Amiért nem…

2013.04.25 12:56

- És mégis hogyan jutott el hozzánk?

- Próbálkozom…

- Vagy úgy, próbálkozik… - Megvetően mér végig, ahogy ott ülök, majd ismét az előtte heverő mappába temetkezik.

Középkorú, köpcös alak, aki hosszú évek munkájával érte el, hogy képtelen legyen bármiféle jóindulatot is kimutatni mások felé. Kopasz fején a napsugár vidám táncot jár. De nem sokáig, mert bosszús arca ismét felém fordul. Szemei csakúgy hányják a szikrákat, hogy már a bőrömet perzseli. Talán fáj is picit…

- Miért ír ennyi műfajban? – Kérdezi mintegy vádlón, mintha csak azt tudakolná tőlem, hogy miért ölök embert?

- Nem tudom, belső késztetés. Mondja…- Ám nem mondja, mint inkább inti durva kézfejével, mely egyik pillanatról a másikra a levegőbe lendül. Ennek az alaknak még a kézfeje is haragos. Ámulok el rajt. – Ezt még befejezem! – Morogja felém, és újfent a papírokba temetkezik, míg tekintetében némi gondterheltség vegyül.

Csend. Némaság. Némaság és csend. Unottan dobolok a szék karfáján és hallgatom a légkondicionáló monoton zúgását. Már a fejem is zúg és kezd elegem lenni ebből az egész színjátékból! Elvégre mindketten tudjuk, hogy…

- Mit vár most tőlem?

- A válaszát, leginkább.

- Jó. De úgyis fogalmazhatnék, hogy briliáns. Egyik másik írása… - Ekkor megköszörüli a torkát. Érzem, hogy a világért sem fejezné be. – És mit tud még felmutatni?

- A tehetségen kívül? Semmit.

- Az édeskevés! Már ne is haragudjon, ezért hiába fáradt ide.

- Egyáltalán nem volt fáradság részemről. Nos, azért köszönöm, hogy szentelt rám egy kicsit az idejéből! - Elköszönésként még egyszer a kezemet nyújtom felé, ám ekkor veszem észre, hogy erősen gyöngyözik a homloka.

- Ideges tán? – Kérdezem tőle szórakozottan.

- Nem. – Mosolyodik el először azóta, hogy találkoztunk. - Ideges csak azután leszek, miután elhagyja ezt az irodát. Mert akkor kell szembesülnöm a ténnyel, hogy mekkora tehetséget engedtem kisétálni az ajtómon. Még szoknom kell az érzést…

Ez is több, mint a semmi, veszem tudomásul. Biccentek, majd az ajtó felé indulok.

- Arra kérem, hogy jelentkezzen nálam fél évenként! – Szól utánam, immáron barátságosabb hangnemben.

Megtorpanok. Ugyan miféle játszmába kezd ismét? Ránézek, mire tekintetem elárulja, mit is gondolok. Ezért halkan folytatja: - Mert tudnom kell, hogy még nem adja fel…