Anyu, miért…?

2013.04.12 19:27
Kicsit hűvös az éjszaka, de szellőztetni még így is muszáj. Bella nyakig betakarózva nézi a Jedi visszatér című kedvenc filmjét, míg Szoffancs az Ayres hintában leng felette. Morcosan és hisztisen, mert Apa már megint nem Vele foglalkozik! Bella minden figyelmét a film történéseire összpontosítja. Ki tudja immáron hányadszor?
Az esti fuvallat Szofit is elhallgattatja picit, Luc Skywalker hangja tölti most be a szobát. Amikor ő is elhallgat, némaság telepedik ránk. Bella rám néz, szemeiből csakúgy süt a bánat.
- Anyu, olyan jó a Nikiéknek, hogy a kisbabájuk már tud beszélni! Mamma, pappa, babba – Utánozza a kicsi szavait. – Bárcsak Szoffancs is tudna már legalább így beszélni! – Eközben szomorúan tekint fel hintázó testvérére, majd csodálkozva folytatja. – Pedig az a kisbaba még olyan pici! Én nem is tudom, hogy csinálja? Sokkal kisebb, mint Szoffancs. Anyu, hogyan lehet ez? – Kérdően tekint rám, miközben érzem, hogy elszorul a torkom. Nem is tudom, mit mondhatnék erre? Még… Többet… Bármit.
- Tudod, Kincsem nem mindenki fejlődik úgy, mint ahogyan az a Nagy könyvben írva vagyon. Kinek a beszéde, kinek a mozgása fejlődik gyorsabban. Nem fázol Buksikám? – Terelném másra a szót gyáván…
Nemet int a fejével és szórakozottan maga elé bámul, mint aki az imént hallottakat próbálja megemészteni. Majd hangját egészen suttogóra fogva, óvatosan felfelé pislant. Úgy mondja nekem, hogy még véletlenül se hallja szeretett húgocskája.
- Anyu, én imádkozom azért, hogy Szofi meggyógyuljon! – Majd két kis tenyerét szorosan összeilleszti arcocskája előtt, szemeit lehunyja, és úgy marad vagy fél percig. Így imádkozik ő, a maga módján. Az „ima” végeztével feltekint, és még halkabban súgja felém: - Remélem a jó istenke meghallgatta a kérésemet!
Nem szólok semmit, csak mosolygok rá. Ritkán esik ily nehezemre a mosolygás, mégis meg kell tennem, hiába fáj. Csak nézünk egymásra, nem szólunk. Nem is kell, e pillanatban felesleges minden szó. Tekintetünk helyettünk is beszél. Hirtelen éles hang hallatszik a tévéből, mire odanéz Bella és arca felderül. – Olyan vicces ez a Luc! – Állapítja meg, aztán már nem is néz vissza rám. Elvégre mindent elmondott, ami kicsi szívét bántja. Mindent.
Én is elfordulok tőlük és becsukom az ablakot. Hiszen nem kell, hogy lássa az arcom, nem kell, hogy lássa a könnyeket. Ne terhelje még tovább az én fájdalmam is őt…
 
Budapest, 2013. április 7.