Csak egy pár mamusz...

2012.11.12 18:52

Ma nagyon rossz hírt kaptam. Átlagos napnak indult, kislányaimat leadtam az oviba, bölcsibe és siettem dolgozni. Pár óra múlva azonban párom telefonált, hogy nagy baj van…

Férjemnek, Krisztiánnak igen mostohagyermekkor jutott. Azt most hagyjuk, hogy kinek a hibájából. Azonban ezt a mostoha sorsot két ember igyekezett minden erején felül elfeledtetni ővele. A nagymamája és nagypapája. Azok az emberek, akik már eleve két fiúgyermeket felneveltek. Így párom édesanyja a nagymamája, édesapja pedig a nagypapája lett. A sors úgy hozta, hogy a nagypapájának idő előtt el kellett távoznia közülünk. Nagyon korán. Én még meg sem ismerhettem. Ellenben a nagymamát megismertem és nagyon megszerettem. Nem, még nem beszélhetünk múlt időről, mert őt a mai napig és még holnap is és mindörökre a szívembe zárom és szeretem!

De ma hajnalban ezt a nemes lelkű asszonyt álmában szélütés érte. Nem reagált és sajnos mostanáig sem reagál egyáltalán semmire. Már önmagától nem is lélegzik. Mi pedig csak ültünk a sürgősségi folyosóján összetörten és vártunk. Amikor felvitték az intenzív osztályra, oda is felkísértük. A látogatásnak szigorú rendje, szabályai vannak, melyeket be kell tartanunk. Minden hétköznap 16.30 és 17.30 között szabad látogatni és csupán tíz perc erejéig. Ennyi jut hát, ennyit kaphatunk a dédiből, nagymamából és édesanyából. Bella és Szofi még semmit sem tudnak. Igaz, Szofikám még pici ahhoz, hogy bármit is megértsen a történtekből. Ám Bella… Valamit azért mégiscsak mondanunk kellene neki. De az a baj, hogy nem tudom, hogyan foghatnék hozzá…

„- Most felvisszük a nagymamát az intenzív osztályra. Feljöhetnek pár percre, de tovább nem tartózkodhatnak mellette. És, kérem, készüljenek fel a legrosszabbra…”

Ennyit mondott a nővér, mi pedig elfogadtuk. Mit tehettünk mást? A többit majd úgyis „megbeszéljük” egy felsőbb rendű hatalommal, aki dönt életről és halálról. Imádkozunk hozzá, talán alkudozunk is vele, hogy még ne… Tudjuk mi, persze, jól tudjuk, hogy senki sem halhatatlan és egyszer ennek is eljön az ideje. De… ne ma. Ma még ne! És ha lehet, holnap se, meg azután és azután… Önzőek volnánk? Meglehet. Mentségünk pedig csupán az a mérhetetlen szeretet, melyet iránta érzünk.

 

Ott ültem az egyik széken, mellettem nejlon zacskóban a nagyi sebtiben összekészített ruhái. És akkor megakadt a szemem a mamuszkáin. Mindig ebben a mamuszban sietett elénk boldogan, valahányszor meglátogattuk őt. Olyan pici, hogy a vállamig sem ér, az egyik szemére is megvakult, nehézkesen is mozog. És nem is fiatal már. De mindig olyan boldogan jött elénk…

 

Hazaértünk hát több órás reményteli várakozás után. És nagyon fázom. Itt, legbelül. Mielőtt kiírtam volna magamból azt a fájdalmat, ami ezúttal továbbra is bennem marad, csak ültem a konyhaszéken és nem tudtam másra gondolni, csak arra a két mamuszkára…

És bárhogy is próbálom megkeményíteni a szívem, hogy ne fájjon már annyira, csupán erőtlen próbálkozás, mert állandóan ott zúg-zakatol az agyamban és szívemben, hogy

Nagyon szeretünk Téged nagyi!