A pusztulás rózsái

 

"A tábor egy beteg elme még betegebb agyszüleményeként jött létre, mely az elrabolt lányoknak csak nyomort, kínt és halált okozott. Ezeket a lányokat én a pusztulás rózsáinak tekintettem. Hiszen azok voltak. Mindegyikőjük egy-egy rózsaszál volt, még ha nem is oly üde és harmatos, mint táborba kerülésük előtt. A telep pedig maga a romlottság, mely minduntalan pusztított a lányok testében és lelkében egyaránt. Elpusztult ott minden, mi annak előtte érzés, báj, kedvesség volt. Az ártatlanságot gyökerestül tépték ki földjéből, ahogyan az áldozatokat elszakították otthonaiktól, családjaiktól. A feltépett sebek pedig mind jobban és mélyebben véreztek, azokon nem képződött varr, nem jött gyógyírként a vigasz. Az egész tábor egy óriási beforratlan sebként lüktetett, mely hiába várta a hőn áhított gyógyulást. A gyógyulás a szabadságot jelentette. Ennek reménye pedig már hamvában halott volt."

Aki meghalt, azt el kellett temetni, méghozzá nem akárkinek. Szintén Rita kapta ezt a "megtisztelő" feladatot, mely testét-lelkét egyaránt megviselte. Eleinte megrémült a feladat súlyától, ám később már nem bánta. Így találta jónak. Amikor újabb rózsa távozott közülük, zsákba fektették és három férfi kíséretében kiautózott a "lánytemetőhöz". Ez a temető egy kopár földterület volt, ahol semmi nem virágzott és semmi nem termett. Csupán a földben indultak oszlásnak az elfonnyadt rózsatetemek.

"Vérzett értük a szívem, ám furcsamód ugyanakkor meg is könnyebbültem minden egyes zsák láttán. Talán kegyetlennek tűnhet kijelentésem, de ahhoz át kell élni mindazt, amit én láttam és átéltem. Amikor megváltozik a világ, megszűnnek a nappalok és csak az éjszaka marad annak minden rémisztő titokzatosságával, szellemeivel és a sötétség takarta bűnnel. Amikor még lélegzünk, holott az életnek már nincsen semmi értelme. De a test még bírja, bár a szív rég megszakadt legbelül, mégis lüktet, pumpálja a vért. Újra és újra pumpál, amíg már nincs tovább. És ez az a pillanat, amikor eljő számunkra a megváltás."

Kemény munka volt a földet ásni. Rita a meleg hónapokban a szikkadtság ellen küzdött és minden egyes esőcseppnek örült. Míg a hideg hónapokban - különösen télen - a faggyal kelt birokra. Az ásó korán feltörte kezeit, melyek a tábori munkától egyébként már megkérgesedtek. Tovatűnt a puha lágyság, rózsás bőrének üdesége, gondozott ívelt körmei. És a szépsége. Fésűt ritkán fogott a kezébe, leginkább a viszonylagos tisztasággal törődött, mert szükségét érezte a mindennapi tisztálkodásnak. Korábban szép fényű barna haja megkopott a gondozatlanságtól és kócokban, csapzottan hullott szemébe az árkok ásásánál. Az árkok pedig mind gyűltek és gyűltek.

Amikor először fogott ásót, rossz technikával kezdett neki, így nagyon hamar felsebezték tenyereit. Először hólyagosak lettek, majd miután folytatnia kellett az ásást, a hólyagok kifakadtak és véres sebekként lüktettek az újabb és újabb lapátolásnál. A férfiak csak álltak körülötte és láthatóan jót mulattak rajta. Élvezettel nézték gyötrelmeit, ahogyan a lány könnyeit nyeldekelve, vérző kezekkel ásott mind mélyebbre és mélyebbre. De nem csupán a földben tette mindezt, saját lelkében szintén ásatásokat végzett. Megtapasztalta ép esze, tűrőképessége és fizikai ereje határait, melyeket kíjebb és kíjebb feszegetett. A nap végén már nem is érezte kezeit, annyira megviselte a többórás kemény munka.

"A rózsák földbe eresztésénél egy dalt dúdoltam. Szinte csak magamnak és a rózsáknak, akiktől éppen búcsút vettem. Talán ilyenkor fájt legjobban az élet. Az, hogy én még élek. Nekik nem volt más választásuk, esélyt sem kaptak arra, hogy az életüket megváltoztassák. Nekem ez megadatott. Gyűlöltem magamat ezekben a percekben, de még jobban gyűlöltem elrablóinkat."

- Mit csinálsz? - lépett a lány mellé Adrián. Rita összerezzent a hirtelen kérdéstől. Nem volt éppen támadó, mégis ütésként érte őt.

- Énekelek. Én így búcsúzok a rózsák... tőlük.

- Mért nem imádkozol? Elmondhatnál értük egy imát.

- Mert nem tudok egy imát sem. - hajtotta le fejét szomorúan a lány. Még a férfi előtt is szégyellte ezen "tudatlanságát". A szülei nem részesítették őt vallásos nevelésben, ő maga pedig egyszer sem érzett késztetést arra, hogy megtanuljon akár csak egy imát. - Meg mit is mondhatnék? Itt már nincsenek szavak. Azok is velük haltak... - egy könnycsepp gördült le az arcán. Gyorsan letörölte, nehogy még véletlenül is meglássa őrzője.

- Értem. És mit énekelsz?

- Mindig ugyanazt. Egy szerelmes dalt. Egy nagyon szomorú szerelmes nótát.

- Ez elég furcsán hangzik. Nem értelek. Nincs esetleg valami baj a fejeddel? - nevetett fel gonoszul Adrián. Ritát erre ismét az a gyilkos düh fogta el, melyet Milos iránt érzett egy évvel ezelőtti veszekedésüknél.

- Úgy gondolod? - kérdezett vissza fojtottan. - Mert a ti fejetekkel minden rendben van. Az teljesen normális és ép elméjű dolog, hogy lányokat raboltok el az éj leple alatt, akiket aljas módon kínoztok, erőszakoltok és gyilkoltok halomra. Az lenne hát egészséges?

A férfi nem válaszolt. Vállat vont és visszament a furgon mellé. Nekitámasztotta hátát az oldalának, zsebéből előhúzott egy cigarettát és rágyújtott. Onnan figyelte tovább a lányt. Ritát mérhetetlenül felzaklatta az iménti beszélgetés. Ütni, verni, rúgni, gyilkolni tudott volna a tehetetlenségtől. Akkor ott megfogadta, hogy bárhogy is alakuljon az élete, addig nem nyugszik, addig ő nem távozhat az élők sorából, amíg mindazt a kegyetlenséget meg nem bosszulja, melyet fogvatartóik okoztak számukra.

Amikor végzett a temetéssel és végleg a földbe eresztette elhervadt rózsáit, odament a férfihoz, megállt előtte és úgy mondta neki megvetően: - Ha nagyon tudni szeretnéd, hogy miért éppen egy szerelmes dalt dúdolok a lányok búcsúztatásánál, és miért azzal tisztelgek előttük, elárulom neked. A lányok a szerelem ígérete miatt kerültek a táborotokba, nem pedig önszántukból. Csupán hittek azoknak a férfiaknak, akik kegyetlen módon becsapták, majd állati sorba taszították őket. - Adrián hallgatott. A lány elé tartotta a kemény fizikai munkától megkérgesedett kezeit, hogy megkötözze a férfi. - Hát ezért énekelem el újra és újra azt a szerelmes dalt az emlékükre. És ezt valahányszor megteszem, ahányszor csak újabb rózsát veszítek el.

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-a-kamra-/