Hóbortosék (részletek)

2012.05.02 06:53

Előszó

- mert az mindig kell egy regényhez -

 

Sziasztok! Ági vagyok. Teljes nevemen Fazekas Ágnes. De így túl komolyan hangzik. Az Ágit jobban szeretem és amúgy is közelebb áll hozzám. 12 éves vagyok. Állítólag már se nem kicsi, de még nem is olyan nagy. Azt nem tudom pontosan, hogy milyen nagynak kellene lennem ahhoz, hogy végre igazán "nagynak" számítsak, dehát nem kell mindent tudnom. Legalábbis anyu szerint. Maradok tehát félúton a kicsi és a nagy között. Apropó! Ti már nagyok vagytok? Vagy még kicsik? Bizony fogas kérdés. Nem baj, a regény végére majd együtt kibogozzuk. Jó lesz így?

Egyébként én egy teljesen normális családban nevelkedem. Vagy majdnem normálisban. Ezzel ugyanis nem mindenki ért egyet. Talán mert mi nem éppen úgy csináljuk a dolgokat, ahogy mások, vagy ahogyan azt mások tőlünk elvárnák. De, hogy mik azok a bizonyos dolgok, vagy mit takar a máshogyan, azt sajnos szintén nem tudom. A nagyi szerint biztosan nem vagyunk ép eszűek, ezt már több ízben ki is fejtette előttünk a maga csendes, visszafogott módján, hogy csakúgy zengett belé a panelház, melyben a mindennapjainkat éljük. A papa is úgy látja, hogy mindannyiunknak hiányzik egy kereke. A dédi pedig már hozzá sem szól a témához, ő inkább néma tüntetéssel fejezi ki, hogyan is vélekedik rólunk?

És talán túl sokan vagyunk egyesek szerint. Ezzel viszont már én nem értek egyet, mert szerintem igenis elegen vagyunk. Vegyük hát sorra a családtagjaimat: van az anyu: Fazekas Gáborné, született Szepesi Tünde, az apu: Fazekas Gábor, két nővérem: Léna és Luca -a vezetéknevük gondolom egyértelmű, bár a mai világban sosem lehet azt tudni, így inkább mégiscsak leírom: Fazekas Léna és Fazekas Luca, 19 évesek. Ez pedig úgy lehetséges, hogy ikrek. Méghozzá egypetéjűek. Az emberek általában mindig összetévesztik őket, de én soha. Ám, ha mégis, akkor biztosan csak blöffölnek. Továbbá vagyok én a sorban, ezt már jól tudjuk és vannak az öcséim: Fazekas Tamás és Fazekas Tibor. Bár ezek a nevek egyáltalán nem passzolnak a személyiségükhöz, mert olyan... Komolyak. Igen, ez a megfelelő szó. Legyen tehát csak Tomi és Tibi. Ők 3 évesek, tehát szintén ikrek és egypetéjűek. Őket már össze szoktam keverni, mert olyan egyformák. Pont, mint két tojás. Hát igen, ez elég furcsán sikeredett a családunkban, azt meg kell hagyni. Én akár joggal meg is sértődhetnék, hogy csak nekem nem jutott ikertesó, de én alapból nem vagyok egy sértődékeny típus. Vagy legalábbis egy ideje nem. Állítólag régen sokkal elviselhetetlenebb voltam, mára végre kezd benőni a fejem lágya.

Szerintem pedig nekem mindig is elég kemény fejem volt. Néha úgy bevertem a falba, földbe, bárhova, hogy csakúgy kongott. Anyu szerint rossz volt még csak hallani is. Én nem hallgattam, én éreztem. És nagyon rossz érzés volt. De egyszer sem kottyant meg nekem. Ebből is gondolom, hogy én egy keményfejű "gyerek" vagyok. A gyereket idézőjelbe tettem, mert hát ugye nem vagyok se nem kicsi, se nem nagy. Gyerek pedig végképp.

Azt mondják rólunk, hogy hóbortosak vagyunk. Ezt természetesen nem mi állítjuk, hanem az okosok. Azok az emberek, akik kívülről látnak bennünket. Ilyen például a nagyi és a nagypapi. A dédi nem, mert ő még soha nem mondta ezt rólunk. Igaz, mást se nagyon. A minap utána néztem a hóbortos kifejezésnek, mert nagyon megtetszett nekem ez a szó. És tudjátok mire jutottam? Elárulom nektek: különcöt jelent. Tehát olyan embert, aki máshogyan vélekedik a világról, úgyis mondhatnánk, különc módon. No, ilyenek volnánk mi. A nagyinak ez a megrögzött véleménye rólunk és ez egyszer a nagypapi is egyetért vele, ami igen ritkaságnak számít. Szerintem ezen kívül másban nem is egyeznek a nézeteik. De anyuék ezt máshogy látják, és mindig tiltakoznak az ellen, ha nagyi vagy nagypapi hóbortosoknak titulálnak minket. (A titulálás szót is a nagyiéktól tanultam a megrögzött és nézet kifejezésekkel egyetemben.)

