Igazgyöngy (novella, Rezdülések)

2012.05.10 15:09

Igazgyöngy

Szorgalmasan írta fel a rendeléseket. Bár még csak három órája dolgozott, máris nagyon fáradtnak érezte magát. Amikor távozott a fiatal pár asztalától, hátrament a konyhába és az ajtó takarásában kissé megmozgatta tagjait, megnyújtóztatta fájó derekát. A derékfájás anyai ágon hetedíziglen öröklődött családjában, ez alól ő sem nyert felmentést. Pedig mennyivel könnyebb lett volna nélküle az élete!

- Sára! – hallatszott a konyhán túlról. Már megint az a házisárkány. – sóhajtotta mintegy saját magának és erőt gyűjtvén az újabb szitkok áradatára, várakozón tekintett az ajtó felé. Nem sokkal később meg is jelent egy alacsony, kövérkés, szigorú kontyot viselő asszonyság, aki szemmel láthatóan nagyon haragudott valamiért. Mint kiderült, háromfős személyzetéből valaki ismét nyitva felejtette a mélyhűtő ajtaját, amiért igen csak neheztelt. S tekintettel arra, hogy minden vétségért általában Sárát tette meg felelőssé, ezúttal sem tétovázott a bűnös fejének megállapításával. Történhetett bármi, az igazi vétkest egy alkalommal sem nyomozta ki, helyette minden gondért, bajért a fiatal teremtést hibáztatta. Valójában nem is érdekelte az igazság. Csakúgy forrongott benne az indulat, melyet valakin mindenképpen le akart vezetni. Sára éppen megfelelő volt erre a célra, amióta csak nála kezdett el dolgozni, minden támadásának remek céltáblájául szolgált. Örömmel egzecíroztatta, akár ha rossz kedve volt, mert bal lábbal kelt fel, vagy egy ellenőrzés alkalmával több hibát is találtak az étterem működésében. De abban is nagy kedvét lelte, ha az egyébként is meggyötört lányt, még több munkával és leginkább kifogásaival áraszthatta el. Sára pedig mit tehetett, mint tűrt, egyre tűrt. Nem volt más választása. Fiatal volt és nagyon sebezhető. Az élet már idejekorán elbánt vele, naivságából fakadóan. Többre vihette volna, hiszen valaha népszerűségéből élt. Fény és csillogás vette körül. Mondhatni híres volt, szeretett hazájában mindenképp. Bármerre csak megfordult az országban, felismerték és mindenhol barátságos mosollyal, őszinte kedvességgel fogadták.

- Sára! – zökkentette vissza a valóságba a házsártos asszony. – Már megint nem vitted ki a kukákat! Most volt itt a szemetes, a kukák pedig nincsenek kihúzva az út mellé! Hányszor kell neked valamit elmondani, hogy megértsd, és végre hajlandó legyél azt megcsinálni?

A lány nem értette, miben hibázott ismét? – Asszonyom, a kukák kihúzása Palika feladata. Az én munkám itt bent a fogadóban van. Én takarítok, húzom át az ágyakat, segítek a konyhában, mosogatok, az étteremben felveszem a rendeléseket, felszolgálom az ételeket és leszedem az asztalokat. – És ez így is volt a mai napig. Mondhatni elég hálátlan életet élt a fogadóban, de a szükség nagyúr. Érettségi híján manapság nem igazán tud boldogulni az ember. Még akkor sem, ha valaha jobb napokat látott, mint Sára.

