És még mindig ciripel a tücsök... (folytatás, regény)

2013.01.04 14:55

Szívesen vigyáztam rá. Sőt, sokszor már alig vártam, hogy újra együtt lehessünk! A barátnőim értetlenül álltak azelőtt, miszerint hogyan vagyok képes több órán keresztül, vagy akár egy teljes napig is elviselni egy kisgyermek idegölő hangoskodását? De ez engem egyáltalán nem érdekelt. Nem is vártam, hogy megértsék. Hogy bárki megértse a Ferkéhez való ragaszkodásomat.
Az igazság az, hogy amióta csak az eszemet tudom, mindig is szerettem babázni. Már egész kiskorom óta rajongtam a játék babákért. A szüleim pedig szerény anyagi lehetőségeikhez mérten igyekeztek kielégíteni ezen szenvedélyemet. Így rövid időn belül az utcánkban gyakorlatilag én büszkélkedhettem a legnagyobb babagyűjteménnyel. Bizony, hatéves koromra már három kopasz fejű csecsemőbabát és két hajas babát –egy szőkét és egy barnát- tudhattam magaménak. Nagyon szerettem őket. Nem telt el úgy nap, hogy ne játszottam volna velük, akár csak egy órácskát. Még az iskolába is magammal vittem közülük legalább kettőt, mikor a felnőttek elérkezettnek látták az időt arra, hogy én is első osztályba lépjek.
Nagyon féltem az iskolától és nem is éreztem jól magam, mikor először léptem át a kapuját. Ez az ellenérzés sajnos később sem változott, mint inkább egyre nagyobb szorongássá alakult bennem, melyet babáim segítségével, az ő jelenlétükkel szerettem volna némiképp enyhíteni. Tisztán emlékszem még arra is, ahogyan ráültettem őket a padom tetejére és úgy beszéltem, énekeltem hozzájuk, mintha ők a gyermekeim lennének. Mert én valóban az anyukájuknak éreztem magam. „Édesanyai” mivoltomat azonban nem mindenki tolerálta kellőképpen. Mint példának okáért a tanítónőm, akinek a gondjaira bíztak szerető szüleim. Irma néninek ugyanis az a véleményem alakult ki rólam, miszerint nem teljesen normális állapot az, ha egy kisiskoláslány babákat cipel magával az iskolába, amikkel ráadásul még a tanórákon is foglalkozik. Ahelyett, hogy illedelmesen figyelne a tanítójára és szorgalmasan dolgozna, ahogyan az egyébként tőle elvárható lenne.
Irma néninek határozott elképzelései voltak arról, miszerint hogyan s miként illik viselkednie egy éppen csak a hatodik életévébe lépett kisgyermeknek. És ebbe az úgymond ideális képbe az én túlzottan „gyermeki” énem egyáltalán nem illett bele. Odáig jutott a dolog, mármint az én ügyem, hogy egy esős délutánon, mikor édesanyám jött értem, Irma néni indítványozta elmeállapotom kivizsgálását. Így nem sokkal az iskolakezdést követően beutaltak a hárshegyi idegszanatóriumba. Én persze még olyan pici voltam, hogy még azt is képtelen voltam ésszel felfogni, mi is történik velem valójában? De talán jobb is volt így. Annál rosszabb volt viszont, amikor megérkeztünk a hatalmas épület elé, mely úgy magasodott felettem, hogy attól még apróbbnak éreztem magam. Picinek és elhagyatottnak. Hát még mikor szüleim, a kórház szigorú és rideg szabályzata értelmében kénytelenek voltak magamra hagyni azzal a sok idegen emberrel. Senkit nem ismertem közülük és az egész hely olyan nyomasztólag hatott rám, hogy szinte lélegezni is alig mertem.
Sosem feledem, volt ott egy nagyon kedves meleg tekintetű, mindig vidáman csillogó szemű idősebb ápolónő, aki a gondjaiba vett engem. Találkozásunk pillanatáig csupán a mesékből hallottam olyanról, mint mosolygó szemek, de attól a naptól kezdve már az életben is megismerhettem. Ez a kedves teremtés szó szerint úgy vigyázott rám, mint kotlós tyúk a pelyhes kiscsibéire. Én pedig mindig biztonságban éreztem magam mellette. Egészen pontosan csak ő mellette éreztem magam biztonságban! Úgy gondolom, hogy ő már a legelső perctől fogva megszeretett engem és egyben biztos volt abban is, hogy az én agyamnak bizony az ég egy adta világon semmi baja nincsen! Irma nénifélék véleménye ide vagy oda… Igen, ő jól tudta azt. Barátságos közeledésével pedig az én bizalmamat is végleg elnyerte magának. Bíztam benne, így folyton a köpenye takarásában settenkedtem, elbújván a többi, szintén beutalt gyermek elől.

Budapest, 2012. december 6.