Én egyébként nagyon fontosnak tartom a művelődést. Ezért is olvasok olyan sokat. Léna szerint lustaságból olvasok, mert legalább addig sem tanulok. De ez nem igaz és mindannyiszor rácáfolok (ezt a szót kivételesen aputól hallottam), ahányszor csak szóba kerül Én igenis szeretek művelődni! Csak éppen a magam módján. Mit tehetek én arról, ha a sok okos felnőtt egyszerűen képtelen egy rendes, valamirevaló tantervet összeállítani, érdekfeszítő tankönyveket megszerkeszteni? Amiknek még értelme is van. Ezért vagyok hát kénytelen önképző módon a saját utamat járni, hogy a koszon kívül más is ragadjon rám. Az „önképző” helyett írhattam volna az „autodidakta” szót is, de juszt sem használom, mert azt a Lucától hallottam. Márpedig én úgy nem beszélek, mint Luca, mert akkor az csakis káromra válhat. Ezt pedig anyu mondta egyszer, amikor nagyon mérges volt nagyiker 1-re. Már nem emlékszem pontosan, mi volt a harag tárgya, mindenesetre nagyon pipa volt.


 

Bemutatkozom

- hogy tudjátok, kivel van dolgotok -

 

Szóval keményfejű vagyok. De nem kell ám félnetek tőlem, mert még soha senkivel nem verekedtem. Kivéve a kisikreket. (Kisikrek a kicsik, nagyikrek a nagyok. Ez gondolom mindenki számára érthető.) Persze őket is csak akkor, amikor megérdemelték. Mondjuk, apu szerint mindig rájuk férne egy kis verés, de én elvből nem bántok meg senkit ok nélkül. Jó, a két rosszcsont mindig szolgáltat okot, azokból sajnos nincs hiány, de anyu szerint egyszer majd úgyis ki fogják nőni. Csak addig kellene kihúznunk valahogy. A nagyi szerint ez butaság. Ő azon az állásponton van, hogy minden gyereket meg kell nevelni, mert anélkül elkanászodnak. Azt mondja, hogy ha engem sem neveltek volna meg időben, én is elkanászodtam volna. Apu szerint én el is kanászodtam. Én ilyenkor csak hallgatok, mert azt sem tudom, hogy mit jelent a kanászodni kifejezés? Elképzeléseim persze vannak, de azokat inkább megtartom magamnak. Ebben a családban úgyis mindenki mindent megtart magának, csak a véleményét nem. Pedig dédike szerint azzal többre jutnánk. Ő általában nem beszél, amikor nálunk jár. Még csak ki sem nyitja a száját, kivéve, amikor eszik vagy iszik. Ő ilyen csendes, szerény, visszafogott lélek, ahogy nagypapi szokta őt nevezni. Szerintem egyébként én is csendes, szerény és visszafogott lélek vagyok, de ezt is megtartom magamnak. Egyszer mondtam el a többieknek, mire kinevettek. Valahogy úgy éreztem a reakciójukból, hogy nincsenek velem egy véleményen. Ezért azóta, a véleményeimet is megtartom saját magamnak és igyekszem kerülni mindenféle konfliktust. Valahol olvastam, hogy a konfliktus rossz hatással van a társas kapcsolatokra. Azóta nem vitatkozom senkivel. Mert a végén még a kapcsolataim megromlásának is én leszek az okozója. Mint minden másnak.

Igen, sajnos anyuék sokszor vetik a szememre, hogy: Ejnye, édes lányom! Már megint elrontottad ezt és azt. Vagy: már megint nem úgy csináltad, ahogy kellett volna emezt és amazt. És még tovább is folytathatnám. De nem folytatom, mert egyáltalán nem vagyok emiatt elkeseredve. Annyira. Bizony, engem már keményen megedzett az élet. Középső gyerekként nem vagyok éppen szerencsésnek mondható, mert az én helyzetemben általában sokat sérülnek a gyerekek. Ezt nem én mondom, vagyis én mondom, de nem én találtam ki. Úgy rémlik, hogy ezt is olvastam valahol. Persze arra, hogy hol és mikor, már nem emlékszem... Szóval nem kell engem félteni, mert már egy ideje megállok a magam lábán. Legalábbis, amióta másfél évesen elindultam. Bár többször jól esne egy kis dicséret, mert azokban igen csak szűkölködöm. Nem úgy a nagyikrek, akiket anyu és apu folyton csak ajnároznak.

