1. Történet

2012.08.18 19:19

Isteni gondviselés

 

Pár évvel ezelőtt beszélgettem egy emberrel. Szeretek emberekkel beszélgetni, tudják? Nem ismertem, ő sem engem. Mi... szóval éppen csak szóba elegyedtünk egymással. Ő egy középkorú férfi volt. Talán ötven év kor körül lehetett, ezt nem tudom pontosan. Persze nem is ez a lényeg. Tehát ott ültünk egymás mellett egy padon és... egyszer csak hozzám szólt.

- Cigarettázik? - Ránéztem. Egy cigarettás dobozt nyújtott felém és kérdőn tekintett rám. Az az igazság, hogy nem cigarettázom és soha nem is cigarettáztam. Bár egyszer a nagymamáméknál meggyújtottam egyet, mert nekik aztán sok volt belőle. Nem voltam már gyerek, de még annyira idős sem, hogy akár a kezembe vehettem volna egy csikket. Én mégis kivettem egyet, amikor mamáék nem voltak a közelemben. És meggyújtottam. Nem szívtam bele egy slukkot sem -azt hiszem, így mondják-, csak néztem. Néztem, ahogy ég és egész idő alatt arra próbáltam rájönni, hogy mi az, ami dohányzásra készteti az embereket? Mit ad nekik, ami több, ami másabb? Nem értettem.

Rossz hírem van, mert sajnos azóta sem tudom. Én.. egyszerűen nem értem. De akkor, ott próbáltam rájönni. A cigaretta már félig leégett, amikor hirtelen zajt hallottam magam mögött. Összerezzentem, majd ijedtemben eloltottam a cigaretta csonkot. A zajt csak az a kóbor macska keltette, amit előző nap vittem haza papáék lakásába. Szerettem volna egy cicát, de mamáék nem. Így kompromisszumot kötöttünk egymással, így amikor náluk voltam, nyáron és egyéb iskolai szünetekben, hazavihettem egy kóbor macskát. De utána el is kellett engednem ott, ahol megtaláltam őket. Emiatt év közben, az iskolai napokon mamáék sokszor ébredtek macskanyávogásra, mert valahogyan mindig visszataláltak ideiglenes otthonukba. Ez nem volt jó. Különösen nem a cicáknak.

Elkalandoztam. Tehát az egyik cica zavart meg elmélkedésemben, mialatt igyekeztem megvilágosodni. És nagyon sajnáltam, hogy hiába oltottam el a csikket, mert még mindig nem tudtam az okot. A dohányzás szenvedélyének nyomós okát. Talán, ha több időm van, rájöhettem volna. Talán. De az is igaz, hogy ezt követően is lett volna alkalmam újra rágyújtani, ám én mégsem tettem... Már nem érdekelt a téma. Vicces nem? Nem érdekelt, anélkül, hogy valaha is szívtam volna belőle egy slukkot.

