... az élet
Nem is olyan régen,
láttam én egy képet.
Igaz volt és megható,
mint maga az élet.
Egy szép asszony volt rajta,
előtte egy gyermek,
az ő kicsi lánya,
legtöbb a szívének.
Ott ült ím előtte
épp a haját fonta,
apró kezeivel
gyengéden simogatta.
- Anyu, olyan szép vagy,
hogy én is ilyen lennék!
- Gyönyörűbb vagy Kincsem,
szebbet nem kívánhatnék.
- Oly erős vagy Mami,
én melletted nem félek!
- Ne is féljél soha,
legfőként amíg élek.
- Anyu, hogyha látlak
mindig úgy felvidulok.
- S az én boldogságom,
ha Rád mosolyoghatok.
- Köszönöm, hogy itt ülsz,
mert már magányos voltam.
- Én köszönöm, hogy vagy,
hisz vezeted az utam.
- Úgy szeretlek Mama,
hogy jobban nem is lehet!
- S az én szeretetem
megfordítja a Földet.
- Elfáradtál Anyám?
Most szomorú az arcod.
- Csak elmerengtem Drágám,
nevem mily szépen mondod...
- Ölelj újra engem!
- kérte a kicsiny gyermek.
S lám, simogatták is,
a szép szerető kezek.
Láttam még ily idillt:
szülők gyermekeikkel.
És akik egymásról
a törődést mesélték el.
Felidézem olykor
magamban e képeket.
Hisz e sok csodás kép
talán maga az Élet.