Édes savanyú

2013.04.13 18:21

Nem is tudom, hol kezdjem? Talán ott, hogy csupán menetközben jöttem rá arra, miszerint dehogy akarok én tanítónő lenni! A főiskolán eltöltött két év alatt a lelkesedésem is egyre jobban alábbhagyott, hogy lassanként azt vettem észre magamon, én ezt nem szeretném csinálni. Akkor azonban már nem volt más választásom. Szüleim tanítása nem is engedte volna, hogy bármit is abbahagyjak, melybe belekezdtem. Még kisebb dolgokban sem hozhattam meg ezt a döntést, nemhogy egy ilyen nagy horderejű „vállalkozás” tekintetében. Éppen ezért beszélni sem mertem róla odahaza. Legjobb barátnőm, egyben padtársam végig azzal bíztatott, hogy ne aggódjak emiatt, az érzés valószínűleg azonnal el fog múlni, mihelyst körülvesznek a gyermekek, arcaikon azzal az utánozhatatlan angyali mosollyal. A közelgő baj azonban már ott érződött, hogy én egyáltalán nem vágytam az angyali arcocskájú gyermekek közé. Igaz, más tervem sem volt, így inkább hagytam magam tovább sodortatni az árral, mely egyre közelebb hozta a diplomát. Hiába kapálóztam annyira ellene, végül négy év elteltével ott álltam friss diplomás tanítónőként a főiskola kapujában és tanácstalanul bámultam díszes oklevelemre. – Hát most aztán, hogyan is legyen tovább? Jobb híján azzal csitítottam lázongó lelkemet, hogy legfeljebb elhelyezkedek egy fővárosi iskolában, aztán majd csak lesz valahogy. A napok lassan, de annál biztosabban el fognak telni, én pedig évek múltán azon kapom magam, hogy megszoktam a hivatásomat, melyet bár oly kevesebb hivatástudattal végeztem.

És ekkor jött az első döbbenet, amikor az egyik jó nevű iskolával előzetesen történt megállapodásunk ellenére végül mégsem engem alkalmaztak az egyik üres napközis tanítói álláshelyre. Ráadásul mindez nyár végén, a munkába állásom előtt két héttel történt. Pedig én még a gyakorlatomat is ott végeztem. Ám az iskolaigazgató hiába volt megelégedve munkámmal és kitűnő minősítésemmel, a protekció az én terveimet is keresztülhúzta. Így az egyik vállalati vezető csemetéje nyerte el kevésbé méltán a nekem odaígért állást. Teljes kétségbeesés vett erőt rajtam, különösen, amikor megtudtam, hogy a fővárosban más tanítói álláshelyre ebben az évben már nem igazán számíthatok. Ellenben az egyik, számomra teljesen idegenül csengő kisebb falucskában éppen tanítónőt keresnek a helyi általános iskolába. Hiába halogattam a dolgot, végül kénytelen voltam belátni, hogy az isten háta mögötti poros falu tanítói állásán kívül más választásom nincs. Így az utolsó augusztusi napon jegyet váltottam és vonatra szálltam, hogy új életet kezdjek, családomtól és álmaimtól messze, egy idegen földön.

A megérkezés sem ment zökkenőmentesen. Bár a gyönyörű táj pár órára feledtette velem sanyarúnak ígérkező jövőm képét, az elébem táruló látvány sajnos azonnal visszarántott a józan valóságba. De leginkább a szegénységbe. Rossz érzéssel töltött el, ahogyan végignéztem a jöttömre érkező falusiakra. Nem voltak ugyan sokan, ám valamennyien toprongyos öltözékükben és kedves mosolyukkal fogadtak. Igyekeztem nem tudomást venni e szegényes vidékről és lakóiról, mégsem tehettem semmit a hirtelen rám szakadó honvágy ellen. Hiányzott minden a régi életemből. Legjobban a szüleim, az otthonom, de éppúgy fájt a szívem a barátaim, ismerőseim után is.

Amikor sajgó tagokkal lekászálódtam a buszról, egy középkorú, pocakos úr lépett elő a fogadó bizottságból. Mint később kiderült számomra, a polgármester volt az személyesen, ki elsőként üdvözölt. Egy hervadásnak induló virágcsokrot nyomott bal kezembe, míg jobbjával kedélyesen kezet fogott velem. Láttam rajta, hogy nagyon örül érkezésemnek, és ha tehette volna, talán még egy csókot is arcomra lehel örömében. Zavartan néztem szét a kis társaságon, majd egy halk „jó napot”-tal köszöntem mindnyájuknak és próbáltam legkedvesebb mosolyomat mutatni feléjük. De éreztem, hogy nem sikerült túl meggyőzően, így fel is hagytam a színészkedéssel. Ezt követően a polgármester egyenként bemutatta a bizottság tagjait. Köztük volt a felesége, Ilonka és két szem gyermekük: Ibolyka és Jancsi, Péter atya az iskolaigazgató, a helyettese Zsóka, aki egyben a magyar tanárnő is volt, Gábor bácsi, a pedellus, az iskola mindenese, valamint leendő szállásadóim, a Pap család. „Papék”, ahogyan csak a helybeliek emlegették őket, pontosan tízen voltak. Tamás bátyó a családfő, Gizike a felesége, a két József, mint a nagypapák, Tamás bátyó édesanyja: Izabella, Gizike édesanyja: Erzsébet, valamint a hat csemete, születési sorrendben: Sanyika, Pistike, Piri, Bözsike, Áron és a legkisebb, alig egy éves Annuska.

Folytatása következik!