A nagyiékról már nem is beszélve. A dédi nem, mert szokásához híven, ő Luca és Léna esetében is nagyokat hallgat. Ő már csak ilyen hallgatag. Nagy ritkán, amikor rákérdezünk vagy hozzánk szól, kifejti hallgatagságának okát, miszerint beszélünk mi helyette is épp eleget. Szerinte még sokkalta többet is, mint az indokolt lenne. Nem tudom, mennyi beszéd lehet indokolt, egy nap alatt? Akár órákra, percekre lebontva. Ehhez valószínűleg még kicsi vagyok. Míg más dolgokhoz már elég nagy és érett. A más dolgokból most hirtelen nem tudok felsorolni egy példát sem, de bizton tudom, hogy léteznek olyanok is.

 

(...)

 

Olvastam egyszer egy női magazinban, hogy egy családon belül állítólag a középső gyerekek vannak a leghátrányosabb helyzetben. Mert ők ugyebár se nem a legkisebbek, sem pedig a legnagyobbak. Igaz, hogy nálunk elég kacifántosak a szereposztások, mégis akárhogyan számolom, csak odalyukadok ki, hogy a mi családunkban én töltöm be a középső gyermek státuszát. Hiszen én előttem, amikor anyuéknak csak a nagyikrei voltak, akkor őket hívták kicsiknek. Utánuk hét évvel születtem én, ezért a nagyikrek lettek a nagyok, engem pedig kicsinek hívtak. Majd kilenc év múlva megszülettek a kisikrek, így végérvényesen ők lettek a kicsik, én viszont Ágikaként a középső helyre szorultam a kicsik és a nagyok közé. Különösebben nem érzékelem ezt az állítólagos hátrányt, mindenesetre jó tudni, hogy nekem olyanom is van és általa olykor kedvezőbb elbánást érvényesíthetek anyuék részéről. Bár ők ezt mindannyiszor erősen kétségbe vonják, én mégis kitartok álláspontom mellett. No, de ne locsogjunk tovább, hanem inkább ugorjunk iziben a következő fejezetre, hogy megismerjétek a családomat és tagjait.

 

A családom

- mert nélkülük nem lennék az, aki -

 

Az én családom csupa jóemberekből áll. És ezt elhihetitek nekem, mert én állítom! Viszonylag elég rendezett körülmények között is élünk, leszámítva a szomszédainkat, akik rajtunk kívül, mellettünk, alattunk, felettünk, az idegeinkben és azontúl, a panelházunkban laknak. Bizony, nem könnyű úgy kiabálni, hogy ők meg ne hallják és viszont. Szinte naprakészek vagyunk a Benedek, Horváth, Törő, valamint a Kiss és Nagy családok kisebb-nagyobb örömeiből és bánataiból. Amikor nevetnek, velük kacagunk, amikor sírnak, csak sóhajtozunk, amikor pedig egymással veszekednek, még a lakásban is lábujjhegyen és mártír képpel járunk-kelünk, hogy legalább mi ne zavarjuk meg őket hangoskodásukban. Igen, mi ilyen toleráns emberek vagyunk. Csak azt tudnám, hogy amikor azonban mi engednénk utat érzelmi kitöréseinknek, az miért zavarja őket? Mert amikor mi nevetünk, az lónyerítéshez hasonlít és idegesítő számukra, amikor mi sírunk, akkor az élettől is elmegy a kedvük. Ráadásul, amikor még kiabálunk is mellé, annyira sérti a fülüket, hogy halláskárosodást kapnak tőle. Mármint tőlünk, a kiabálóktól. Pedig mi olyat nem is adunk nekik. Persze ez minket egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy kinyissuk a szánkat. Márpedig, ha mi egyszer kinyitjuk a szánkat… Na, abban aztán nincs köszönete annak, aki minket hallgat. Minek is köszönné meg? Én sem tenném.

El kezdem hát bemutatni kicsiny családomat, ha már a fejezet címében beígértem. Elsőként anyuról írok, mert őt nagyon szeretem. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy aput nem szeretném ugyanúgy. És a kisikreket, akiket egyszerűen nem lehet nem szeretni. No, meg a nagyikreket, akiket olykor viszont én igenis tudok nem szeretni, de arról már mélyen hallgatok. És persze ott vannak a nagyiék és dédike is, aki véleményem szerint a második gyermekkorát éli. Néha olyan szenilis tud lenni, hogy az már valóban nagyon vicces. Őket is nagyon, de nagyon szeretem! De valakivel mégiscsak kell kezdenem, így most anyura esett a választásom. Lehet, hogy holnap már apuval kezdeném és tegnapelőtt a kisikrekről írtam volna először. Ki tudja? Sokszor olyan kiszámíthatatlan vagyok, mint az időjárás. És szeszélyes is vagyok. Ez a barátnőm, Szabó Kingus véleménye rólam, akivel első osztályos koromban életre szóló szövetséget kötöttem. Mi már akkor elhatároztuk, hogy mindig kitartunk egymás mellett, történjék bármi. (Arról csupán zárójelben teszek említést, hogy ezt a komoly elhatározásunkat rögtön másnap meg is szegtük, amikor egy félreértés következtében csúnyán összevesztünk egymással.

