Mert ez is nagy Szerelem...

2013.01.20 15:10

Tegnap ismét változás következett be az életünkben. Bella már régóta emlegette, hogy önálló szobát szeretne magának, amiben csak és csakis ő aludhat. Napközben persze mi is bemehetünk hozzá, de éjszaka ezentúl Szofika nélkül szeretne aludni. És ezt meg is lehet érteni. Mint utóbb kiderült, ez az elkülönülés leginkább kishúga számára volt nehéz. Méghozzá nagyon. Délután kezdtünk neki az átalakításnak, mikor a lányok megunták a lenti szánkózást. Nem volt egyszerű, de két óra takarítással egybekötött bútorrendezéssel végül sikerült célt érnünk. A gyerekszoba és nappali teljesen más formát öltött magára. Bella boldog volt, mi pedig nagyon fáradtak. A fürdésen kívül másra már nem is futotta az időből. Nyugovóra tértünk. Bella saját szobájában, mi pedig a nappaliban, Szofikával.
S bármennyire igyekeztünk, habár másik szobában, mégis a megszokott ágyán, megszokott vackát biztosítani Szofi számára, ő sírósan aludt el és bizony sírósan ébredezett. Amikor a reggeli pelenkázás okozta sokktól teljesen magához tért, zokogva ment át Bella szobájába. És ekkor szembesült azzal a kijózanítóan szomorú ténnyel, hogy az immáron már nem a régi. Hirtelen eszébe jutott az előző esti rendezgetés. Ekkor már nagyon sírt. Szofika nem beszél. Még nem. Érzéseit azonban világosan ki tudja fejezni mások számára. Odakucorodott hát Bella lábához, az egyszemélyes ágyacskán és úgy sírta el nővérkéje számára minden bánatát. (Mialatt én könnyes szemekkel hallgattam őt a fürdőszobában.) Hirtelen nagyon megfájdult érte a szívem. Mire a szobába értem, hogy indulásra ösztönözzem a lányokat, Szofika már újra álomba hüppögte magát szorosan Bella lábához simulva.
Elváltak hát egymástól. Elváltak ágytól az asztalig. Szofikának fájt legjobban az elválás, hiszen minden morcossága, harciassága és makacssága ellenére nagyon szereti Bellát. Az ő kis nagy nővérét. Mert ez is egyfajta „szerelem”…

 

Budapest, 2013. január 10.