1. Történet folytatása

2012.08.20 18:38

 

- Meghalt, tudja? - Behunytam a szemem és arra gondoltam, hogy ez biztosan csak egy rossz álom. Ennyi szörnyűség nem történhet egy nap. Nemrég az a gázolás, most pedig egy újabb tragédia meghallgatása. Ez már több volt, mint amennyit akkor és ott képes lettem volna elviselni. - Biztos nem kér egy szálat? - Fejemmel ismét nemet intettem és igyekeztem más irányba terelni a figyelmemet. Ám ő nem engedte. - Nem dohányoztam. Tudja, egész életemben mellőztem a cigaretta élvezetét. Nem értettem, hogy mit szeretnek benne az emberek? El sem tudtam képzelni. - Ezzel végre egyetértettem és egy halovány mosoly suhant át arcomon, amit azonnal észrevett. Ebből viszont én láttam, hogy ő végig figyelt engem. Minden egyes rezdülésemet. - Szép a mosolya. És tulajdonképpen az egész arca kedvességet sugároz, csak olykor bezárul egyes emberek előtt. Olyanok előtt, mint például, amilyen én is vagyok. - Meglepetten néztem rá. Most rajta volt a sor, ő is elmosolyodott. S bár szemeiben továbbra is fájdalom tükröződött, meggyötört arcának ráncai mögött megláttam azt, ami az embert emberré teszi. - Bizony, ne is tagadja! A legelső pillanattól a pokolba kívánt engem a közeledésem, törődésem miatt, míg azt a szerencsétlenül járt fiút percek alatt megtisztelő bizalmába fogadta. Kár tagadni, hiszen így is van rendjén. Maguk még fiatalok, maguk előtt még ott az egész élet, melynek több mint a felét én már megtettem... - Tekintete ekkor elkalandozott és mintegy a semmibe révedt. Hirtelen erőt vett rajtam a törődés vágya és ezúttal én szerettem volna ápolni ennek az ismeretlen embernek a lelkét.

- A fia... - szólaltam meg halkan, csak, hogy visszahúzzam őt a Földre, közben nem tudván, vajon szerencsés-e éppen egy átélt tragédia húrját megpendíteni? De tenni szerettem volna valamit... érte. A férfi barátságos mosolya fanyarrá változott.

- Igaz is, a fiam. - folytatta keserű meséjét. - Ő nagyon fiatal volt, mint most maguk. Fiatal és végtelenül naiv. Nagyon szerettem.... - egy könnycsepp gördült végig ráncai között, mialatt emlékezett. Felidézte életének egyetlen értelmét, a gyermekét, a fiát, akitől idő előtt búcsút kellett vennie. - Az egyik vidéki diszkóból tartott éppen hazafelé barátaival, mikor karambolóztak. Nem ivott. De a társai sem ittak. Nem úgy, a szembejövő autó sofőrje, aki szinte holtrészegre itta magát. Furcsa ez a kifejezés, nem gondolja? Holtrészegnek hívják, mikor már valaki nem tud magáról. Mégsem hal meg tőle, sőt. Képes még mozogni, akár el is venni egy másik, ártatlan ember életét. Vagy több életet. - Hangja itt megremegett és hallhatóan megtelt gyűlölettel. Szemei csakúgy hányták a szikrákat az elfojtott dühtől. - Azóta minden egyes napon azt kívánom, bár meg is halt volna attól a sok alkoholtól, mielőtt még autóba szállt volna. Nem szép dolog, tudom, de ma is azt kívánom és hátralévő életem minden egyes órájának, minden egyes percében és másodpercében. Bárcsak Ő halt volna meg aznap éjjel... a fiam helyett...

Súlyos percek következtek. Nem tudtam megszólalni. Én képtelen voltam akkor bármit mondani Neki. Hallgattam. Hallgattunk. Fájt. Miközben minden egyes szívverésemmel örültem annak, hogy én élek, megúsztam a gázolást, mégis furcsa módon azokban a percekben fájt az élet. Különös kettősség ez, nem igaz?

Most én néztem a férfit, míg ő behunyta szemeit. Elfáradhatott a fájdalmas emlék felelevenítésében. Mialatt beszélt, cigarettája tövig égett. Elővett egy újabbat és meggyújtotta, de többé már nem kínált meg vele.