- Nekem te ne mondd meg, hogy mi a feladatod! Tegnap óta a kukák ürítése is rád hárul! – sziszegte a fogai közül némber főnökasszonya. – Már többször mondtam, de te soha nem figyelsz! Utoljára figyelmeztetlek, ha nem végzed tisztességesen a munkádat, fel is út, le is út. Mehetsz isten hírével, aztán úgy boldogulsz máshol, ahogy tudsz. – Azzal még egy megvető pillantást lövellt felé, majd sarkon fordult és visszament a konyhán túli éléskamra rejtekébe. Éppen a havi leltárt ellenőrizte. Mániákusan figyelt a legapróbb részletekre is, semmi nem kerülhette el a figyelmét. Ha Sáráék ne adj isten, lopásra vetemedtek volna, akár egy kockacukor erejéig, azt minden bizonnyal észreveszi. Igaz, akkor is csak Sárát vette volna elő, hiszen ő volt mindenért a bűnbak, az ő nyakába zúdította minden haragját. Tessék, mostantól a kukák kihúzása is az ő feladata lett. Úgy látszik, nincs már elég dolga amúgy is. Ez jellemző rá! Addig terheli, amíg csak tudja és a lány ki nem leheli a lelkét. Palika gyakorlatilag már munka nélkül lébecol a fogadóban, jó dolgában azt sem tudja, mit csináljon. A házisárkány saját fiaként szerette, és kényeztette a naplopó fiút. Ami feladata volt Palikának addig, amíg Sára el nem helyezkedett náluk, azt később mind az újonc lány kapta meg. Az asszony remekül gondoskodott arról, hogy Sárának egy másodperc nyugta ne legyen. Igazságtalanul őt tette felelőssé minden rosszért, ami az életben érte, és ami persze lássuk be, eleve abszurd.

Hiszen mit tehetett arról a fiatal lány, hogy a némber férje tizenöt évvel ezelőtt mindent, csapot-papot, családot hátrahagyva új életet kezdett, oldalán egy tinédzserkorú lánnyal? Mint ahogy annak sem Sára volt az oka, hogy két fiúk közül mindketten elhagyták édesanyjukat. Az idősebb fivér külföldre nősült tíz évvel ezelőtt és csupán sátras ünnepekkor látogatott haza. Öccse pedig önsorsrontó életvitelével végképp itt hagyta a földi világot. Jancsika sajnálatos módon az egyik rosszkinézetű, kétes családból származó barátjának köszönhetően rászokott a drogokra és onnantól már nem volt visszaút. Súlyos függősége mindenre rányomta bélyegét. Édesanyjának attól kezdve nem volt egy boldog pillanata, fia iránti aggódásába majdnem ő maga is belepusztult. Sárát még kisebbik fia mutatta be neki, mint egy lehetséges munkaerőt. Az asszony kezdettől ferdén nézett rá, de tekintettel arra, hogy szeretett fiacskája hozta őt a fogadóba, nem mondott neki nemet. Titkon talán abban reménykedett, hogy a lány kivezetheti fiát a pokol torkából és még időben megmentheti az életét. Nem így történt, amiért mindig is gyűlölte a lányt. Az igazság az, hogy Sára és Jancsika között sosem volt szerelem, csupán barátság, mely sajnos gyengébbnek bizonyult a fiú függőségénél. Erről igazán nem a lány tehetett. De mindegy is volt már, hiszen megszokta, hogy mindenért őt okolta a keserű asszony. Lassanként „megbarátkozott” a gondolattal és megtanult vele együttélni. S bár lelke legmélyén saját magát is hibáztatta Jancsika halála miatt, meg volt neki a maga baja, nemhogy élete végéig a fiú értelmetlen halálán rágódjon.

