Így írok én

2012.06.06 12:19

Így írok én!

A közelmúltban egy-két ismerősöm megkérdezte tőlem, miszerint miért és hogyan írok, illetve miért pont azt, amit éppen…? Ezért elhatároztam, hogy nyitok egy újabb blogot, Magyarázataim címszóval, melyben a fenti kérdésekre adott válaszaimat azoknak is elárulhatom, akiknek személyesen azt nem áll módomban megtenni.

 

Miért?

Ott kezdem tehát, hogy miért is írok én? Sajnos e kérdést nem tudom kellő költőiséggel és magasztossággal megfogalmazni, hiszen a magyarázat végtelen egyszerű. Ezért csak ennyit mondok ilyenkor: mert kell. Mert szükségét érzem, különben az a sok élmény és gondolat, mely fejemben felgyülemlik, csak szétfeszítene. Talán ez a megfelelő kifejezés rá. A szokásos mondókát ezúttal is kénytelen vagyok „elsütni”, mert esetemben éppenséggel igaz: gyakorlatilag már gyerekkorom óta írok. Egészen pontosan az általános iskolai felső tagozatba lépésemtől datálom az írás szeretetének, gondolataim papírra vetésének időpontját. És ezzel hű is maradok a valósághoz.

De van úgy, hogy éppen az adott művel állítok emléket valakinek vagy valaminek, aki vagy ami annak előtte igen fontos szerepet játszott az életemben. A miértre így sokféle válasz adható, annak okát azonban sok esetben feleslegesnek tartom megnevezni. Egy ideje úgy gondolom ugyanis, hogy nem kell mindent tudnunk, elég, ha csak érezzük.

 

Mit?

Mondhatnám, hogy szinte bármit. Ahogy írtam, mondhatnám, én mégsem mondom, mert az nem fedné teljes egészében a valóságot. Mindent vagy bármit azért mégsem. A szó nemes értelmében nem vagyok író. Költő pedig végképp. Csupán egy író ember, aki történetesen nagyon szeret hódolni eme kedvtelésének. (Mások szerint talán túlságosan is.)

Az ihlet általában szeszélyes módon talál rám és hinti el bennem a különféle gondolatok „magvait”. De tény, hogy bármi képes engem megihletni, csupán elegendő fantáziavilág és idő szükségeltetik ahhoz, hogy a már megszületett történetek kellőképpen körvonalazódni, majd kibontakozni tudjanak soraim között. Az ihlet így mit sem ér, ha nem tartozik hozzá szorosan a folytatás, a jövő hírnöke, mely minket is előrébb visz az utunkon. Minden egyes történetemet saját gyermekemnek tekintem, melyek általam születnek meg, nőnek fel és fejeződnek be a végkifejletnél.

 

Hogyan? (Vagy még inkább hogyan nem?)

Kitűztem magam elé egy úgynevezett „hitvallást”, melyhez mindenkor és minden körülmények között tartom magam. Eszerint a káromkodás semmiképpen nem megengedett az írásban! Ám hazudnék és álszerény volnék, ha azt állítanám, hogy én soha, sehol… Nem „természetes módon” olykor az én számat is elhagyja egy-két keresetlen szó, ne adj’ Isten mondat, melyet annak rendje és módja szerint később mindig megbánok. És talán nem kell külön említenem, hogy a káromkodás az agresszió egy fajtája (csak éppen írásban történik a „kivitelezése”). Azonban míg a szó elszáll, az írás bizony megmarad. Ezért sem vagyok hajlandó az általam megengedett határt átlépni, mely a káromkodásra vonatkozik.

 

Műveim sajátos elemzése

A továbbiakban minden egyes művemhez (legyen az novella, vers vagy regény) magyarázatot fűzök, melyben rámutatok arra, hogy mi ihlette annak történetét és miért úgy írtam meg, ahogy? Az igazsághoz többféleképpen el lehet jutni. Bízom benne, hogy az én utamat követve az olvasó talán jobban megérti gondolatvilágomat és általa közelebb kerülhet hozzám is.