Csak egy óra...

2012.10.26 20:34

Úszunk. Igaz, csak Bella úszik, míg én kint „ejtőzök” az uszoda egyik bőrfoteljében és nézem a körülöttem tevékenykedő embereket. Nőket és férfiakat, a gyermekeikkel viaskodó-hadakozó, hosszas és egyre reménytelenebb csatákat vívó édesanyákat és édesapákat. Idős néniket és bácsikat.
Lám, Nikiék ma korábban értek ide, az anyuka is jóval nyugodtabban konstatálja, hogy ezúttal nem kell versenyt futnia az idővel. Csak az a rakoncátlan kicsi lánya ne húzná úgy az időt, mert a végén mégiscsak el fognak késni. Ma is.
Az ismerős kisfiú is befutott az édesapjával. Szó szerint, ugyanis valóban futottak. Olyannyira, hogy majd’ feldöntötték a lépcső tetején beszélgető két fiatal leányzót. Barátnők lehetnek, úgy látom rajtuk. Ahogyan nagy egyetértésben sutyorognak egymás fülébe, miközben az embereket vizslatják fél szemmel. Különösen azt a fiút, aki éppen feléjük siet. Talán ismerik is egymást, merül fel bennem a gondolat, ám a következő pillanat már meg is cáfolja. Elhalad mellettük, majd amint eltűnik szemük elől a fiúöltözőben, a két lány ismét felvihog. Kamaszok. – Mondom mintegy magamnak és azon kapom magam, hogy mosolygok legbelül. – A lányok valamit összesúgnak-búgnak, végül ők is eltűnnek a női öltöző oltalmában. Bizony nagy kincs egy igazi barát!
Továbbnézelődöm. Nemsokára újabb ismerős anyuka húzza-vonja maga után, át az embereken, fel a lépcsőn sivítozó gyermekét, aki szinte teljesen elvész hatalmas sapkája alatt. Csupán ellenkező hangját hallom, ami meg kell hagyni, bizony elég erős. Ő aztán belead apait, anyait, csak, hogy elérje a célját.
Lám, az idősebb úr is megérkezett, csöppnyi lányával. Őket idestova két éve ismerem, a szomszédos játszótérről. A kislány kései gyermekként született, ám annál nagyobb öröme lett szüleinek. És ez így is van rendjén! Elvégre az ember azért vállal gyermeket, tervezi és várja, egyre csak várja, hogy miután megszületett az ő Csodája, szeretetben felnevelje. Legalábbis ennek így kellene történnie…

Az idő halad, mialatt én ilyesféle „bölcsességeken” merengek. A percek pedig nem állnak meg, csakúgy repülnek, mintha üldöznék őket. Belőlük órák, az órákból napok, a napokból hetek, aztán hónapok és évek lesznek. És én egyszer csak azon veszem észre magam, hogy egy napon ott állok kislányaim előtt és csinosítom őket. Talán éppen egy nagy eseményre készülődünk. Kétszer is. Amikor megcsókolom izgatottságtól kipirult arcocskáikat, majd lassú mozdulatokkal feligazítom szépen fonott hajaikra a hófehér fátylat. Még egy utolsót a fülükbe súgok – mint az imént a nagylányok, csak éppen mást – és aztán útjukra bocsájtom őket.
De nem ma! Mert ma még csupán várok. Várok Bellára, hogy az úszástól kipirult arccal, csapzottan, fáradtan, ám annál boldogabban jöjjön felém vizes fürdőruhájában. Alig hatévesen. És én is elindulok felé. Gyors mozdulatokkal szárazra dörgölöm őt, hogy meg ne fázzon, majd ugyanolyan gyorsan megszárítom átnedvesedett haját, ami még nem szépen fonott, hanem kócos lobonc. Mert most még csak ennek van itt az ideje. A szép, menyasszonyi frizura még várathat magára, én ugyan nem siettetem az eljövetelét. Nem úgy, mint amikor Bella és Szofika megszületését vártam hol nyugodtan, hol nyugtalanul. De egyszer, sőt kétszer végre azoknak is eljött az idejük. És megszülettek. Igen, legnagyobb boldogságomra és erre a csúf-csodálatos világra, megérkeztek.

Az óra mutatója újabb „körének” végéhez közeledik, mire kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Az eddig távolból hallatszó gyerekzsivaj egyre hangosabbá, erősebbé válik, mire közvetlen közelről hangzik fel a falon túlról. És én felállok, majd elindulok Bella felé, mert tudom, hogy pillanatokon belül újra láthatom őt. És végre újra együtt lehetünk. Vele és Szofikával. Tiszta szívemből kívánom, hogy ez így is maradjon még nagyon-nagyon hosszú ideig. Adja nekem ezt a jó isten!