Egy előre...

2014.07.09 13:34

Jól van. Akkor elmesélem,
miről szólt az én életem.
Kilenc hónapon át vártam,
hogy hangját halljam, arcát lássam....
Kilenc hónap le is tellett,
mikor egy nap megszületett.
Láttam arcát, s édes hangját,
megismertem a sírását...
Nem is kértem akkor többet,
hisz nem kér enni a szeretet.
Boldog voltam. Ez volt minden.
Beteljesült az életem.
Nőttön-nőtt és cseperedett,
megszerette az életet.
Lépegetett is a lába,
egy előre, három hátra...
Más volt talán. Nem tudhatom.
Nem volt akkor még fájdalom.
Csak ő és mi, ez volt a világ,
szirmot bontott a kisvirág.
De pár szirmot megperzselt a Nap,
s nem volt rajta óvó kalap.
Nem láttam, hogy baj lehet tán,
hisz csak mosoly nyílt az édes arcán.
Fájt és most is fáj, oly nagyon.
Bár csillapult is, nem tagadom.
Két szív, két gyermek a világ,
egyiknél szűk, másiknál tág.
S míg előre lépünk ma egyet,
visszahúznak önző kezek.
Ötöt hátra taszítanak,
Zárul ajtó, zárul ablak...
Áll. S én csak arra gondolok,
jó, hogy sok beszéd még titok,
számára, miket még nem ért.
Mert nem kapja meg azt, mit rég kért.
Hallgassak hát? Úgy kellene?
Nem mehetek el messzire...
Vissza is lépek hát egyet,
mert többet érhet a szeretet.

Budapest, 2014. február 17.