Amikor a hóhért akasztják…

2012.10.27 21:05

Egy vallomással tartozom…

 

Fiatal lánykoromban teljesen máshogy vélekedtem az életről. Ahogyan azt szokták volt mondani: Ifijú voltam és bohó… Akkoriban nem sokra becsültem egy nő, egy asszony munkáját, mondván, az úgyis olyan könnyű, össze sem lehet hasonlítani egy férfiember kemény, izzadságos munkájával. Az irodai munkát és gyermeknevelést enyhén szólva lenéztem, míg például egy kőműves munkáját az egekig dicsértem és ámultan csodáltam, ahogyan a semmiből hetek, majd hónapok áldozatos munkájával milyen „dicső” épületeket emeltek. És tették mindezt télen-nyáron, hóban, fagyban és az elviselhetetlen kánikulai napokon is, amikor másoknak hőségriadót rendelnek el. Hozzáteszem, ezeket, a valóban kemény fizikai munkát végző férfiakat a mai napig csodálom és igen is vállalom, hogy felnézek rájuk. Bármennyire vagyok képzettebb náluk, belátom, hogy a diplomáimmal én valóban képtelen volnék akár egy düledező viskót is összetákolni.

 

Mára azonban sokat fordult a kocka és az eltelt évek alatt a nők, családanyák bizony hatalmasat nőttek a szememben. Igen, el kezdtem csodálni őket, főként, miután a saját bőrömön tapasztaltam a dolgozó nők, később pedig a gyermeküket nevelő családanyák sorsát. Mert nehéz! Persze, most sokan mondhatnák joggal, hogy másoknak sem könnyű! És ezzel egyet is értenék. Mégis, másként nézek egy fáradt hölgyre, aki nehéz léptekkel megy el mellettem az utcán, vagy egy édesanyára, aki a lant letétele után a tűzhely mögé áll és fakanalat vesz a kezébe, miközben gyermeke leckéjét kérdezi ki, vagy éppen csókot lehel a mellette szaladgáló rakoncátlan csemete kobakjára. Amikor még hosszú, hosszú évekig nincs megállás…

 

Szüleim a megmondhatói, hogy milyen „nehézfejű” gyermek is voltam én, bár tényként állapítom meg nap, mint nap, hogy mennyi mindent nem tudok még és mennyi mindent kell még megtanulnom. Én pedig vállalom a tanulást, bármi áron. Igen, igényem van arra, hogy jobbá, egyre jobbá váljak, még ha ezt sokan nem is ismerik el! Nem gondolom magam rossz embernek, elvégre egész eddigi életem során semmi büntetendőt nem tettem és nem teszek a mai napig. Erre pedig büszke vagyok! De amikor újra és újra azt látom, hogy egy helyes arc, egy kedves mosoly, egy kacér pillantás és pár kedves bók mennyi mindent el tud érni, sokat elvesz a lelkesedésemből és csüggedten, érthetetlenül nézek, miszerint hogyan is lehetséges ez?

 

Eh, biztos bennem van a hiba, amiért nem vedelek naponta több liter sört és nem járok focimeccsekre, ahol szotyoládét köpdösve és az ellentábort szidva-verve nem mulatom az időmet. Ezzel ellentétben én csak szerényen teszem a dolgom, nevelem két kislányom és várok. Hogy mire? Talán arra, hogy egy napon végre engem is el fognak ismerni.

 

Azt hiszem, ilyen lehet az, amikor a hóhért akasztják…