Egyedül (novella részlet, Rezdülések)

2012.05.05 04:20

Egyedül (Részlet)

 

A nagy forgatagban majd elveszett a fiatal asszony. Csakúgy hömpölygött körülötte a tömeg, mely mit sem törődvén embertársaival, sietősen hullámzott tova úti célja felé. A nő egy ideig hagyta magát sodortatni, majd más kiutat nem látván, egy mély lélegzetvétellel áttörni készült ezen a megzabolázatlan, kígyózó embersoron. Ahogyan előre gondolta, valóban nem ment zökkenőmentesen. Miközben az üzletek felé evickélt, egy magas sarkúban tipegő lányt enyhén meglökött, két rendetlenkedő gyermekével küzdő és egyre elkeseredettebb harcot vívó apuka lábára lépett, végül egy idős bácsi kalapját is leütötte, annak erősen kopaszodó kobakjáról. A fiatal asszony sűrű bocsánatkérések közepette tört utat magának és pironkodva sütötte le szemét a bosszúsan villanó tekintetek kereszttüzében. Végre sikerült. Átjutott. Mégis megbánta már, hogy idejött. Számára az új bevásárlóközpont egyáltalán nem ért meg ennyi kellemetlenséget, akkor már inkább maradt volna odahaza, annak a három rosszcsontnak a társaságában, akiket nevelt és saját életénél is jobban szeretett. Csak hát nem egyszerű velük. Ezt egy percig sem gondolta, mégis valahogyan könnyebbnek képzelte el a gyermeknevelést még mielőtt valóban megízlelhette volna keserédes ízét.

Nem könnyű. Zakatolta agya megállás nélkül, ezúttal mégsem gyermekeire, hanem a bevásárlóközpontban való tájékozódásra gondolt. Igazság szerint talán már nem is számít újnak, hiszen idestova már öt éve épült, csupán neki nem volt annyi szabadideje, hogy eljöjjön és megcsodálja ezt a hatalmas építményt. Ám így, testközelből látván már cseppet sem találta csodálatosnak, mint inkább rémisztőnek és egyben tökéletesen feleslegesnek. Hiszen véleménye szerint semmiben sem különbözik attól a másik központtól, mely viszonylag a közelben található. Azt legalább már ismeri régebbről, a még legelső gyermekének megszületése előtti időkből. Milyen fiatal volt akkor! Abban az időszakban, gyakorlatilag minden szabadidejét a bevásárlóközpontban töltötte barátaival. Sokat sétáltak az üzletek előtt, nézegették a kirakatokat és barátnőivel felváltva sikoltottak fel, ha valami szemrevalót találtak. Csak éppen kifizetni nem tudták. De egy idő után már nem is az volt a fontos. Az együttlét öröme, a sok bolondozás, nevetgélés, vihorászás sokkal többet jelentett számukra. Kacér pillantásaik egy-egy jóképű fiú felé. Mind-mind feledhetetlen és egyben visszahozhatatlan pillanat. Azok voltak a boldog idők!

Nagyot sóhajtott. Az egyik kirakat előtt megállapodott, és onnan nézte az ember áradatot. Hirtelen megsajdult a szíve. Maga sem tudta, minek tudható be a rátörő szomorúság. Vajon annak, hogy ebben a pillanatban úgy érezte, elszállt az a boldog ifjúsága, melynek nem élvezte ki minden másodpercét? Vagy mert rátört a gyermekei iránt érzett csillapíthatatlan hiány? Talán. De hát éppen emiatt "szökött el" egy kicsinykét otthonról, mert úgy érezte ezt már nem lehet elviselni.