- Nagyon jól teszi, hogy nem dohányzik, kislány, tartsa is meg eme jó szokását! Mert nem vezet az sehova... Én.. én is a fiam elvesztésének napján szoktam rá. Azt hittem, ettől majd jobb lesz. Vagy legalábbis könnyebben tudom elviselni azt, amit túlélni is szinte lehetetlenség. S bár szemmel láthatóan élek, hiszen mozgok, beszélek, teszem a dolgom, a lelkem gyakorlatilag vele halt. Aznap éjjel a lelkemtől is elbúcsúztam. - Megremegett a szám és gyorsan a szememhez kaptam, hogy még idejében elérjem a kibuggyanó könnycseppjeimet. Mikor szipogni kezdtem, mert a sírás egyre jobban égette a szemem, egy meleg tenyér érintését éreztem a hátamon. Az idegen férfi túl saját bánatán, azt is észrevette, hogy elpityeredtem. - Ne haragudjon, kérem, amiért megríkattam! Higgye el, nem állt szándékomban. Csak... olyan jó érzés volt beszélni valakinek róla... A fiamról. Miklósnak hívták. Utánam kapta a nevét, mert engem is Miklósnak hívnak. - A meleg tenyér ekkor felém fordult, én pedig elfogadtam.

- Ágnes. - mondtam alig hallhatóan. Ismét elmosolyodott, én pedig hitetlenkedve néztem, hogyan, honnan lehet egy embernek ekkora lelki ereje, hogy még a legnehezebb percekben is képes legyen mosolyogni?

- Még a neve is szép. De most látom csak, hogy maga nagyon fázik! - egészen addig, amíg nem hívta fel rá a figyelmem, észre sem vettem magamon. És valóban fáztam. Hiszen ekkorra már rég haza szoktam érni és a meleg otthonomban teszek-veszek. Nem egy villamosmegállóban ücsörgök másodmagammal a belváros szívében és elmélkedek az élet igazságtalanságain. Gyors mozdulattal levette magáról megkopott sötétszürke zakóját és gyengéden a vállamra borította. A dohányszag továbbra is dőlt belőle, de ekkorra már egyáltalán nem zavart. Megkedveltem őt. Nem ismertem, mégis a szívembe fogadtam pár perc leforgása alatt.

A történet itt véget is ért. Az egyik rendőr egyszer csak észrevette, hogy még mindig a megállóban raboskodom és felmentett a további értelmetlen vesztegelés alól. Elköszöntem a férfitól és egyben megköszöntem neki, amiért felsegített a baleset után és amiért bizalmába fogadott engem, egy idegen lányt.

Az élet tele van sok-sok szépséggel, ugyanakkor mérhetetlen fájdalommal is. Amikor az ember fiatal, nem törődik azzal, hogy valójában milyen tünékeny. Most talán sokan felháborodnak ezen soraimon, miszerint micsoda szemtelenség ilyet állítani? Pedig hiszem, hogy nagyon is igaz. Tünékenyek vagyunk. Ma még élünk, de holnap... Nem tudjuk biztosra, csupán remélhetjük, hogy még holnap is és azután és azután... Még nagyon, nagyon sokáig. Kívánom, hogy így legyen! Mindazokért pedig, akiknek el kellett távozniuk tőlünk és fontos szerepet töltöttek be az életünkben, időnként mondjunk el egy imát, mert biztos vagyok abban, hogy meg fogják hallani, bárhol legyenek is.

Az életünk tele van kérdésekkel. Nekem is van jópár belőlük, bevallom őszintén. Némelyekre kapok választ, míg mások megválaszolatlanul maradnak. A minap internetes böngészésem során egy közösségi oldalra bukkantam, ahol a világ minden tájáról beszélgettek emberek csak így, virtuális lehetőségeiken keresztül. Egy humoros oldalon kötöttem ki, mikor az egyik hozzászóló fényképén megakadt a szemem. Egy harmincas férfi szerepelt a képen, aki olyan mókásan tudott nézni. Hirtelen deja vu érzésem támadt, így közelebbről is szemügyre vettem. És ekkor hatalmas szikla esett le a szívemről, hiszen újabb választ kaptam egy már-már megválaszolatlannak hitt kérdésemre. A mókásnak tűnő férfi ugyanis az a fiú volt, akit majd' egy évtizeddel ezelőtt közvetlenül mellettem gázolt el egy ittas vezető. Túlélte tehát a balesetet. Akkor a mentősök és rendőrök csupán kérdeztek, de válaszolni nem voltak hajlandóak. Annyit megtudtam, hogy az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetbe szállították, ám ott nem szolgáltak további információkkal, hiába kérdezősködtem még hosszú-hosszú napokon keresztül. Nem voltam családtag, így nem nyújtottak számomra felvilágosítást. Én csak egy lány voltam az utcáról. Egy lány az aluljáróból, aki tulajdonképpen semmit sem tudott arról a fiúról. Évekkel később azonban mindent megtudtam. A fiú felépült balesetéből. Az eltelt évek alatt pedig megismerkedett egy fiatal lánnyal, akit feleségül vett és akitől három gyermeke is született.

Hálát mondtam Istennek, hogy a gondviselésbe akkor más is "belefért" mellettem. És elmondtam egy imát egy fiatal fiúért, aki nem volt ilyen szerencsés, mint mi. Majd az édesapjára emlékeztem, aki valahol máig emlékszik gyermekére és éli szomorú, magányos életét....