Haza…

2013.03.19 17:47

Megbénult. Ez kétségtelen. Semmi mozgás, csak a dermesztő hideg. Megbénult az ország. Nincs ünnep, nincsen mosoly, valahogy a szeretet is megfagyott. Ő is fázik kívül-belül. Az előbb még reszketett a jeges széltől, így inkább visszaült az autóba. Csupán látni szeretett volna valamit. Bármit. Az ablaktörlő ütemesen kopog az ablakon. A leggyorsabb fokozatra állította, mégsem lát tovább az orra hegyénél. Idegesen dobol a műszerfalon. Nem is tud másra gondolni, csak két gyermekére. Petike és Palika már a Mamánál vannak, de János szintén az országúton rekedt. Távol gyermekeitől és tőle…

Pillantása az üzemanyag kijelzőre esett, így megállapíthatta, hogy tankja csak félig telt. Egy keserű mosoly jelent meg szája szegletében, mert eszébe jutott az a vicc az optimista és pesszimista emberről, akik másként látják a félig telt poharat. Ő most a pesszimista kategóriához sorolná magát. Nem mintha bármit is számítana, de ez a tehetetlenség már-már őrült gondolatokat ébreszt benne. Az idő csigalassúsággal halad, míg ő és a hozzá hasonló, hóban rekedt sorstársai az utakon fagyoskodnak.

Haza! Haza! Haza! – Ez a szó lüktet már órák óta a fejében. – Haza! De vajon hogyan? Mindegy, bárhogyan is, csak… haza…

  • Anyu! Palkó már megint megette a csokimat! Mindig ezt csinálja! Légyszi büntesd meg!
  • Nem is igaz! Nem ettem meg az övét, csak az enyémet!
  • Hazudsz! Itt hagytam pár perce, amikor megjött apu. Épp csak kiszaladtam hozzá, de mire visszajöttem, már nem találtam sehol!
  • Gyerekek, gyerekek! Ne veszekedjetek, már annyit kértelek! Palkó, láttad a testvéred csokiját?
  • Nem én! – Fordított hátat mindnyájuknak a szőke fürtös gyermek és már bele is kezdett a jól ismert, vége-hosszat nem érő duzzogásába.

Kettejük közül mindig is Palkó volt az anyásabb, Peti inkább az édesapjához húzott. S míg Palika édesanyja után szintén pedagógusi pályát dédelgetett magában, Peti az apukájához hasonlóan tűzoltó akart lenni. Amikor majd nagy lesz...

Tavaly nyáron Palkó felmászott az egyik cseresznyefájukra és fent ragadt. Amilyen bátran tört előre az ágak között, olyan gyámoltalanul tekintgetett le aztán a pirosló gyümölcsök közül. Félt. Ő Jánossal éppen a konyhában volt, befőzték ugyanis az előző nap leszedett cseresznyéket. Így nem tudták, hogy kedélyes csevegésük alatt mily drámai történés veszi kezdetét a kertben. De Peti legény volt a talpán. Miután a fa tövében szembesült testvére szorult helyzetével, gyorsan hátraszaladt az öreg sufnihoz, majd minden erejét összeszedve kivonszolta onnan tízfokos létrájukat. A legnehezebb talán a fához való támasztása volt, Petit mégsem rettentette el ez az erőt próbáló feladat. Máig sem értik, hogyan volt képes minderre, de tény, hogy megtette. Testvére hálásan mászott át a létrára és fokról fokra lassan haladt lefelé, míg Peti alulról tartott neki ellent. Igazi szerető testvérként vigyázott rá. És akár hiszi, akár nem, attól a naptól fogva bizony nagyot nőtt Palika szemében.

Kopogtak. Nehezen tisztul ki a kép, valami nagyon nincs itt rendjén. Újabb kopogás, ezúttal hangosabban. Hirtelen nem is tudja, hol van? Talán elszenderedett. Kis időbe telt, mire felfogta, mi történt valójában? Az ébredés percei visszarepítették őt a fagyos valóságba. Reszketett. Sötétség és csönd fogadta. Ijesztő és dermesztő csönd. Leállhatott a motor, hogy nem hallja monoton búgását. Ezek szerint újabb órák teltek el ebben a mozdulatlanságban.

Utolsó emlékképe, mielőtt a kimerültségtől átadta tudatát az álomnak, hogy Palkó egy elcsukló Sziá-val búcsúzik el tőle a vonal túlsó végén. Aztán ráborult a fájó csönd. Még dereng előtte, hogy eleinte keservesen, majd egyre dühödtebben sír. A tehetetlenségtől, távol otthonától. Így zokogta álomba magát. Lemerült a telefonja és most már a motor sem jár. Ki tudja mióta?

Újabb kopogás. Az ablak felé fordul, mire éles nyilallás hasít jobb vállába. Valószínűleg a kényelmetlen testhelyzettől elaludta. Lassan mozog és minden egyes mozdulatát sajgó fájdalom kíséri. Feje zúg a fáradtságtól, tagjai csakúgy sajognak. Ujjai nehezen engedelmeskednek, de végül sikerül kinyitnia az ajtót. Egy négytagú család áll előtte a szakadó hóesésben. Kabátjaikat vastagon belepte a hó. A férfi egy síró kisfiút tart karjaiban, az édesanya egy nagyobbacska kislány mögött áll és védelmezőn átöleli havas vállait. Az arcukat vörösre csípte a jeges szélfúvás.

(...)