Már nem emlékszem pontosan, mi volt a civakodásunk tárgya? Csak halványan dereng valami a szomszédban lakó Kátai srácról és egy szelet lilahagymás zsíros kenyérről. De lehet, hogy mézes vajas volt.) Ennyit a múltról, fátylat rá, mert ahányszor azóta mi összevesztünk, annyi csillag nincs is az égen.

 

(...)

 

A nagyi mindig azt mondja, amikor nálunk jár, hogy a lakásunk pont olyan, mintha egy bomba robbant volna benne. Bár szerintem akkora bomba nem is létezik, amekkora ilyen nagy „pusztítást” végez. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy a nagyi egyáltalán látott valaha is bombát, nemhogy bomba sújtotta házat, lakást, bármit. A dédi már inkább, de ő ezekről a szörnyű emlékeiről sem beszél. Pedig én nagyon szívesen hallgatnám, mert érdekelnek a régmúlt eseményei, az, hogy milyen is volt az élet énelőttem? De anyuék folyton azt mondják, hogy én ehhez is kicsi vagyok még. Amikor pedig rákérdezek, hogy ha ennyi mindenhez „kicsi” vagyok, akkor mihez vagyok már nagy? Erre anyu és apu egyből rávágja: a takarításhoz. Ebben legalább egyetértenek. Velem ellentétben, mert én állítom, hogy az egész lakásban az én szobám a legrendezettebb. Mert nézzük példának okáért a kisikrek szobáját, ami még csak szobának sem mondható. Hiszen, ritkán lát az ember akkora káoszt, ami ott található, miután öcséim hazaérkeznek az oviból. Na, ők aztán a rendetlenség csinálás nagymesterei.

Az én szobámban majdhogynem pedáns rend uralkodik (a pedáns kifejezést a Szabótól tanultam, mikor egyik délután fel akart vágni előttem azzal a fene nagy műveltségével. Erre én rögtön visszakérdeztem, hogy mármint akarod mondani: pepec? Mire elhallgatott. Már nem emlékszem pontosan, éppen miről folyt köztünk a diskurzus, de tény, mindig sikerül elérnem, hogy a másik emberbe fojtsam a szót. Természetesen csak képletesen.) Tehát az én szobám, maga a megtestesült REND. Igen, így csupa nagybetűvel. Elvégre gondosan ügyelek minden apró részletre, hogy a dolgaim még véletlenül se mozduljanak arrébb pár centit. Apu azt mondja, hogy ez már beteges. Mert nekik semmi sem jó. Olyan nehéz megfelelni az elvárásaiknak, hogy én már egy ideje le is tettem róla. Hiszen minek törjem magam, ha mindig ugyanaz a vége? Ezt nem csinálom jól, amazt sem csinálom jól és még arra sem vagyok képes, hogy ezt és amazt végre egyszer az életben jól csináljam.

 

- Ágika! Az összes szennyest kikészítetted már a mosáshoz? – anyu ideges. Még csak most ért haza, de máris a plafonon van. Kezdődik a második műszak. Ő már csak így hívja az otthoni robotot, amit szintén ő nevezett el. Ő maga pedig a robot, aki mindent megcsinál. Mert, ha ő nem csinálná, akkor felőlünk akár fel is fordulnánk. Mi őnélküle teljesen el lennénk veszve vagy megenne minket a kosz. De mivel ő ezt nem hagyja, szép, tisztaságban pengetjük életünket. Vagy legalábbis egy viszonylagos rendben. Én ezt máshogy látom, de az én meglátásomat már igazán nem kötöm az orrára. Mert nyugalmat akarok. És békét. Ami sokszor nem adatik meg otthon. De ebbe már beletörődtem és a világért nem mennék világgá. Nekem otthon a legjobb, mégha olykor adódnak nézeteltéréseim a családtagjaimmal. Vagy mindig. Mindegy. Szeretem őket és ez a lényeg. A többit pedig az irántuk fakadó szeretetem feledteti velem.