Sára családjának életét ugyanis egy több száz éves átok kísérte végig, mely megakadályozta, hogy nőtagjai boldogságban élhessenek. A mendemonda szerint a család női ágát Kemenes grófnő átkozta meg ötszáz évvel ezelőtt, aki menthetetlenül beleszeretett Sára szépmamájának apukájába. A férfi azonban ellenállt a szerelmes nő hideg szépségének, amellyel kivívta családja ellen a grófnő kegyetlen haragját. Az átok szerint kétszáz évig csak lány születhetett családjában és minden női leszármazottjának boldogtalanságban kellett tengetnie életét, az örömnek csupán a gyermekáldáshoz kapcsolódó szeletét ismervén meg. Az átok valóban fogott. Bárci Sára szépmamájának édesanyja – akit csak ősanyának emlegettek -, nem élt hosszú életet, egy szerencsétlen és tisztázatlan balesetben még fiatalon életét vesztette. Az anyáról lányra szálló mendemondákból csupán annyit tudnak, hogy egy őszi napon, amikor éppen kint dolgozott a földeken, hirtelen egy óriási vihar támadt és az asszony eltűnt. Napokkal később egy hideg hajnalon találtak rá a házukhoz közeli erdőben, holtan feküdt egy terebélyes tölgyfa előtt. Sérülés nyoma nem látszódott rajta, igazából sosem derült ki halálának oka.

Egy érdekes dologra azonban felfigyeltek. A halott asszony jobb keze szemmel láthatóan görcsösen ökölbe szorult, mintha valami, számára nagyon fontos dolgot szorongatott volna. Amikor nagy nehézségek árán végre sikerült kinyitniuk a merev kezet, egy aprócska fehér gyöngyszem gurult ki belőle. Férje könnyes szemekkel ölelte magához feleségét és mellényzsebébe rejtette a gyöngyszemet. Hazavitte és egy egész álló napra bezárkózott háza sufnijába, ahol mindig örömmel barkácsolt. Ezúttal nem az öröm munkálkodott a kis helyiségben. Nem sokkal éjfél előtt kinyílt a sufni ajtaja és kilépett rajta a férfi, markában valamit nagyon szorongatva. Határozott léptekkel megindult a ház felé és az ajtón belépve egyenesen a gyerekszobába ment. A szobában lábujjhegyen lépdelve közelítette meg kislánya ágyát. A gyermek egy könnycseppel az arcán aludt. Sokáig zokogott, mire végkimerülésben és mérhetetlen fájdalmában végre álomba szenderült. Ő így búcsúzott el édesanyjától. Édesapja kinyitotta kezét, melyben egy fényes nyaklánc csillant meg az éj sötétjében. Óvatos mozdulatokkal a pihegő kislány nyakába akasztotta azt és az ágy mellett letérdelve halk mormolásba kezdett. A jó istenhez imádkozott lánya egészségéért és boldogságáért. A könnycsepp felszáradt a lány arcán és egyszeriben békesség szállta meg. A nyakláncon egy tengerkék gyöngyszem pihent egy egyszerű, ám egyszerűségében mégis csodálatosan szép foglalatban, melyet édesapja készített számára. Ez a kislány volt Sára szépmamája, aki szintén nagyon boldogtalan volt egész életében. Egy kényszer házasságban fogant leánygyermeknek adott életet és miután férje a sok hűtlenkedést követően végül elhagyta, végleg visszavonult a világ szeme elől. Úgy élt aztán magányosan, elhagyatva az erdőszéli kisházban, ahol felnevelkedett.

Lánya, Sára üknagymamája már viszonylag jómódban élt, ám női felmenőihez hasonlóan szintén boldogtalanul. Szerelemházasságából egy kislány született, aki egyetlen öröme volt az életben. Csapodár férje, a helyi borbíró, idővel elfordult tőle és más asszonyoktól szerezte meg azt az örömöt, amit saját felesége is megadott volna számára. Ő azonban gyakorlatilag egyik napról a másikra kiszeretett gyermeke anyjából és többé nem törődött vele, még férjúri kötelességéből sem. Az asszony nagyon magas kort ért meg, még Sára kisded édesanyját is aszott, csontos kezei közé foghatta. Egy nappal később, a gyermek megszületését követően a csecsemő képével és boldog mosollyal az arcán végleg álomba szenderült. Sára dédmamája és nagymamája szintén sokáig éltek, de felmenőikhez hasonlóan boldogtalan házasságban. Sára édesanyja is bár nehéz körülmények között nőtt fel, férje mellett úgy tűnt, megtalálta élete párját, akivel valóban boldognak érezte magát. Kislánya születésével pedig kiteljesedett ez a boldogság. Nem tudta ugyan, de éppen Sára megszületésének napján telt le a kétszázadik év, egy, borús, ám hidegségében mégis melengetően gyönyörű őszi napon.

