Csak csajok (részlet)

2012.08.15 17:38

Nyár, meleg, Fanta, buli. Kár, hogy ezekből csak az első kettő igaz. Ellenben döglés az irodában, ohne légkondi és akkor még örüljünk is, hogy élünk. Naná, hogy örülünk! Egy bögre ásványvizet épp most tettem a mélyhűtőbe, hogy némiképp engem is lehűtsön. Persze negyedóra múlva, mikor már nem bírom tovább, még alig hidegebb a csapvíznél, de ahhoz elég, hogy szomjan ne haljak. Viszont amint felhörpintem az utolsó kortyot is, már innám a következő adagot. Jobb helyzetben volnék, ha azzal a hőgutától megcsapott agyammal nem hagytam volna otthon a teljes menetfelszerelésemet, melyben többek között a már előzetesen behűtött ásványvizes palackomat is beletettem, mintegy a nyári kánikula egyik túlélési praktikájaként. Mondanom sem kell, az üveg telis tele van hűsítő vízcseppekkel. Mit cseppekkel, vízcseppek sokaságával, melyek csakis a célt szolgálják, hogy velük szomjamat enyhítsem! Milyen költőien fogalmaztam! Bár a költőiségtől most igen csak messze áll jelenlegi lelkiállapotom. Legalább, mint innen a Szahara. És hozzáteszem, hogy Magyarország fővárosában leledzem e pillanatban.

Kár. Mármint az, hogy a reggelem ismét kapkodással telt, mely legalább teljes sikerrel zárult volna. Ó, nem, ez most kimaradt. Bosszantó szokásomhoz hűen eszeveszetten kapkodtam, ráadásul abszolút feleslegesen. Ma szerintem már semmire nem vagyok jó. De, egy valamire még igen, mégpedig a hazamenetelre! De, hogy az irodában ma semmi, de végképp semmi hasznomat nem fogják venni, azt pár órán belül be is bizonyítom!

Regi hív. Ne hívjon! Melegem van, nyűgös vagyok és különben is, az imént tolt le a közvetlen felettesem és mindennek tetejében eleve fáradtan ébredtem. Kell ennél több? Nekem semmiképp! Oké, belátom, nem lett volna gond, ha időben bújok ágyba, de ez most így jött össze. Helyesbítek, általában így jönnek össze az estéim, melyek szintén teljes mértékben haszontalanul telnek. Kezdem azt hinni, hogy a szervezőképességemmel vannak problémák. (Említettem már, hogy paranoiás vagyok? Nem? Nem gond, később erre is kitérek! Nyugi, semmi veszélyes, illetve a hivatalos verzió szerint nem jelent veszélyt embertársaimra.) Továbbcseng. Nem akarom felvenni, mert azt sem tudom, hová kapjak? Felettesem bárdja itt lifeg közvetlenül a fejem felett és még vágjak is hozzá jópofát. Ez van, hülye vagyok! Mindig ugyanaz a nóta és minden erejével az én inkompetenciámat igyekszik bebizonyítani. Aláírom, most tényleg hibáztam, de azt a meleg számlájára írom. Egyértelmű. Még jó, hogy van egy tökéletes kifogásom minden kudarcomra: nyár van! „… és semmi baj.” – szólna tovább a régmúlt idők slágere, ám ez az én esetemben nem fedné a valóságot. Ugyanis baj van, méghozzá nem is kicsi és nem is kevés! Kedves főnököm az imént üvöltötte egyenesen az arcomba bele, hogy ismét hülye voltam! Nálunk ez már csak így szokás.

Kezdett idegesíteni a csörgése, így jobbnak láttam felvenni. Pedig annyiszor, de annyiszor megfogadtam már, hogy az irodába jövet, még a kapuban leveszem róla a hangot. "Elvégre ez munkahely, kérem szépen, és nem kaszinó, ahogyan maga gondolja!" Csengtek főnököm gyűlölettől fröcskölődő szavai a fülemben. "Próbálja már egyszer s mindenkorra megjegyezni!" Megjegyeztem, csak azt a fránya csengőhangot felejtem el folyton lehalkítani a mobilomról. És ez sajnos mifelénk főbenjáró bűnnek számít, különösen szerény személyemet illetően, melyért nem kevesebb büntetés, mint azonnali kivégzés jár. Legalábbis Garamvölgyi szerint.

- Találkoznunk kell! Egy óra múlva a Jégbüfében! - Regi volt. Csak ennyit mondott kurtán-furcsán és már le is tette. Mindig ezt csinálja, valahányszor úgy gondolja, hogy sürgős-fontos dolgokat kell azon nyomban megvitatnunk. Mintha az ember csakis neki élne és az ő meghallgatásán, érző lelkének ápolásán, pátyolgatásán kívül más gondja nem is lenne. A választ pedig azért nem várja meg, mert nagyon jól tudja, hogy abban elutasítással találkozna. És ezt képtelen elviselni. Ha jól belegondolok, Regit még soha, senki nem utasította vissza. Rajtunk kívül. Úgy értem, rajtam és Zsilin, a barátnőin kívül. Kár. Mert akkor megtanulta volna, hogy az élet bizony nem fenékig tejfel és nem mindenki úgy ugrál, ahogyan éppen mi fütyülünk. De Regi már csak ilyen. Nagyot sóhajtottam, mert esélye sem volt, hogy én innen elszabaduljak. Legalábbis nem ma és nem most!