- Ágika! Hányszor kérdezzem még? Kikészítetted az összes szennyesed vagy várhatok itt rájuk ítéletnapig? – Megkönyörülök rajta, mert a végén még ott fog nekem idegösszeroppanást kapni az előszoba kellős közepén. Általában minden nap, éppen ebben a percben. Anyunak szinte naponta van idegösszeroppanása, így elég gyakorlott idegösszeroppanónak számít. – Viszem! Még van két piszkos pólóm és egy harisnyanadrágom. – Azt csak magamban konstatálom, hogy a harisnyáról így utólag már nem tudom, tiszta-e avagy piszkos, mindenesetre odaadom, az úgysem árthat neki. Egy kis mosástól még semmi és senki nem ment tönkre. Csak anyu. De ő mindennap. Igaz, a nagyi ezen sem csodálkozik. Mert a mi családunkban… No, de ezt már említettem.

Nálunk hetente kétszer van nagymosás, a többi napokon csak a szokásos kismosás. Nagymosás az, amikor kétszer is indít mosást anyu, kismosás, amikor „csak” egyszer egy nap. És mivel minden nap megy a mosógép, nincs olyan, hogy ne száradna ruha a három szárítónk egyikén. Bizony csudát lát az ember, ha nálunk jár. Ezt is a nagyi szokta mondogatni, pedig igazán abbahagyhatná már. Hiszen amióta megszülettem, vagy legalábbis az eszemet tudom, valahányszor meglátogat minket, a mosással kezdi. Még át sem lépi a küszöböt, még be sem dugja az orrát a lakásba, máris mondja, hogy most vajon melyik szobába nem lehet bejutni? Én csak azt nem értem, hogy ő miért akar mindenáron mindenhová bejutni? Ezt a nagypapa sem érti és sokat is bosszankodik miatta. Váltig bizonygatja mamiról, hogy ő egy rámenős nőszemély, akitől nincs nyugta az embernek. Én nagyon sajnálom őt, mert ha a nagyi tényleg ennyire rámenős, hogy már nyugtot sem hagy a másiknak, akkor neki igazán rossz lehet. Elvégre ő él együtt vele. Bár állítólag a nagypapa sem egy piskóta, mert ő is megéri a pénzét. Ezt anyu szokta mondogatni róla, a háta mögött, amikor papi még véletlenül sem hallhatja, hogy mi éppen miről beszélgetünk?

Tehát lassan már ott tartunk, hogy a vodka mellett a száradó nedves ruhákat is dugdosnunk kell a nagyi elől, ha megtisztel minket becses személyével. Azt mondjuk, nem tudom, hogy a vodkát miért kell dugdosni előle, de tény, hogy dugdossuk.

 

Vírus és dupla csavar

- galiba a kórházban -

 

Abban megegyezhetünk, hogy senki sem szeret beteg lenni. Egyetértetek? No ugye? Ezzel mi is így vagyunk. De sajnos a mi családunkban nagyon gyakori vendég a betegség, pedig igazán nem látjuk szívesen. Soha nem hívjuk, mégis jön. És általában a kisikrekkel kézen fogva. Mert a kicsik fogékonyak a betegségekre. És éppen azért, mert még kicsik. Így a vírusok általában nem kímélnek minket, nagyobbakat sem, s mindenféle, fajta, nemzetiségi (és még hosszan sorolhatnám) betegség megtalálja kis családunkat. Nálunk az ősz kész katasztrófa. De a tél még annál is rosszabb. Sajnos a kisikrek nagyon könnyen megfáznak, és alighogy elkezdődik az ovi, két héten belül bizton hazahoznak valamilyen nyavalyát is, az oviban készített remekműveik, a különleges alakú saras kavicsok, szép erezetű lehullott falevelek és az utcáról összeszedegetett mindenféle szemét társaságában. Anyu betegállományát ők maguk garantálják, az ősök nem kicsi bosszúságára. Hiszen a munkáltatók nem nagyon szokták szeretni, ha az ember lánya vagy éppen fia távol tartja magát a munkától. Persze azt sem díjazzák, ha bemegy ugyan dolgozni, de azt a fránya betegséget is viszi magával. Mert hát ugye hová tenné? Az ágya alá nem dughatja, hogy maradjon ott, amíg haza nem tér, a szomszéd néninek nem adhatja át, mondván, hogy ő úgyis otthon ül egész nap, az égvilágon semmi dolga nincsen. Hiszen az hogyan nézne ki? Postán sem küldheti vissza a feladónak, mert akkor mindenfelé vírusok utazgatnának becsomagolva oda-vissza a nagyvilágban. Kénytelen hát magával vinni, ha már otthon ki nem fekheti azt. Ilyenek ezek a főnökök. Semmi sem jó nekik. Vagy mégis? Persze azt roppantmód szeretik, ha beosztottjaik némán teszik a dolgukat, nem esznek, nem isznak. Nem beszélnek. Ja, igen. Némán…

