Édes savanyú 2. rész

2014.01.01 11:04
 

 Előzmények:

https://www.phagnes.com/news/edes-savanyu/


Az az ősz igen különlegesen alakult. Talán nem is a környezetváltozás viselt meg legjobban, hanem családom hiánya. Az iskola hűen tükrözte szerény népének minden rezdülését, „történelmének” alakulása, a jellegzetes népi hagyományok mind beleivódtak a hosszú évtizedek során, hogy lassanként úgy éreztem, minden egyes bent töltött perccel és lélegzetvétellel magamba szívom őket. A szegényes életmódhoz szokatlanul gyorsan alkalmazkodtam. Még saját magam is meglepődtem, személyiségem ilyetén gyors átváltozásán. Én, a „nagyvilági” lány, aki annak előtte elképzelni sem tudta, hogy a meleg ételt nem másról, mint porcelán tányérról fogyasszam el. Épp olyanokról, mint amilyenekkel otthon terítjük meg a díszes asztalt. Ezzel ellentétben farkas étvággyal estem neki a vacsorának, valahányszor asztalhoz ültem a nehéz nap végén és fatányéros ide, fatányéros oda, épp olyan jól esett a sok finom falat, mint odahaza. Hacsak nem jobban… Vagy példának okáért ott vannak azok a mézédes, lédús gyümölcsök, melyek csakúgy potyogtak le a kis falut övező gyümölcsfákról. Éretten, pirulósan. Az volt csak a mennyei íz kavalkád! Holott én soha nem gondoltam volna, hogy a gyümölcsöket leginkább a faágon ücsörögve élvezetes leginkább fogyasztani, miközben gyönyörködök a varázslatos, folyamatosan változó horizontban. Igen, úgy ettem én azokat a csodás ízű körtéket és almákat, ahogyan leszedtem a fáról. Ropogósan és mosatlanul!
Ám az idő múlása olykor-olykor mégis belehasított szívembe, eszembe juttatván azokat, akiket otthon hagytam. A szeretteimet. Édesanyámat, édesapámat, nővéremet és drága nagyszüleimet. Igaz ugyan, hogy az eltelt hónapok alatt az „otthon” szó jelentése is sokat változott a fogalomtáramban, mint ahogyan jómagam is tagadhatatlanul átformálódtam. Tulajdonképpen már nem tudtam különbséget tenni az otthon és itthon között, melyek jelentése egy volt számomra. A béke és a nyugalom szigete. Otthon voltam odahaza a családommal, ugyanakkor otthon éreztem magam itthon is, az itteni „családtagjaim” körében. Hiszen, ha lassan bár, de annál biztosabban családtagjaimmá váltak a harmóniában élő, szinte egyként lélegző falusiak is.
Én pedig egy idő után velük lélegeztem be a világ folyásáról alkotott szemléletüket, a közösség sugározta boldogságot, együtt éltük át az órákat, napokat, hónapokat. Egykori értékrendem fenekestül fordult fel, mikor szembesültem a mélyszegénység gyermekeivel és azzal a már-már földöntúlinak mondható boldogsággal, mely minden nyomoruk ellenére egyértelműen érződött rajtuk.
Bevallom, sok időt töltöttem a penna és spongya letétele után azzal, hogy e kedves nép „hajtóerején” töprengjek. Vajon honnan ered belőlük ez a mérhetetlen sok szeretet, mellyel az idegeneket is körül veszik? Aztán az élet megválaszolt. Köztük élve rájöttem, hogy a szereteten kívül még bennük munkálkodik az összetartás ereje, mellyel végül minden nehézségen úrrá lesznek. Bizony, jócskán volt alkalmam megtapasztalni, miszerint ha a falu lakosai közül valaki bajba került, ők egymás kezét fogva rántották ki társukat a „gödörből”. Páratlan összefogásuk így hamarosan rám is átragadt. És attól a naptól kezdve nem csupán felkeltem minden egyes reggelen és éltem át a napokat úgy, hogy mind a közben „szabadulásomat” vártam. Nem, ekkor végre tenni is akartam. Valamit, bármit, mellyel nyomot hagyok magam után, mely nyom aztán vitathatatlanul bizonyítéka annak, miszerint nem éltem, nem dolgoztam hiába. Azt akartam, hogy majdan, az utánam következő tanító néni is érezze ezt a tenni akarást és kívántam, hogy amikor volt tanítványaim kilépnek abba a bizonyos nagybetűs életbe, azt használható tudással, magabiztosan tegyék. Bármilyen irányba is hajtja őket aztán a szél.