A gyermek már csecsemőként nagyon szép volt, s e szépségéből mit sem veszített a múló évek során. Kislányból végül nagylánnyá cseperedett, aki több oldaláról is tehetségesnek mutatkozott. Különösen rajzolni és énekelni szeretett nagyon. Falujukban minden nyáron tehetségkutató versenyt rendeztek, melyen felléphettek azok a felnőttek és gyermekek, akik valamilyen műfajban kitűntek a többi közül. Ilyenkor zenéltek, táncoltak, énekeltek, bűvészkedtek, regéltek-meséltek, egyszóval olyan előadásokat tartottak, melyet saját maguk komponáltak meg és vittek színre. Egy ilyen tehetségkutató alkalmával figyelt fel Sárára az a menedzser is, aki éppen a közeli városban töltötte pihenését és fülébe jutott a tehetségkutató híre. A versenyre melyre még a távolabbi falukból is elzarándokoltak a szereplésre vágyó ifjak és vének. Sára gyermekkora óta szerette a zenét. Mindig is szívesen táncolt, énekelt, és ezen mutatványával örömmel ajándékozta meg a környezetét. Nem volt kérdés hát számára, hogy amint egy kész műsort állít össze, azzal fel is fog lépni a következő tehetségkutatóban. Így is történt. Énekes-táncos műsorszámával elsöprő sikert aratott, az előadást még hosszú ideig fergeteges taps kísérte. Bizony, kétszer is visszatapsolta őt az ujjongó közönség. A menedzser azon nyomban meg is kereste őt a kulisszák mögött és felajánlott számára egy többéves szerződést. Így pár hónap múlva Sára Budapestre költözött és egy lányzenekar alapító tagjaként énekesnői karrierbe kezdett. A lány repülni tudott volna a boldogságtól. Az együttesnek rajta kívül még három tagja volt, mindannyian fiatalok és szinte egykorúak. Szépek voltak, tehetségesek és tele a híressé válás reményével. Ennyi elégnek is ígérkezett a zenekar sikeréhez, mely pillanatok alatt szárnyra kapott. Híresek lettek, fellépésről-fellépésre jártak, az egész országot beutazták, sőt több alkalommal még külföldi felkéréseknek is eleget tettek. Tejben-vajban fürödhettek.

Talán túl szép volt minden, túl szép, hogy igaz legyen. Egy napon aztán minden véget ért. A menedzser szinte minden ok nélkül úgy döntött, hogy feloszlatja a zenekart, a lányokat pedig szélnek eresztette. Mehettek, amerre láttak, nem törődött többé velük, még feléjük sem nézett. Kiköltözött Amerikába és saját szólókarrierjét egyengette, jómaga is énekesnek állt. De ez a lányok szempontjából igazán nem számított. A másik három lány viszonylag hamar magára talált, közülük ketten folytatták tanulmányaikat, leérettségiztek, a harmadik pedig édesapja protekciójával titkárnőnek állt egy építkezési vállalatnál. Sára azonban sehogy sem tudott beletörődni, hogy véget ért a pompa és csillogás. S bár hazamehetett volna, azt végképp nem akarta. Nem szeretett volna szégyenszemre hazakullogni, hogy aztán majd a kárörvendő szomszédok szeme láttára, csekély iskolai végzettségével, takarítónőként helyezkedjen el és kemény munkával keresse meg a kenyerét. Ennél jóval többre érdemesebbnek gondolta magát. Egy idő után mégis jóval alább kellett adnia elképzeléseiből. Egyik munkahelyről csapódott a másikra. Volt táncosnő egy éjszakai lokálban, felszolgáló egy gyorsétteremben, csapos egy kis kocsmában, sőt, amikor jobban megszorult, takarítást is vállalt egy háromgyermekes családnál a gyermekfelügyelet mellett. Sehol nem találta a helyét, egy idő után mindig tovább állt. Nem őt küldték el, sőt, mindenhol meg voltak elégedve munkájával és szorgalmával, melyet a nehézségek ellenére is munkaadói felé tanúsított. A fiatal teremtés minden körülmények között megállta a helyét. Nyughatatlan lelke azonban nem csillapult, folyton továbbűzte őt.