Évek óta mást sem csinál, mint gyermeket nevel. Mióta is? Nyolc, igen, egészen pontosan nyolc éve. Akkor született meg Flóra. Nehéz szülés volt, de megérte, mint ahogyan a másik két gyermekének születésével járó összes fájdalom. Mert élnek, mert egészségesek és életének boldogságai. Nélkülük nem tudna élni. A velük való élés persze nehéz. Ezt igazán csak azok tudják, akik szintén nevelnek egy-két vagy akár több gyermeket. Az aztán az igazán erőt próbáló feladat! De nem panaszkodik. Soha nem is tette. Éppen csak egy idő után úgy érezte, hogy kezdi elveszíteni önmagát, azt, ami még fiatalságából megmaradt benne. A lelke. Olyan szép volt, hogy szinte ringlispílt okozott a fiúk körében, valahányszor kicsípte magát. Volt is udvarlója. Nem egy, nem kettő... Olyan naiv volt. Azt hitte, hogy mindent megkaphat, csak akarnia kell. Mindent. Az élet eleinte kényeztette is. Mindene megvolt. Mindene. Majd később, ahogy kezdett felnőtt fejjel gondolkodni, élni és egyre inkább a nehezebb, de akkor még könnyűnek tetsző utakat választotta, döbbent csak rá, hogy bizony az élet nem habos torta. Egy idő után pedig megkezdődtek a valóban sok-sok nehézséggel teli évek.

Nyolc évvel ezelőtt született tehát Flóra. Az öccse, Viktor három évvel később követte őt. A legkisebbik leánygyermek pedig, bátyja születése után három évvel látta meg a napvilágot. Éppen ma kettő éve. Bizony, Grétike kétéves lett. Főleg őmiatta jött el a bevásárló csarnokba, hogy ajándékot vegyen számára. Legalábbis talán ezzel hitegette saját magát. Hosszú évek után végre egyedül maradhatott gondolataival, az elmúlt esztendők során lelkében felgyülemlett emlékekkel. Önmagával. Már idejét sem tudta, mikor vásárolt valamit is személyesen. Az ínségesebb idők alatt ugyanis meg szokta már, hogy nem engedhetik meg maguknak az újonnan vásárolt termékeket. Természetesen az élelmiszer cikkeket leszámítva. De azokat a férje veszi meg minden nap, a munkából hazafelé menet. A gyerekek ruházkodásáról való gondoskodás már az asszony feladata volt. Nagy segítsége, hogy beköttették otthonukba az internetet, így jóval olcsóbban tudott ruhákat vásárolni. A kicsi lány persze megörökölte nővére ruhatárát, bár az sem mindent fedezett, hiszen Flóra nyári születésű lévén más milyen ruhadarabokat viselt, mint Gréti, aki télen született. Valóban, ezt nem hangolták össze férjével és a családtervezésnél nem gondoltak rá. Szerencsére azonban Gréti gyorsan növő kislány, aki nagyon sok darabot tud hasznosítani Flóra kinőtt ruháiból.

De Flórának és Viktornak kénytelen ruhákat vásárolni, nekik nincsenek ilyen örökségeik. Flóra pedig igényes is, neki nem felel meg akármilyen ruhácska. Viktor is jobban szereti a márkás darabokat. Azok ugyebár nem olcsóak. De megoldja. Ha eddig megoldotta, eztán is gondoskodik arról, hogy gyermekei jól érezzék magukat ruháikban. Hiszen ez mindenki számára nagyon fontos. Kell, muszáj, az önbecsülésünkhöz. Neki is éppen erre van szüksége, hogy visszanyerje az önbizalmát. Mert még fiatal, még nem olyan idős. Sőt!