Anyáék is ilyen munkahelyen dolgoznak, csak éppen nem együtt. Anyu titkárnő, apu pedig buszsofőr. Apu csak akkor marad odahaza, ha szó szerint leesik a lábáról. Anyuval már más a helyzet. Ő akkor is otthon maradni kényszerül, ha valamelyikünk esik le a lábáról. Olyankor aztán nagyon mérges, mert tudja, hogy a főnöke még nála is sokkalta mérgesebb lesz. Ezért mi szinte már nem is merünk megbetegedni, vagy bevallani, hogy sajnos bizony már megint bujkál bennünk valami. Legszívesebben mi bujkálnánk el, hogy ismét gondot okozunk anyuéknak. Vagy legalábbis én, mert a testvéreim nevében nem nyilatkozhatok. A kisikrek például szerintem nagyon is túlzásba viszik. Hisz kérdem én: ugyan mi a pitypallatynak kell nekik mindenféle maszlagot összeszedniük? Rejtély. Ez is azon rejtélyek egyike, melyek családunkban zajlanak.

Szóval az ikrek gyakran betegek. Amiért anyuék gyakran idegesek. Én mondjuk nem különösebben, csak akkor, amikor szeretnék venni magamnak egy nyalókát vagy egy színes rágógumit. De nem lehet, mert nincs rá pénzünk. És, hogy miért nincs rá pénzünk? Hát azért, mert az ikrek gyakran betegek. Persze van úgy, hogy én is elkapom tőlük, mert a testvérség már csak ezzel jár. És akkor én is otthon nyomom az ágyat. A gond ott folytatódik, hogy mindezt felváltva tesszük. Nem ám egyszerre tudjuk le a betegségeket, hogy anyu végre nyugodtan tudjon pénzt keresni. Á! Mi megadjuk a módját! Aztán mire anyu mindannyiunkat kikezel, addigra ő betegszik meg. És ekkor ő is ágynak esik. Na, akkor csúcsosodik ki nálunk a pénzügyi helyzet. Pontosabban inkább mélyrepülésben zuhan alá. Az ábra tehát úgy néz ki, hogy apu keresi a pénzt, amit mi hányaveti módon gyógyszerekre és egyéb haszontalanságokra dorbézolunk el a közeli patikában. Ráadásul mindezek mellett még naphosszat is heverészünk a puha meleg ágyikónkban. És akkor ne legyen az ember (lánya) ideges? Főleg, ha még egy nyalókát is szeretne venni, csak éppen nincs miből…

Ahogyan nagyi is mondogatja mindig, nem vagyunk egy egyszerű család. Ez a múltkoriban is bebizonyosodott, amikor a gyermekkórházban okoztunk egy kisebb kalamajkát. Tomi ugyanis elkapta a hasmenéses vírust. De mivel úgy gondolta, hogy ezt viszont már megtartja magának, nem osztozik rajta, Tibike és én hát nem kaptunk belőle. Valószínűleg iker 1, ezt is, mint minden mást a bölcsiben szedhette össze. Sajnos Tomika egyre rosszabbul lett, mert nagyon sokat kellett szaladgálnia. A végén már jártányi ereje sem volt. Anyu ez egyszer nem haragudott, hanem nagyon aggódott. Tomikáért. Értünk annyira nem, mert mi csak köhögtünk és eldugult az orrunk, meg hát úgy volt vele, hogy rossz pénzek nem vésznek el. Ezek voltunk mi. Azaz én és Tibike. De Tomi hasa csak nem nyugodott. Így két nap múlva a már nagyon aggódó anyukánk bevitte őt a kórházba. Én otthon maradtam, mert még nem voltam olyan jól, hogy iskolába menjek, persze olyan rosszul sem, hogy elkísérjem őket. Még mit ne? Aztán a végén engem is bent fognak. De abból nem esznek!

Így anyu, Tomika és a nagyikrek elvonultak a kórházba. Pikk-pakk bent is fogták őket. Mármint csak Tomikát, a többieket hazaengedték. De anyu nem jött, ő bent maradt a kisöcsémmel. Úgy döntött, hogy éjjel-nappal mellette lesz, ezért egy ágyat is rendelt magának Tomika ideiglenes rácsos ágya mellé. Ami szintén egy vagyonba került. Nekünk egy napi ágybér is megterhelő, nemhogy három vagy még annál is több napra. Nem beszélve arról, hogy az sem mellékes, miszerint hány darab ágyra van éppen szükségünk? És persze az sem elhanyagolandó szempont, hogy a gyógyulás milyen gyorsan következik be?