Sára női felmenőinek történetét két különleges dolog kísérte végig életük során. Az egyik, az a kis gyöngyszem, melyből még Sára szépmamájának édesapja készített nyakláncot gyermeke számára azon a borús napon, mikor holtan találták feleségét a tölgyfánál. A gyöngyről később, hosszú évtizedek múltán egy ékszerkereskedő állapította meg, hogy igazgyöngy. A viselői ezt nem tudták róla, csupán annyit, hogy ennek a gyöngyszemnek van egy igen különleges tulajdonsága, miszerint időnként változtatta színét. A nyakláncot egy időközben kialakult családi rege is elkísérte, mely évszázados megfigyelésen alapult. Eszerint az egyes színekbe burkolózó gyöngyszem, viselőjének sorsát, hangulatát mutatta meg. A fekete a betegséget, az acélkék a bajt, a tengerkék a szomorúságot, a smaragdzöld a közelgő jót, szerencsét, a narancssárga az örömöt, boldogságot, a piros a gyermekáldást, a bíborszín pedig a tökéletes boldogságot, az igaz szerelmet jelentette, gyermekáldással. Ha az igazgyöngy kifehéredett, viselőjének elmúlását jelezte. Az eltelt két évszázad során minden egyes színt magára öltötte a gyöngyszem, kivéve a bíborszínt.

A másik különleges dolog pedig, mely végigkísérte a női ág történelmét, az anyáról leányra öröklődő Sára név volt. Ezen hagyomány alól éppen Sára volt kivétel, akit édesanyja Gyöngyvér Sárának nevezett el, talán éppen az átok megtörésének reményében is. Lánya azonban nem barátkozott meg a Gyöngyvér névvel, és amikor elhagyta a szülői házat, hivatalosan is Sárának kereszteltette át magát. Első nevéről pedig mélyen hallgatott, még menedzsere előtt is. Nála egyébként sem számított, mert idegen hangzású nevekkel ruházta fel együttesének lánytagjait. Sára a Suzy nevet kapta. Nagyon tetszett neki és e név által végre igazán különlegesnek érezhette magát. Amikor Sára felköltözött Pestre, a búcsú pillanatában édesanyja könnyes szemekkel bújt ki az akkor acélkék színű gyöngyöt tartó láncból és gyermeke nyakába akasztotta. A gyöngy a következő pillanatban fehérre váltott és egy éven keresztül fehér is maradt. A nyaklánc így gyászolta viselőjétől, idő előtt történő elszakadását. Egy év után kezdte magára ölteni a színeket. Elsőként fekete lett, mert Sára szervezete a sok fellépés és próba okozta kimerültség következtében jelentősen legyengült és egy vírusfertőzés során súlyosan megbetegedett. A fiatal lány nehezen épült fel a mononukleózisból, mely hónapokra visszavetette erejét. A szerződés azonban kötötte, az abban foglaltaknak megfelelően köteles volt hát még betegen is fellépni és részt venni a stúdiómunkálatokban. Lehetősége sem volt, hogy kifeküdje a betegséget. Fél év után végre ha nehezen is, de megindult a gyógyulás útján és kezdett ismét erőre kapni. A gyöngyszem ekkor halovány narancsszínben pompázott.