Hirtelen óriási fájdalom hasított a gyomrom alá. Azt hittem, mentem összeesem ott, azon a recsegő, kényelmetlen forgó széken. Kegyetlen érzés volt. De szinte időm sem volt magamhoz térni, mert a másik pillanatban egy óriási papírhalmaz landolt az asztalomon, pontosan az orrom előtt.

- Ez az egész valami, amit maga beszámolónak hív, egy kalap annyit sem ér! - Felettesem mindig is a váratlan meglepetések nagy mestere volt, ehhez kétség nem férhet. Értetlenül néztem rá, mégis hogyan érti az imént mondottakat? Hiszen gyakorlatilag öt napi munkám fekszik benne, kínosan ügyelve minden fontos részletre. Ráadásul az alhasi fájdalom egyre jobban erősödött. - Hát még erre sem képes? Ezzel az erővel én is legépelhettem volna! - Na, hiszen! Bármennyire is fájt a hasam, erre a kijelentésére kedvem támadt volna nevetni. Valóban nevetséges volt, tekintettel arra, hogy ő még fogalmazni sem tud, nem hogy több, mint száz oldalas dokumentumot összeállítani. Ő csak a megszégyenítéshez ért, máshoz nem igazán. - Hallotta, hogy mára hőségriadót rendeltek el? - csak ennyire képes voltam, ezt is elhalóan sikerült kinyögnöm. A fájdalom nem akart múlni.

- Ó, hogyne, természetesen hallottam. Ezért is engedtem el a többieket, hogy ne kelljen itt szenvedniük ebben a kibírhatatlan hőségben. Most pedig álljon neki, ha még emberi időben végezni akar. Vagy nem is, várjon, előtte inkább hozzon az irodámba egy capuccinot a folyosói gépből! Gondolom, van aprója. Vagy adjak netán 80 forintot?

- Nem szükséges. - válaszoltam, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy zsarnokom a fájdalom egy cseppnyi szikráját se lássa rajtam. Régóta kitapasztaltam már ugyanis nála, hogy minél jobban szenvedek, ő annál boldogabb és minél boldogabb vagyok én, ő annál dühösebb és agresszívebb velem szemben. Egyszerű logikai képlet, mégis nagyon nehezemre esett helytállni ezekben a percekben. Végre kiment, amit az is jelzett, hogy ajtóm hangos dörrenéssel csukódott be. Kissé fellélegeztem. Megkapaszkodtam az asztal sarkában és maradék erőmmel felhúztam magam. Szerencsém volt, a pénztárcámban mindösszesen 80 forint árválkodott, mint aki csak arra vár, hogy "szeretett" főnökömre költsem, minden egyes érméjét. Bekopogtam az irodai sárkányhoz, majd miután válaszra hiába is vártam, halkan lenyomtam a kilincset és óvatosan beléptem a barlangjába. Sejthettem. Háttal ült nekem, bejövetelemre meg sem rezzent. Letettem az asztalára a capuccinót. - Tessék. - majd, mint aki dolgát jól végezte, távoztam. Köszönetet én már régóta nem várok tőle. Hiába is várnék, hiszen sokszor még a köszönésemet sem viszonozza. Egyértelmű, ugyanakkor közismert is volt "üldöztetésem" a kollégák között. Ez is egyike volt a cég azon "piszkos" titkainak, melyek soha nem kerültek felszínre. A házban mindenki tudott róla, mégsem tett ellene senki. Végül is nem hibáztatom érte őket. Talán én ugyanezt tenném a helyükben, féltve a saját pozíciómat, mely a mai világban bizony igazi kincsnek számít. Hát ez az állás az én keserves kincsem.

- Átáztál! - suttogta valaki a fülembe. Meglepetten fordultam hátra. Andi volt az. - Átáztál. - ismételte meg síri hangon. Hirtelen nem is kapcsoltam, mire érti? - Adjak esetleg egy betétet? - kérdezte, arcáról ordított az együttérzés. Megjött! Megjött? De hát hogyan lehetséges az? Ennyire felkészületlen volnék?  Halkan hálát rebegtem neki, amiért figyelmeztetett erre a roppant kínos eseményre, főként, hogy fehér lenvászon nadrágot viseltem. Megsemmisülten fordultam újfent a sárkány ajtaja felé, hogy szóljak neki, kénytelen lesz nélkülözni a társaságomat legalább egy fél óra erejéig. Nem dolgozhattam így tovább, feltétlenül ruhát kellett váltanom. Zsarnokom szikrázó szemekkel vette tudomásul távozásom tényét, mire "az ügy nem tűr halasztást" jelszóval rácsuktam az ajtót.

Szerencsémre megtaláltam a szekrényemben azt a vastag, kötött piros pulóvert, amit hasztalan kerestem egész télen. Pontosabban egyszer kerestem, de akkor nagyon, ugyanis aznap kikapcsolták az egész irodaházban a fűtést. Méghozzá a tomboló tél kellő közepén! Hogy mi vitte rá őket, a mai napig rejtély számomra. Valami dereng egy cső megrepedéséről és arról, hogy esetleg valamit szerelhettek, bár ez szorult helyzetemen vajmi keveset segített. A fő, hogy szintén egy döntő pillanatban, még ha a forró nyár legforróbb napján, de előkerült az ominózus pulcsi. Így én boldogan köthettem a derekamra és vonultam vele pár utcányit, az emberek értetlenkedő és megbotránkozó pillantásaik kíséretében. Hazáig meg sem álltam.

 

(...)