És még mindig ciripel a tücsök (részletek)

2013.08.11 19:12

Előzmények:

https://www.phagnes.com/news/es-meg-mindig-ciripel-a-tucsok-elozetes-/

https://www.phagnes.com/news/es-meg-mindig-ciripel-a-tucsok-folytatas-regeny-/

„Ferke a legelső pillanattól megragadta a szívemet, bár akkor még nem tudatosult bennem. Talán éppen „ifjonti” kora miatt, hiszen lássuk be, valóban nem volt több három évesnél. Mégis ez a kis emberke pillanatok alatt belopta magát a szívembe, egyenesen a kellős közepébe férkőzött és kiűzhetetlenül ott is maradt mindörökre. Rabul ejtett, én pedig boldogan estem „szerelmének” fogságába. Igen, én szerettem őt. Tisztán vagy másképp. Kezdetben anyai érzéseket tápláltam iránta, elvégre akkoriban még az volt az „egészséges”. Nem úgy később, amikor már a szerelem pislákoló lángja égette meg nem sokat tapasztalt lelkemet.”

A „Ferkék” szülei természetesen hallani sem akartak a gyermekeik között kibontakozó románcról. Erik ekkor tizenöt éves volt, Erika pedig már a harmincat is betöltötte. Úgy tartják, hogy a szerelem vak. Ez a vakság az ő esetükben éppen a nagy korkülönbség miatt mutatkozott nagyon is valóságosnak. Az évek során észrevétlenül lopakodott be életükbe és forgatta fel fenekestül, lassan felépített világukat. Abban az évben a két szerelmes egyszerre ismerte meg a boldogsággal vegyült boldogtalanságot. Együtt repültek a mennyekben, ahogyan együtt zuhantak alá és mártóztak meg a pokol kénköves bugyraiban.

Öt

Éles kiáltásra ébredtek. Talán női hang volt, ezt utólag és kábán már nem tudták megállapítani. De tény, hogy minden porcikájukat átjárta a borzalom. A kiáltást jajveszékelés és sikoltozás követte, majd rövid időn belül egy vékony gyermekhang sírása is megütötte a ház lakóinak fülét.

„Szörnyű volt. Igazából rögtön tudtuk, hogy honnan jönnek ezek a vérfagyasztó hangok, hiszen Ferkéék már jó ideje nem éltek nyugodt, boldog családi életet. A dolgok már csak ilyenek. Elromlanak. Ez történt Feketéék életével is, méghozzá visszafordíthatatlanul. Ha jól emlékszem, beköltözésüket követően egy évvel kezdett megromlani a szülők házassága. Hiába jöttek fel a fővárosba szerencsét próbálni, a költözéshez fűzött reményeiket sajnos nem sikerült beváltaniuk. Fekete úr, a családfő sehogy sem talált magának állást, bármennyire is igyekezett. Pedig jó végzettsége volt, megnyerő modora pedig egy szimpatikus külsővel társult. Gyakorlatilag ebben rejlett az ő erőssége. Hiszen pillanatok alatt bárki jóindulatát képes volt megszereznie magának. Bárkiét. Ha így nézzük, édesapám is könnyű „prédának” bizonyult a számára. Jött, látott és győzött. Igen, szó szerint mindenkit meggyőzött arról, hogy ő egy páratlan személyiség. Egy kivételes ember, megbízható munkaerő, nagyszerű férfi és férj, s mint olyan, apának sem utolsó. Valóban utánozhatatlan családapának vallotta és gondolta magát, így ahogyan azt másokkal tette, saját magával is remekül elhitette eme égbekiáltó hazugságát. De az igazság az, hogy mindig is egy csapnivaló férj és még rosszabb apa volt. Mondjon bárki bármit, én a saját szemeimmel láttam, hogyan teszi tönkre évről évre családjának életét és kisfiát az a „nagyszerű” ember.

A szívem majd’ kiugrott a helyéről, agyamban pedig egymást űzték-követték az őrültebbnél is őrültebb gondolatok, melyek csakis Ferke körül forogtak. Pontosabban Ferke épsége körül. Mert engem csak ő érdekelt.”

Tíz

„Talán tízedik életévében fordult meg velem a világ. Igaz, akkoriban még csak sodródtam az élettel. Semmi új nem történt, minden nap ugyanazt hozta számomra. Huszonöt évesen elvileg némi élettapasztalattal kellett volna rendelkezzem. Mondom, elvileg, mert a gyakorlatban ez hiányzott. S bár a gimnázium elvégzése után egyből munkába álltam, az eltelt hat év alatt szinte semmi mást nem csináltam a munka és az otthonomban történő lébecoláson kívül. Minden reggel felkeltem, megmosdottam, megreggeliztem, felöltöztem, majd átkopogtam Ferkéért, aki kamaszodó kora ellenére továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérjem az iskolába. Miután pedig hosszas búcsúzkodás után hátat fordítottam az iskola kapujának, dolgozni indultam.