Az a férfi dohányos volt, ezt első pillantásra láttam. Később azt is megtapasztaltam, hogy láncdohányos. Akkor még nem is tudtam, hogy létezik a láncdohányos fogalma. Nagy meglepetésemre, később megdöbbenésemre egyik cigit gyújtotta meg a másik után. Alighogy elszívta őket, máris vette elő az újabbat... Kérdésére nemet intettem a fejemmel és elfordultam tőle. A dohányszag csakúgy dőlt belőle, mindenhonnan körbevett. Valahogy egyszeriben irtózni kezdtem attól az embertől, attól a helytől. El szerettem volna menekülni, mégsem tehettem egy lépést sem odébb. Baleset történt. Egy száguldó autó a zebrán ütött el egy gyalogost. És az élet hirtelen megállt. Furcsa érzések törtek rám, azelőtt még sosem tapasztaltam még hasonlót sem. Mintha minden mozdulatlansága burkolózott volna. Az emberek lelassultak körülöttem, miközben a szívem olyan gyorsan vert, hogy majd kiugrott a mellkasomból. Hallottak már az isteni gondviselésről? Vagy történt Önökkel hasonló? Én sokszor éltem át, mire tudatosult bennem, hogy ezek azok voltak. Nekem nem esett bajom, de a srác nem volt olyan szerencsés mint én. Az aluljáróban szólított meg és mivel vicces volt, válaszoltam a kérdéseire. Amúgy sem voltam egy zárkózott ember. Egy ideig legalábbis nem... Elmondtam, hogy két hete mentem férjhez és mit dolgozom. Őszinte sajnálatát fejezte ki családi állapotom miatt, majd folytatta a viccelődést. Elfogadta a helyzetet és túllépett rajta. Olyan könnyed volt, mintha csak az időjárásról beszélt volna. De azalatt a pár méter alatt sok mindent megtudtam róla. Megtudtam, hogy egy kis faluban született és egy nagy szerelmi csalódás miatt költözött fel Pestre. Gondolta, szerencsét próbál a fővárosban, hát feljött. "Csupán" gimnáziumi érettségije volt, amivel eleinte nem talált magának munkát. Azonban épp aznap, mikor leszólított engem az aluljáróban, végre megkapta álmai állását. Ételszállítónak vették fel, mert megszerezte a jogosítványt is. Ennél többre nem is vágyott. Kapott egy céges autót, amit pár nap múlva át is vehetett és egy olyan munkát, ami mobil, tehát nem kell egy irodában kuksolnia. Az a halála, ahogy ő fogalmazott. Még ezt is megtudtam róla. Az eső épp el kezdett szemerkélni, mikor a lépcső tetejére értünk. Ő pedig csak beszélt és beszélt. Nem bántam, hiszen fáradt voltam, mert nagyon nehéz nap volt mögöttem és jól esett a hallgatás. Én nem siettem, de nála nem volt ernyő. A villamos már a megállóban várakozott, s mivel nem tudtuk, hogy mikor érkezett, ő nem szerette volna lekésni. A lámpa még zölden égett, mikor leléptünk a járdáról. Emlékszem, még egy utolsó viccet elsütött egy szőke nőről és egy rendőrről, mielőtt végleg búcsút vettünk egymástól. Egymás mellett lépdeltünk a járdán, igaz ő valamivel előrébb tartott, mint én. Sietősre fogta lépteit. Semmiképpen sem szeretett volna lemaradni a villamosról. Ekkor egy sötét zöld színt láttam meg és egy nagy csattanást hallottam. Valaki ellökött. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire feleszméltem. Olyan gyorsan történt minden. A zöld szín pirosra váltott. Pontosabban vörösre. Talán bíborra. És ez a vörös szín teljesen körülvett engem. Mindenem vörös lett. Később fogtam csak fel, hogy vér borít mindent. Becsuktam a szemem és hagytam, hogy az emberek felsegítsenek. Egy idős néni és egy középkorú férfi támogatott a megállóba. Leültettek és egyfolytában beszéltek hozzám. Kérdezgettek. Amikor a rendőrök és mentősök is megérkeztek, átvették a kérdezősködést. Megkérdezték, hogy ki az a fiú, akit elütött a részeg sofőr. Ekkor tudtam meg, hogy egy részeg autóvezető áldozata lettem... majdnem. Lassan elmondtam, amit tudtam. Fázni kezdtem, mert kora tavasz volt és az órák nagyon elszaladtak. Hűvös lett, én pedig fáztam. Kívül és belül. Mert elgondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha...? És mi lesz a fiúval, ha...? Végül magamra maradtam. Nem engedtek még haza, bár mindent elmondtam. Az adataimat is felírták, pedig még csak nem is ismertem az áldozatot.

- Cigarettázik? - összerezzentem. A kérdés, a hang hirtelen ért. Már gondolkodni sem tudtam, csak mihamarabb haza szerettem volna érni. Haza. Az otthonomba, biztonságba. Ahová mindenki vágyik, ahová mindenki siet. Otthon... Cigaretta? - Megráztam a fejem, jelezvén, hogy nem kérek. És elfordultam.

- Az én fiam is ennyi idős lehetett... - kezdett bele mondókájába a férfi. - Ez a fiú sem lehet több húszévesnél. Maga szerint mennyi? - Behunytam a szemem és émelyegni kezdtem. Erre vágytam a legkevésbé. Csevegni. Beszélgetni, azután, ami történt.

 

Folyt. köv.