A lány életében egyik szerelem követte a másikat, hiszen hírnevének köszönhetően a fiúk körében is nagy népszerűségre tett szert. Az oly vágyott boldogságot azonban egyikőjük oldalán sem találta meg. Minden egyes szakítás alkalmával a családját sújtó átokra gondolt és félelem szorította össze szívét. Amióta csak az eszét és a családi regét tudta, a nagybetűs szerelem után áhítozott. A falujukban élő fiúk kevesen voltak, közülük egy sem fogta meg nemhogy szívét, de még figyelmét sem. Igaz, egyikőjük, a Gyurka nagyon belészeretett és minden lehetőséget kihasznált, hogy a közelébe férkőzzön. A fiú nem volt csúnya, de folytonos hódolatával, mely ösztönösen fakadt ki újra és újra szerelmes lényéből, gyakorlatilag elvadította maga mellől a lányt. Sára mindvégig tisztában volt azzal, hogy személyében minden odaadása mellett páratlanul jó emberrel van dolga és vele akár még boldog is lehetne. Ám a könnyen szerzett zsákmány volta sajnos megmérgezte a fiú iránti érzéseit és tönkretette számára a mindent elsöprő szerelem illúzióját. A sors fintora, hogy később az évek során, kapcsolataiban minden egyes fiú könnyű prédának bizonyult. Csupán a kisujját kellett megmozdítania értük, ők kész örömmel repültek a lány karjaiba. Nem jelentettek számára kihívást, mint ahogy annak előtte Gyurka sem.

Egy hatalmas csattanásra eszmélt fel. Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem vette észre az útjában álló zsúrkocsit és véletlenül nekiment. A lökés következtében a zsúrkocsi tartalma a padlóra hullott és a következő pillanatban már csak törött darabjaik emlékeztettek hajdani mivoltukra. A kocsin nem volt sok minden, csupán pár koszos tányér és pohár, ám Sára jól tudta, hogy ez a botlása akár végzetes is lehet számára. Könny szökött a szemébe, kezeit arca elé kapva kiszaladt a konyhából. A mellékhelyiségig meg sem állt. Ott bezárkózott és hátát az ajtónak döntve halk zokogásba kezdett. Siratta a törött tányérokat, poharakat, de jobban, az elvesztegetett éveket, az életét. Egy rakás szerencsétlenségnek érezte magát. Valahol a távolban hangos kiáltások közepette felélénkült a fogadó addig sivár élete, óriási jövés-menés vette kezdetét. De ő ezzel mit sem törődött. Hirtelen eszébe jutott valami és előhúzott zsírfoltos köténye mögül egy gyűrött borítékot. Egy szerelmes levelet, mely neki íródott, még évekkel ezelőtt. Gyurka levelét. A fiúval éppen tegnap beszélt utoljára telefonon. Mert bármennyire is elutasító volt vele szemben, ő mindig kereste a lányt, érdeklődött sorsa felől. Szeretett volna segíteni rajta, de mindenekelőtt végre maga mellett tudni. A lány megadóan olvasta a kézzel írott kusza sorokat, mire könnyei nyomban felszáradtak.

Miután a levél végére ért, összehajtogatta, visszatette a borítékba és szívéhez szorította. Majd egy gyors határozott mozdulattal kioldotta kötényét és a sarokba dobta. Végleg elhatározásra jutott. Itt hagyja ezt a nyomorúságos életet és hazautazik. Haza a falujába, édesanyjához, édesapjához és Gyurkához. Biztos volt benne, hogy otthon boldog lehet végre, bepótolhatja mindazt, melyet a sors elvett tőle és rokonaitól. Új életet kezdhet, mégpedig nem másként, mint Kemenes György újdonsült feleségeként.

 

Az igazgyöngy ettől a pillanattól kezdve, a lány reményekkel teli szíve fölött bíborszínre váltott.