Gondolatok 1.

2012.03.10 19:22

 Az élet nem habostorta. Sem móka és kacagás. Ezt mi felnőttek nagyon jól tudjuk. De mi van akkor, ha gyermekekről van szó? Amikor az életet a játék, a sok mosoly és nevetés kellene, hogy kitöltse? Azonban helyette marad a fájdalom, a kín és szenvedés... Még akkor is, ha igazából az nem is igazi fájdalom, kín és szenvedés. Nehéz megmagyarázni egy majdnem hatévesnek, hogy a világ nem csak fekete vagy fehér, hiszen a színeknek megannyi árnyalata létezik. Csupán észre kellene venni őket...  Hogyan magyarázza meg az ember egy nagycsoportos óvodás kislánynak, hogy teljes szívéből szeretett kishúgának fejlesztése egyáltalán nem ér fel kínzással és bár látszólag mindvégig gyötrődik azalatt, mégsem egyezik meg a valóságos gyötrődéssel? És az elkeseredés, sok esetben a makacs ellenállás könnyei sem ugyanazok, mint az igazi fájdalom könnyei. Nem lehet megmagyarázni neki. Még nem! Bella, Szofika "állandó" társa, az egyetlen, akit Szofi minden tekintetben elvisel. Sőt, igényel! A többi gyereket csupán szemléli, nem játszik velük, bár tény, hogy ebben a korban nővére sem nagyon tudott mit kezdeni a korosztályával. De legalább ő próbálkozott. Szofika mára egyértelműen bebizonyította, hogy más. Mindennek ellenére helye van a világban, helye van az emberek között, Neki helye van Köztünk. A legfontosabb feladat, hogy elfogadjuk őt olyannak, amilyen lett és támogatni őt mindenben. Még akkor is, ha ez látszólag ellene irányul. Legalábbis Bella szerint. A szenzomotoros fejlesztés egy kívülálló számára durva, agresszív "beavatkozás", mely nem feltétlenül az egyén céljait szolgálja. Egy nem hozzáértő kívülálló így láthatja. Számunkra pedig, akik úgymond "benne vagyunk" ebben az "áramlatban", szintén nem móka és kacagás, mint inkább nagyfokú szenvedés egy még magasabb fokú cél érdekében. Bármennyire is hihetetlenül hangozzék. Bella nem kívülálló, viszont még gyermek, mely gyermeki ént figyelembe véve természetesnek tűnhet, ha szeretett kistestvérének sírását, zokogását, ellenállását, "szenvedését" kínzásnak éli meg. Sejtettem, de talán még inkább tudtam, hogy ez így lesz. Mégsem volt más választásunk, más lehetőségünk. A nyáron két alkalommal is magunkkal kellett őt vinnünk Szofika szenzomotoros fejlesztésére. Az első tréning még nem viselte meg őt annyira, mert a nyaralás és a nyári szünet előtt volt, amikor még Szofika is benne volt a bölcsis életben, az itthoni, órákba nyúló fejlesztésben. De aztán jött a nyár, a balatoni nyaralás, ahol lehetőségünk híján csupán a nagylabdás feladatokat volt módunk gyakorolni. Ez idő alatt pedig Szofika szépen leszokott a fejlesztésekről. Hiába, a balatoni nyaralóba már nem tudtuk magunkkal vinni a hintát, a hintapacit, a trambulinról már nem is szólva. Vittük viszont leeresztve a nagylabdát és az ugrálóvárat, ami, ahogy az utólag kiderült számunkra, bizony nem volt elegendő a fejlesztéshez... És ekkor kezdődött a poklok pokla.  Szofi már itthon sem volt hajlandó pörgetni-forgatni magát a hintában, a hintalovat látni sem akarta, a trambulint egyenesen vagy görbén kerülte, és a nagylabdán is csupán két feladatot volt hajlandó elvégezni. Pontosabban elvégeztetni apával. Így pedig, lássuk be, nagyon nehéz. Fogunkat összeszorítván igyekeztünk őt mihamarabb visszazökkenteni a megszokott kerékvágásba, ami leginkább a fejlesztéshez való visszaszoktatást jelentette. Keserves volt. De akkor még nem szembesültünk azzal a ténnyel, hogy ennél még van lejjebb is... Így az egyik ügyeleti napon, a Korai Fejlesztőben való látogatásunkkor újfent megismertük a magyarok istenét. Szofika