Mi mondjuk már ebben is rutinosak vagyunk és minden fenyegető óvónéni vagy dolgozat ellenére igyekszünk legkésőbb három-négy napon belül meggyógyulni, különben anyagi csődbe visszük a családot, az pedig számunkra igen nagy luxus. Visszakanyarodva cifra történetünkre, amíg anyu az irodába ment, hogy elintézze az ágybérléssel kapcsolatos papírmunkát, Tomikára a nagyikrek vigyáztak. Tibike pedig a kis beteg ágya alatt játszott bújócskát. Pontosabban vigyáztak volna és bújócskázott volna, ha a szigorú főnővér azt megengedi. De nem így történt, ezzel pedig olyan galibát okozott, hogy azt még sokáig felemlegették a betegosztályon. Őszigorúsága kijelentette ugyanis, hogy egyszerre csupán egy valaki tartózkodhat bent a beteg mellett. Így döntsék el egymás között, ki maradjon és ki menjen? Ecc-pecc alapon ez egy perc alatt el is dőlt. Léna lett a szerencsés nyertes.

Tomika mellett csak ő maradhatott hát, míg Luca Tibikével egyetemben kivonult az előtérbe. Történt azonban, hogy Tibike megunta a várakozást, és ha már így megunta, arra gondolt, hogy megtréfálja az ő szeretett nővérét. Egyéb napokon amúgy nagyon szereti őt, csak ezt nehezen tudja kimutatni. Fogta hát magát és uccu neki, szaladni kezdett a folyosón. Lucának ez egyáltalán nem tetszett, így uzsgyi neki, üldözőbe vette öcsikét. Így szaladgáltak aztán egyik emeletről a másikra, mire teljesen elvesztették a fonalat, de leginkább egymást. Tibike miután kifutkosta magát, újfent a váróban állapodott meg. Legalábbis ő azt hitte, hogy jó helyen jár. Nem számolt azonban azzal, hogy egyik folyosó olyan, mint a másik, ahogyan egyik betegosztály is ikertestvére a másiknak. Tibike tehát a második emelet helyett a harmadik emeleti váróban üldögélt egymagában, behúzódva a sarokba, hogy még véletlenül se találjanak rá. Ez idő alatt pedig nővérünk egyre kétségbeesettebben kereste iker 2-őt, nem sejtvén, hogy ő már rég megkerült, csak éppen egy emelettel feljebb. Feladván a reménytelen keresést-kutatást, Luca végül úgy döntött, hogy a kórház udvarán próbál szerencsét, mert biztosra vette, hogy megkergült öcsikéje rég az udvari játékokon múlatja az időt. Tévedett.

Szegény Tomika mindeközben a betegosztályon szaporázta, mert, hogy rájött a szapora. És míg ő nagyon el volt foglalva azon dolgával, a rá vigyázó Léna is körül nézett kicsit, ha már egyszer ott jár. Feltehetően a nosztalgia vezérelte, felidézvén azokat az időket, amikor ő és nagyiker 2 hozták a frászt elég rendesen anyura. Régi szép idők! Amíg tehát Luca az udvaron kajabált teljesen hiábavalóan, az ikertesója felfedező körútra indult, és Tomika keservesen nyomta a kétbetűs helyiséget, addig Tibikére Léna helyett a szigorú főnővér talált rá. Meg is ismerte a várakozó Tibikét, akarom mondani Tomikát, mert, hogy ő annak hitte. (Általában érhetően fogalmazok, de ez egy kivételesen bonyolult helyzet volt, melyet akkor még a kis- és nagyikrek sem láttak át teljesen. Hát még a szigorú főnővér, minden galiba okozója.)

Amikor meglátta kisiker 2-őt, nyomban haragra gerjedt. Mégis mit képzel ez a kisfiú, hogy fertőző betegen egy másik osztály előtt ücsörög láthatóan céltalanul? (Bár most például abban sem vagyok biztos, hogy céltudatosan lehet-e ücsörögni? Na, mindegy.) Szóval elég jól Tibikére ijesztett, aki hirtelenjében azt sem tudta, hogy fiú-é avagy kislány? Na, jó! Azt talán tudta, de semmi többet. Így az is nyomban kiesett a fejéből, hogy tulajdonképpen nem ő a beteg. Vagyis gyakorlatilag még az, mert továbbra is köhögött és fújta kipirosodott orrocskáját, de ennyi. Elfelejtette, hogy ő csupán kísérőként érkezett a kórházba és az ikertesója került végül felvételre. Nem ő. Így szegény teljesen megadván magát a főnővéri szigornak, fejét lehajtva követte a terebélyes asszonyságot. Be, egyenesen a betegosztályra.

