2. Fejezet (részlet egy rég elfeledett regényből)

2012.03.15 10:32

***

Fidelis torkában dobogott a szíve, miközben hármasával szedte a lépcsőfokokat. Nem volt könnyű dolga, mint ahogyan annak sem, aki Elígiusz mester kuckóját látogatta meg az iskola bal szárnyában. A dolgozószoba ugyanis a 7. emeleten helyezkedett el, melyhez a 3. emelet után élesen kanyargó csigalépcső vezetett. A lépcső ráadásul nagyon keskeny volt, így egyszerre csupán egy fő közlekedhetett rajta. Ellenkező esetben a szemben közlekedők egyikének vissza kellett fordulnia, ami a kis helyen szintén nem volt könnyű feladat.

Az óra végén szólította magához a mester, mikor már minden reményéről lemondott, ezzel mintegy már el is könyvelvén vereségét. Már-már kezdte elfogadni a tényt, hogy az elmúlt órán feltehetően rosszul teljesített, melynek egyenes arányú következménye a bukás. Az iskolában még nem feltétlenül, hiszen nem jár évismétléssel, amennyiben a többi tárgyból legalább az elégséges osztályzatot megszerzi a diák, azonban bukást jelentene az életében. Tekintettel kiskora óta oly dédelgetett élsportolói karrierjére, melyet azóta tervez, mióta csak az eszét tudja. Álmát meg is osztotta második bizalmasával, az édesapjával.

Atyja csupán a második legjobb barátja, a legeslegjobb, akire, ha a sors úgy hozná, még az életét is vakon rábízná minden gondolkodás nélkül, Thaddeusz, aki valóban mindenkivel szemben mindenkor elsődlegességet élvezett a szemében. Szülei, társa iránti rajongását a kezdetekben nagyon nehezen viselték, hisz ennek köszönhetően egy picit a háttérbe szorultak. De látván, hogy Thaddeusz igazán remek ember, akinél keresve sem találnának megbízhatóbb és igaz barátot fiuk számára, lassanként beletörődtek és végül teljesen elfogadták, sőt megszerették a szegény sorsú gyermeket.

Thaddeusz is tudott Fidelis nagyravágyó tervéről, melyet bár nem egyszer megmosolygott –kizárólag magában-, azért a megvalósításához mindenben barátja mellett állt. Legyen szó személyi edzőségről, vagy bármi másról, melyhez Fidelis a segítségét kérte.

Hatalmas csattanással ért földet Fidelis tolla, mire szitkozódva felvette és izgatottan emelte kezét Elígiusz mester ajtajához. Kopogott, de nem érkezett válasz. Talán halk volt –gondolta, majd ismét neki gyürkőzött. Már éppen döngetni készült a vastag tölgyfa ajtót, mely önmagában is óriási tekintélyt sugallt tulajdonosáról, ám az váratlanul kinyílt előtte. Oly hangtalanul és gyorsan történt az egész, hogy Fidelisnek idejébe tellett, mire össze tudta szedni magát olyannyira, hogy meg tudjon szólalni. Utólag nem tudja meddig állhatott az ajtóban a döbbenettől kukán, de ezen már nem volt ideje gondolkodni. Elígiusz mester ott tornyosult felette, a diák pedig szinte halálra váltan nézett fel rá, mintha csak hóhérára tekintene. A mester látván tanítványa félelmét, elmosolyodott és beinvitálta dolgozószobájába.

A megszeppent fiú belépett a hatalmas terembe, immáron azonban nem ért rá elámulni a csodálatos bútoroktól kezdve a még csodálatosabb színekben pompázó festményeken át a roppant kandallóig, melyet minden egyes alkalommal, amikor itt járt, megbámult. Eddig. Most viszont az élete függött az elkövetkezendő pár perctől, melyet nem akart elhalasztani holmi bámészkodással. Már előre meg is fogalmazta magában mondandóját, azt, hogy mit szeretne elérni az életben, ami évek óta mindennél előbbre való számára. Bizonyítja ezt az a sok, órán kívüli edzés is, melyet jó barátjának társaságában és annak vezényletével küszködött végig. Az életmódja, melyet annak reményében változtatott meg, hogy a siker még biztosabb legyen. Lényegében mindent a sport köré szervezett, annak rendelt alá. És mikor végre az elérhető siker kapujában állt, az fényévekre távolodott el tőle, hogy már lehetőségét sem látja megközelíteni. És mindez miért? Csupán egyetlen elhibázott dobás miatt, egyetlen perc töredékétől, melyet nem lehet meg nem történtté tenni.

Mindent előre kigondolt, hogyan fogja mestere tudtára adni, hogyan érzékeltesse vele, milyen fontos szerepet tölt be életében a sport, melyet az iskola elvégzésével a legmagasabb fokon szeretne folytatni. Ám abban a pillanatban, ahogyan ott állt Elígiusz előtt, minden mondat, minden szó és nem utolsósorban minden reménye szertefoszlott. Nem tudott, nem is akart megszólalni. Tehetetlennek érezte magát, megsemmisülten, szemét a padlót borító perzsaszőnyeg mintájára szegezte és várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Végül a mester szólalt meg elsőként. Látta növendéke zavarát és jól tudta, mit érezhet ezekben a percekben.