nem csupán az első három "kör" alatt sírt, hanem a negyediknél és az ötödiknél... Nem nyugodott egy pillanatra sem, sőt! Egyre jobban belelovallta magát elkeseredésébe, mely merev ellenállásával párosult, meghagyván nekünk az igazi kínt és szenvedést. Valójában mi szenvedtünk mind fizikailag, mind lelkileg, hiszen ellenkezése miatt, gyakorlatilag mi végeztük el az összes feladatot helyette, az ő testével, míg ő csupán passzívan asszisztált. És közben egyfolytában csak üvöltött és üvöltött és... Egy idő után Bella már nem bírta tovább. Gyermeki arcocskáján egyre nagyobb szörnyülködéssel figyelt minket, ahogy "erőszakkal" tesszük fel Szofikát a "létrás" házikóra, aztán le az emelkedőn, majd rá a padra, hasra fektetve, hogy míg én két karocskáját előrelendítvén húzom őt, a mozgásterapeuta hátul a lábacskáit megragadván tolja őt mind előrébb és előrébb. Ezután következett a nagycsúszda, miután lecsusszanva egy alagúton át kellett haladnia négykézláb, végül fel az utolsó padra, azon végigegyensúlyozni és befejezésként ugrálás a trambulinon... Borzalmas volt. És ekkor Bella már nem bírta tovább nézni húga szenvedéseit. Keserves zokogásban tört ki és úgy kiabálta felénk elkeseredve: Hagyjátok abba! Hagyjátok abba, hát nem látjátok, hogy Szoffancs szenved? Miért kínozzátok őt, amikor az fáj neki? Nagyon sír, mert bántjátok őt. Hagyjátok már abba... Kiáltásában egyértelműen érződött a saját magával, vegyes érzelmeivel vívott harc. És ebben a harcban tagadhatatlanul benne volt a testvére iránti aggódás, mérhetetlen fájdalom és az irántunk tanúsítandó tisztelet. Hogyan.... Hogyan lehet megmondani egy majdnem hatéves, érzékeny kislánynak, hogy mindaz, amit lát, valójában mégsem az, amit lát...? A kínnak, szenvedésnek és igaz könnyeknek hitt kín, szenvedés, könny nem arról szól, amit gondol. Csendesen csitítgattam, mialatt Szofika végig üvöltött a hátunk megett. Az egész tornaterem az ő hangjától zengett. És csak zengett... Nem jött a csend, nem jött az oly várva várt megkönnyebbülés. Még nem jöhetett a megnyugvás.. Még harcolni, még küzdeni... még szenvedni kell! Csendesen magyaráztam, szorosan magamhoz ölelvén kislányomnak, hogy mindez a szörnyűség, amit lát, Szofika minden fájdalomnak és kínnak hitt megnyilvánulása csakis az ő, Szofika érdekeit szolgálja. Mert... bármilyen hihetetlenül hangozzék is, de így fejlődik. Elmondtam egyszer, kétszer... nagyon sokszor... Mire az üvöltés egyre csendesedett. És ekkor Bella is meglátta a keserves zokogás valódi arcát, magát a hisztit. Már egyáltalán nem folytak a könnyek. Elapadtak. És nem volt fájdalom. Nem volt kín. Csak a nem akarás, melynek pajzsa mögött Szofika mindvégig küzdött. Ellenünk. Végül sikerült őt megtörni. Borzalmasan hangzik, nem igaz? Borzalmakat éltünk át, elismerem. Egy kívülálló számára ez a fél óra maga volt a gyermek elleni vétség. Egy nem hozzáértő kívülálló számára...  Sajnos mi nem vagyunk kívülállóak. Bár azt kívánhatnám, hogy azok lennénk! De sajnos nem vagyunk. Nekünk ezt osztotta a sors, ezzel kell megküzdenünk, minden egyes napon. Akár Szofi együttműködésével, akár anélkül. De tenni, szenvedni, küzdeni KELL! A pokoli óra végére Bella is belátta, hogy mindaz, ami a tornateremben történik, Szofiért történik. Belátta, de mégsem fogta fel. Mert nem is lehet. Igazán még felnőtt ésszel is nehéz megértenünk, hogyan lehetséges segíteni egy kisgyermeken, miközben ő végig "szenved". Talán nem is kell megérteni, viszont annál fontosabb MEGTENNI azt. És én valahányszor erre gondolok, azt kívánom magamban: Isten óvja a kislányaimat! Isten óvjon minden gyermeket!