Még középkorúnak sem mondható. Csak éppen többet kellene törődnie önmagával. Vagy legalább egy keveset... Nem tetszett neki, amit a visszatükröződő kirakat üvegében látott. Haja szoros copfban összefogva, szeme körül enyhe árkokat vetett a kialvatlanság. Az évek során sokat fogyott, ezért kabátja úgy lógott rajta, mint árvagyereken a két számmal nagyobb ruha. Idegennek érezte magát abban a díszesnek tűnő forgatagban. A nők csinosan voltak öltözve, finom parfüm lengedezett körülöttük. Szépen sminkelt arcaikra öröm volt nézni. Nem úgy, mint őrá. Szürke galambként érezte magát a csodálatos pávák és fácánok között. Holott neki is volna igénye a csinos kosztümökre, selyem blúzokra, felsliccelt, szűken szabott szoknyákra. Vágyik ő is a szép ruhákra, nem erről van szó. Csak az értékrendje változott meg, új fontossági sorrendet kellett felállítson, melyen saját maga leghátul szerepel. Sokszor még a haját sincs ideje megmosni, olyan gyorsan elszalad az idő. Ő pedig hiába szalad utána, talán sohasem fogja utolérni. Az a fiatal lány is, akinek ügyetlenül a lábára lépett, olyan divatos volt, fiatalsága csakúgy szikrázott. Neki sminkre sincs szüksége a szépséghez. Ő maga a szépség. Pedig nem lehet közte és aközött a lány között több tíz-tizenkét évnél. Mégis, akár fényévek választanák el őket egymástól. Ég és Föld. Egészen pontosan tíz év és három gyermek. Ennyi a különbség. Ennyi kell mindösszesen ahhoz, hogy az egyik erőteljesen tündököljön, míg másikuk jelentéktelennek érezze magát.

Nem tudta megfogalmazni pontosan, mi volt az oka annak az ürességnek, amit ott, a bevásárlóközpont egyik üzlete előtt érzett, de kétségtelenül nyomasztóan hatott reá. El is határozta, hogy még megnéz egy-két kirakatot, de utána már igazán siet haza. Flóra lassan hazaérkezik az iskolából, Viktor is biztosan hiányolja már. Gréti pedig talán már felébredt a délutáni alvásból. Nem szeretné sokáig magukra hagyni őket. Magukra? Hiszen nincsenek egyedül! Férje ma előbb kéredzkedett el az irodából, hogy fel tudja őt váltani arra az időre, amíg kikapcsolódik és magával is foglalkozhat egy keveset. - Szép kis kikapcsolódás! - Gondolta keserűen. Rájött, hogy hiába áltatja saját magát, és olykor bármily nehéznek is érzi életét, mégiscsak otthon van az ő helye. Otthon. Az övéi között.

 

Az idős úr konokul fejét leszegve tört előre az áramló tömeggel. Dühítette ez a sokadalom. Nem volt már fiatal, ezt érezte is minden porcikájában. Az évek, majd évtizedek során egyre morózusabb lett az emberekkel szemben. Kezdte nem szeretni őket. Általánosított természetesen, mint mindenki más. Szemében a fiatalok holmi naplopók, akik jobb elfoglaltság híján felesleges és haszontalan tevékenységekkel töltik idejüket. Cél. Az kellene eléjük! Morogta magában, ha meglátott közülük egyet-kettőt. Cél? Ugyan! Azt sem tudják, mi fán terem? És ezután következett a "Bezzeg az én időmben!" kezdetű gondolatmenete, melyet oly sokszor átrágott már unos-untalan magában. Persze nem sokra jutott vele, csupán még jobban elidegenedett a mai ifjúságtól. Fiatalság, bolondság! Nem kell ahhoz butának és semmittevőnek lenni, hogy fiatal maradjon az ember. A kettő nem függ össze egymással. Tartalmasan is el lehet tölteni azt az időt, melyet nekünk szán a jóisten. Kinek többet, kinek kevesebbet. Nem lehet azt előre tudni. Szegény, megboldogult Terézem is, élhetett volna még. Legalább egy kevéskét. Velem. Boldogságban, békességben. Öregségben. A sors azonban másként döntött. Elvette őt tőlem. Pedig milyen jól megvoltunk mi együtt. Nem voltunk éppen gazdagok, sőt! Talán joggal nevezhettek minket szegénynek, hiszen akkoriban mindenki szegénynek számított ebben az országban. Csupán kevés kiváltságos ember akadt, akik igazán jólétben tengették mindennapjaikat. Nem úgy, mi. Éltünk, ahogy tudtunk, sokszor egyik napról a másikra. Felneveltünk egy fiút és közben mindvégig dolgoztunk. De legalább boldogok voltunk. Együtt. Az utolsó pillanatig, mikor Teréz végül úgy határozott, hogy elhagyja a földi világot és követi az angyalok hívószavát. Mert ő is egy angyal volt. Igazi, élő. Egy földre szállt tünemény.