Most persze jogosan merülhet fel Bennetek a kérdés, hogy ugyan miért nem szólt Tibike, a „mindenlében” főnővérnek? Miszerint „Ácsika, én nem az vagyok, akinek gondol. Csupán annak a valakinek a mása, vagyis az ikertestvére. Velem még nem találkozott, talán azt sem tudta eddig, hogy a világon vagyok, hiszen én éppen Tomika betegágya alatt hajkurásztam a porcicákat, mialatt Főnővér Néni a nővéreimet utasította rendre.” – Belátom, ez is elég bonyolultan hangzik és első hallásra talán nem is értette volna meg. És azt sem tartom kizártnak, hogy még meg sem állt volna e zavaros magyarázkodásra. Mindenesetre abban egyetértek, hogy Tibike legalább egy halovány kísérletet tehetett volna szabadulására. De azelőtt, mielőtt még a láthatóan paprikás hangulatú, jól megtermett asszonyság össze nem nyalábolja a második emeleten és be nem tuszakolja Tomika kórtermébe, hogy most, rögtön, de leginkább azonnal öltözzön pizsamába és bújjon be az ágyba. Mert más talán szólt volna.

Tibike azonban Tibike és nem akárki. Ráadásul mentségére szóljon, hogy zsenge hároméves kora ellenére csupán nemrégiben kezdett beszélni szép, magyar anyanyelvünkön, tükörképével egyetemben. A kisikrek ugyanis valamiféle „bigott” módon majd’ harmadik életévük betöltéséig, nem voltak hajlandóak megszólalni. Csak és kizárólag saját nyelvükön kommunikáltak egymással, melyet természetesen rajtuk kívül senki más emberfia, de még inkább semmilyen földi teremtmény nem értett. Ezzel a picurka kis „problémával” mi, a Fazekas család többi tagja, nagyon nehezen birkóztunk meg. A halandzsa kitöltötte a kisikrek mindennapjait, zsúfolt életünket, nekünk pedig zúgott tőle a fejünk. Anyuék teljesen elkeseredtek és kétségbeesésükben már minden fórumon igyekeztek segítséget kérni. Szaladtak fűhöz-fához, épp csak Varjú Varga Pálhoz nem, hogy valaki segítsen már nekik megérteni a két gyermeket. Aztán egy csapadékos téli napon (a verőfényes tavaszi reggel helyett) egy kedves gyermekpszichológus bácsi segített nekik megérteni, hogy tulajdonképpen mi is történik Tomikával és Tibikével?

Állítólag ez a látszat ellenére egy igenis hétköznapi és úgymond természetes jelenség, mellyel bármennyire is hihetetlennek tűnik számunkra, nem csak mi vagyunk kénytelenek együttélni. Lényeg a lényeg, nemrégiben kezdett megoldódni a dolog,1 és ha kissé döcögősen, de végül eljutottunk arra a szintre, amikor már velünk is szóba álltak a kisikrek. Csak a kezdetek voltak nehezek, amikor át kényszerültek állni a mi nyelvünkre. Az bizony nem volt semmi. Azt érzékeltük ugyan, hogy egy másfajta nyelvet beszélnek, de, hogy egészen pontosan mit, azt még hosszas töprengések után sem tudtuk megfejteni. Tibike vitte ilyen szempontból a prímet, mert egy-egy mondatában több verzió is számításba jöhetett, mely a feltételezett szövegkörnyezetbe egyáltalán nem illet. Mi csak ámultunk és bámultunk, hogy miket nem hallunk tőle, majd egyre idegesebbek lettünk, amikor Tibike értetlenül nézett ránk, mi pedig őrá. Ebbe a körbe egy idő után a kerületi logopédus is becsatlakozott, mindhiába. Tibike az ő tudományán is kifogott. És ekkor jött a megmentő, Tomika, aki láthatóan megunta az állandó patthelyzetet. A nővéreim csak „fordítógépnek” hívták, mert az ő segítségével sikerült végül zöldágra vergődnünk Tibikével.

De most veszem csak észre, nagyon elkanyarodtam az eredeti történettől. Mostanában ez is kezd rossz szokásommá válni. Olyannyira, hogy már a magyar tanárnőmnek is feltűnt a dolog, így az egyik szünetben magához hívott és megkért arra, hogy lehetőség szerint kapjam össze magam és legyek valamivel összeszedettebb, mert az utóbbi időben nem ismer rám. Erre én értetlenül néztem rá, amiből rögtön látta, hogy nem értem, miről beszél? Végül megtudtam, hogy ő pontosan erről beszélt. Szerinte nagyon megváltoztam ugyanis, de sajnos nem az előnyömre. Ebből valahogy éreztem, hogy a hátrányomra céloz. Arra gondolt. Azóta próbálok összeszedett lenni, de nem igazán sikerül. Hiába, a kamaszodás már csak ezzel jár. (Így szokott sóhajtozni nagyi, aki tulajdonképpen megérti az én nehéz helyzetemet, csak éppen elfogadni nem tudja azt. Ezzel pedig nem sokat segít nekem.)