A szerelem első szele éppen az akkori munkahelyemen legyintette meg szívemet. Egy anyagáru boltban mértem és szabtam nap, mint nap a különféle szöveteket a vevők kérésére. És akkor egy napon megállt előttem ő. Pontosabban, Ő, akit az igazi és nagy szerelemnek hittem. Talán valóban az is volt. Öt méter selyem anyagot kért tőlem rezzenéstelen arccal és azzal a szigorú tekintetével, mellyel mindig levett a lábamról. Elsőként éreztem bizsergést a tarkómon. Bár csodálkoztam ezen az újfajta érzésen és szerelemre még csak nem is gondoltam. Igaz, úgy tudtam, hogy az olyasféle bizsergést a szerelmes ember leginkább a gyomortájékán érzi, vagy a környékén, de semmiképp sem a tarkóján. No, mármost én egészen és határozottan a tarkómon éreztem, a különféle híresztelések ellenére.

Velem egyidősnek tűnt, így teljes magabiztossággal tegeztem le. Úgy véltem, ez illendőbb kiszolgálás, mint a rideg magázás. Mint az később kiderült, nem tévedtem sokat, ugyanis pontosan harmincas életkorával inkább volt mondható barátnak, mintsem egy tiszteletet parancsoló úriembernek.

- Rita! Rita gyere, vendéged érkezett! – Kiáltotta anyám, nem félreérthető hangsúllyal a hangjában. Vasárnap volt és el sem tudtam képzelni, vajon ki kereshet engem Ferkén vagy a barátnőimen kívül? Ha ők jöttek hozzám „vendégségbe”, csupán bekurjantottak a konyhaablakon és már nyomták is le a kilincset. Mert jól tudták, hogy nálunk mindenkit nyitott ajtó fogad. Éppen ezért tartottam különösnek, hogy hirtelen nekem kell egy állítólagos vendég elé kivonulnom, akinek érkezésére ráadásul nem is számítottam. De amint megláttam váratlan vendégemet, a szívem nyomban a torkomban kezdett dobogni. Azt hiszem még el is pirultam hozzá. Ő pedig ott állt háttal nekem az udvarunkon és éppen elmerült a Ferkével való beszélgetésben. Ahogyan az ajtónkból meg tudtam ítélni, „kisöcsém” elég ellenségesen viselkedett vele. Nem is értettem az okát. Jól nevelt srácként mindenkivel illemtudóan beszélt, mondhatni, a csodájára jártak. Mi pedig végtelenül büszkék voltunk „jó hírére”. Erre tessék, a legelső „fontosabb” személlyel máris

- És hol tanulsz? – Úgy kérdezte Bálint Ferkét, mintha tudomást sem venne annak bántó viselkedéséről.

- A Fazekasban. Era is odajárt. – Válaszolta nyeglén Ferke és megvetően végigmérte a nála húsz évvel idősebb férfit. Megütötte fülemet az „Era” névhasználat, hiszen Ferke eleddig még soha sem használta, legfőként nem mások előtt. Az „erázás” inkább anyámra és a szomszédokra volt jellemző, még édesapám is Erácskára finomította eme becenevemet. Ferke mindig Ercsinek hívott engem. Vagyis addig a napig.”

 

Tizenöt

„Sokszor döbbenek rá arra, hogy az évek milyen gyorsan elrepülnek az ember feje felett. Szó szerint. Mert repülnek! Nem vánszorognak, mint a csiga, nem döcögnek, mint a jól megrakott szekér és még csak nem is csordogálnak lassú folyamként, ahogyan az egyébként elvárható lenne tőlük. Nem. Ezzel ellentétben repülnek, szállnak és egy idő után azt vesszük észre, hogy a semmibe tűnnek. Nyomtalanul, mintha nem is lettek volna. Egy napon pedig mi szintén a ködbe veszünk, mintha nem is léteztünk volna. De marad-e utánunk valami? Valami múlhatatlan, mely egyértelműen bizonyítja valamikori létezésünket? Nem tudom, talán….

Az elmúlt évek alatt egyre többször tapasztaltam, hogy ilyesféle gondolatokkal szomorítom saját magamat. Holott még én sem tudtam az okát. Csak… valahogy olyan üresnek kezdtem érezni az életemet. Mintha folyton várnék valamire. Valamire, amiről nem tudom, hogy pontosan micsoda, de én várom, egyre várom, és végül azon kapom magam, hogy én mindez idő alatt megöregedtem és egy napon azt kérdezem a tükörképemtől, hogy Ercsi, mire vártál? Én pedig félek a választól, mely egyre erősebben lüktet zsigereimben. Miszerint, nem tudom…”