Már akkor csodálatosnak találta, amikor először pillantotta meg őt. Péter bácsi cipésznek tanult azokban az időkben, így éppen inaskodott, amikor egy szép napon Teréz néni besétált a kis cipészműhelybe. Magasan, karcsún és nagyon fiatalon. A napsütésben vöröslő haja hosszú hullámokban omlott vállára. Első pillanatban megbabonázta őt. Teréz néni mindig is adott magára. Nem volt jómódú lány, s bár nem a legutolsó divat szerint, de lehetőségeihez mérten nagyon csinosan öltözködött. Olyannyira, hogy a férfiak figyelmét nyomban magára irányította, nem lehetett nem észrevenni őt. A vonzó megjelenés azonban egy visszafogott személyiséget takart. Szépségével nem hivalkodott, csupán kihangsúlyozta azt. Haloványan, szinte alig láthatóan, de sminkelte arcát. Szemeit fekete kontúrral tette igézővé, arcának fehérségét enyhe pír mögé rejtette, míg vékony ajkait kissé erősebb színű barnás árnyalatú rúzzsal varázsolta teltebbé. Igazi jelenség volt. És ehhez a páratlan külsőhöz a rá oly jellemző választékos megnyilvánulás társult.

Amint kinyitotta rúzsos ajkait, és az első pár mondat elhangzott, az ember máris tisztában volt azzal, hogy Teréz bizony nem egy üres szépség, mely bár kívülről kétségtelenül szemet gyönyörködtető, ám belül üres, mint egy felfújt színes luftballon. Nem. Teréz nem ilyen lány volt. Szülei szegény sorsú tanáremberek voltak, mindketten a házukhoz közel eső általános iskolában tanítottak. Itt ismerkedtek meg fiatal korukban és lettek szerelmesek egymásba rövid időn belül. Éppúgy, mint Teréz és Péter azon a napsütéses nyári napon, mikor a lány benyitott az aprócska műhelybe.

Talán akkor neki is megtetszett Péter bácsi, aki hirtelenjében azt sem tudta, mihez fogjon, hova fusson? Az alig tizennyolc éves fiú abban a szent pillanatban úgy érezte, mintha minden addig tanultakat elfelejtett volna hivatásáról, amit mesterétől, a vén Gyula bától tanult, sokszor igen verejtékes munka árán. De nem volt visszaút, Teréz jött, hódított és kétségkívül győzött. Legalábbis Péter bácsi szívét megnyerte magának egy életre. A fiú minden bátorságát összeszedvén fordult végül a lányhoz és azután érdeklődött, hogy miben lehetne a kisasszonyka segítségére? Kissé viccesen hangzott ez akkor és ott a cipészműhelyben, ahová ugyan mi másért is fordulna az ember, mint egy vagy akár több pár cipő megjavításáért? Teréz is egy pár magassarkú cipőt vitt magával, melyet a kérdésre elővett a kezében lógó nejlon szatyrából. Tetszetős cipő volt, azt meg kell hagyni. Csinos, nőies, szolíd, színében cseppet sem hivalkodó, ám mégis egyfajta eleganciát kölcsönzött az őt viselő személynek. Éppolyan volt a cipő, mint a tulajdonosa maga.

 

(...)