- Nos, gyermekem! –törte meg a nyomasztó csendet.- Gondolom sejted, miért hívattalak?

- Igen..- felelt a fiú elhaló hangon, szíve készült kiugrani a torkán. Érezte, hogy most keménynek kellene lennie, hogy megvédje jövőjét. De a világért le nem vette volna szemét a szőnyegről, mintha újabb és újabb motívumokat fedezne fel mintájában.

- Nézd, fiam! Nem kenyerem a mellé beszélés, ezt mindenki tudja rólam, legalábbis itt, Zkolé falain belül. Ugyan nem mondtam dobásod értékelését, azonban bejegyeztem azt a tanulónaplóba.

Fidelis még a lélegzetét is visszatartotta, minden idegszálával a mesterre koncentrált. Próbált minél több információt levonni annak szűk beszédéből, végül rá kellett jönnie a mester oly kiszámíthatatlan, hogy bármi megtörténhet. Egyszerre annyit mond, amennyit jónak lát tudatni a másik emberrel. Így hát kénytelen volt kivárni, amíg a mester befejezi mondandóját.

- Tudod-e mennyit dobtál? –szegezte hirtelen Fidelisnek a kérdést.

- Iiigen, huszonkilenc és felet. – és mint, aki óriásit vétett, szégyenkezve sütötte le szemét, ezzel elkerülvén, hogy tanára szemébe nézzen.

- Pontosan. – Elígiusz átható tekintete már-már idegesíteni kezdte a fiút. – Huszonkilenc és felet. – ismételte meg és hirtelen hátat fordított neki, majd kibámult az ablakon, mintha semmi sem lenne fontosabb számára e percben, mint az iskola udvarán folyó események. – Ez pedig azt jelenti, hogy… De mit is jelent igazán? – tette fel a kérdést szórakozottan az egyre jobban elsápadó Fidelis felé, mintha csak költői kérdést feszegetne, melyre úgysem vár érdemleges választ.

- Azt jelenti Uram, hogy gyakorlatilag, az Akadémiára való bekerüléshez – itt mély lélegzetet vett, mint aki élete eme fordulópontján semmit sem bán jobban, a pályán történteknél – nem elegendő… - itt féloldalt felsandított a szeme csücskéből az előtte tornyosuló alakra, hátha észrevesz bármit is a mester reakciójából, amiből talán következtethet egyre homályosodó jövőjére.

A megsemmisülten álldogáló diák régi emlékeket idézett fel Elígiuszban, aki egyre hatalmasodó részvétet és nem utolsó sorban, lelkiismeret-furdalás-szerűséget érzett, mely az órát követően mind nyugtalanította és szoros bilincsként zárta körül szívét. Tudta ő nagyon jól, hogy talán hibázott a pályán, hiszen ismerte sportkönyvük szabályait, melyeket többedmagával, az országos tanács tagjaival együttesen határoztak meg. Ezek alapján az Akadémiára felvételiző diákok minimális teljesítményét minden egyes sportágban megállapították. Fidelis az eddig letett vizsgák mindegyikében remekelt, csupán a buzogányvetés maradt utolsóként, melyben épp a szabályok adta határértéket teljesítette. A szabályok kiegészítő pontjainak megfelelően az ilyen különleges esetekben –melyekre valóban nagyon ritkán került sor – a sportvezető tanárnak – az elért eredményről a pályaőr tájékoztatását követően – újabb dobás lehetőségét kell biztosítania az érintett diák számára. Feltéve, hogy a diák az Akadémiára készül. Amennyiben a diák nem dédelget magában sportpályafutási tervet, az eredményt lefelé kerekítik, így huszonkilenc és fél helyett automatikusan huszonkilencet írnak a diák neve alá. Mivel azonban Fidelis sportolói karriert álmodott magának esetében a szabályok alapján utolsó lehetőséget kellett volna kapnia a dobáshoz. Ezt tudta ő jól, tudta a pályaőr, tudták osztálytársai, de leginkább mestere, aki szó nélkül hagyta az esetet és még csak értékelését sem kötötte a fiú orrára.

Fidelis ezekben a percekben valóban szánalmasan festett, ahogy fejét lehorgasztva, reményvesztetten állt a tekintélyt parancsoló igazgató előtt. Elígiusz eddig szúrós tekintetében halvány mosoly bujkált. Úgy találta, mintha újra élné múltját, a szorongató érzést, mely egészen a torkáig kúszik és szinte lélegzeni is alig engedi. Az ismerős történetnek ezúttal azonban boldog jövőt szánt. Megköszörülte a torkát és tanítványa felé fordult.

- Tudod-e Fidelis, hogy barátodnak, Thaddeusznak mik a tervei a jövőt illetően? – kérdezte tőle szomorú tekintettel, mire hirtelenjében megváltozott a helyzet és a fiú nagy meglepetésére már ő sajnálta mesterét, ahogy ránézett és egy különös szomorúsággal a szemében várta válaszát.

- Őöö, hogyne tudnám Tanár Úr! Thaddeusz – bár kétségkívül minden idők egyik, ha nem a legnagyobb, bajnoka – tehetségével ellentétben inkább orvosi pályára adja fejét. – itt rosszallóan biccentett, mellyel egyértelműen kifejezte barátja elhatározásáról alkotott véleményét.

- És te nem értesz egyet vele? – tette fel a mester az érezhetően feleslegesnek tűnő kérdést.

Fidelis megütközve nézett tanárára, de nem válaszolt. Agyának fogaskerekei egyfolytában zakatoltak és arra próbált rájönni, vajon hova akar kilyukadni az igazgató?

A beállt csendben Elígiusz folytatta: - Tudom, hogy ti nagyon jó barátok vagytok, mintha édestestvérek lennétek. Éppen ezért merült fel bennem, hogy nem lenne-e bölcsebb döntés részedről, ha – ahogyan azt jeles bizonyítványod is lehetővé teszi – az Akadémia helyett, a Páras szigetre jelentkeznél. Köztudott ugyebár, hogy Káplán kastélyában – a másik két tanszigethez hasonlóan - többféle képzés folyik a kastély falai között. Ennek megfelelően pedig nem lenne kötelező neked is pont az orvosi hivatást választanod, dönthetsz akár a tanári, hivatalnoki vagy a különböző tudós pályák egyike mellett is, ugyanakkor a jövő tekintetében továbbra is biztosíthatod számotokra e nemes barátság ápolását a közeli kollégiumi elhelyezés lehetőségével. – itt szünetet tartott, majd várakozón tekintett tanítványára.

Fidelis hirtelenjében nem tudott mit mondani. Tisztában volt ő azzal, hogy homlokegyenest ellentétes választásuk némiképp eltávolítaná Thaddeusztól, azonban esze ágában sem állt – és feltételezhetően barátja szándékai között sem szerepelt – teljesen megszakítani ezt az évek folyamán igen erőssé vált kapcsolatot. Barátja annak idején árvaként került a városba, sorsa csupán a város vezetésének jóindulatától függött. Édesanyja születését követően halt meg a „Ragály” szigeten, az emberek így is kész csodának tartották, hogy egy járvány áldozatául esett, súlyosan beteg nő, hogyan képes egészséges magzatot hozni a világra? Thaddeusz hát édesanya és egyetlen rokon nélkül cseperedett fel, édesapja kilétéről senki nem tudott semmit. Ez a titokzatosság pedig a fiú első életéveiben – így a későbbiekben – is bélyeget nyomott szomorú sorsára, hisz gyökerei nélkül nagyon elveszettnek érezte magát, mely az idő múlásával egyre növekvő magányt váltott ki benne. Már gyermekkorában elhatározta, a gyógyítás mesterévé fog válni, hogy minél kevesebb árva szülessen a világra – jól lehet, esete igen egyedi és egyben ritka volt az ország, de talán az egész földrész történelmében is. Erről a „kiváltságról” azonban örömmel mondott volna le, ha cserébe visszakaphatta volna oly vágyott édesanyját.

Fidelist eltűnődéséből a mester figyelmeztető krákogása térítette magához. Enyhén elpirult és zavartan pislogott Elígiuszra.

- Az osztályzatot ceruzával írtam be, úgymond figyelmeztetésül. –folytatta amaz és immár úgy beszélt a diákhoz, mintha legjobb barátja lenne. Hangja megnyugtató volt, bátorítást sugallt.- Kapsz tőlem még egy esélyt, hogy ne szórj átkokat ősz fejemre, és ne kívánj oda, ahová magam sem mennék szívesen.

A fiú azt hitte rosszul hall, hirtelenjében nem tudta mit csináljon, olyan nagy boldogság érte egyik pillanatról a másikra. Szíve szerint tanára nyakába ugrott volna, hogy hálákat rebegjen neki. Dehogy fogja ő megátkozni, hova gondol?

Ám Fidelis csak állt ott hallgatagon. Egy szó, de még egy mondat sem lett volna elég ahhoz, hogy kifejezze mit érez ezekben a percekben.

- Tanár úr, el sem tudom mondani mennyit jelent ez nekem! Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, ígérem, nem okozok csalódást.

- Sose ígérj olyat, amit nem tudsz teljesíteni biztosra!

- Elnézést. – hajtotta le fejét a diák, ez a mondat hideg zuhanyként érte. – Inkább úgy mondom, hogy megteszek minden tőlem telhetőt.

- Na, ez már mindjárt jobban hangzik. – mosolyodott el a tanár és enyhén belecsípett a fiú arcába. – Akkor holnap a 0. órában találkozunk. Addig is, ha rám hallgatsz, egy kicsit felkészülsz a nagy dobásra. A mai óra nekem azt bizonyította, hogy szükséged van némi gyakorlásra, ha valóban sikeres sportoló szeretnél lenni.