Mindenki másképp csinálja...

2012.10.26 20:25
A minap megkérdezte tőlem az egyik közeli ismerősöm, hogy miért osztok meg mindent másokkal? Csakígy nyíltan. És mire jó a visszaemlékezés, a múlt felhánytorgatása? Erre én azt válaszoltam neki, hogy azért osztom meg félig-nyíltan a velem és családommal kapcsolatos eseményeket, mert másokat esetleg érdekelhet és "beszámolóimon' keresztül azok is értesülnek rólunk, a velünk történtekről, akikkel nem tudok napi rendszerességgel érintkezni. Ám ilyetén módon legalább hozzájuk is elér a hangom.
És, arra a kérdésre, miszerint mire jó a múlt felhánytorgatása, a visszaemlékezés, mi lehet a válaszom? Igazság szerint nem is olyan egyszerű, mint amilyennek gondolnánk. Valóban, mire jók az emlékezések, az emlékek? Haszontalan időtöltés volna csupán? Nem hinném. Sokáig szorosra zárt szemekkel és befogott fülekkel gondoltam az engem ért rossz és kellemetlen emlékekre, miközben igyekeztem őket mihamarabb elfelejteni. De van egy nagyon rossz tulajdonságom, mely sokszor tényleg átok. Nem tudok felejteni. Ez a tulajdonság számomra terhes, mert általa továbbélnek bennem a tragédiák, a felejtésre váró emlékek. Így egész életemen keresztül hurcolom magammal őket, szívemben sosem találván megnyugvást, melyre oly nagyon vágyom. Egy időben már úgy éreztem, hogy a bántó múlt minden egyes megőrzött mozaikdarabkája felemészt belülről, amíg azokat el nem engedem...
Aztán egyik nap rádöbbentem valamire. Csupán próbaként leírtam egyet ezek közül az emlékek közül. Még írnom is nehéz volt, hiszen akkor egyik pillanatról a másikra visszarepültem a múltba és ugyanott voltam, ahol anno megtörtént az "eset". Újraéltem, míg szó szerint "kiadtam" magamból. És utána... megkönnyebbültem. Már nem volt olyan nehéz rágondolnom. Azóta "alkalmazom" ezt a módszert, mely minden egyes írással könnyít lelkemen. Kiírom magamból a fájdalmat, bár teljesen nem tűnik el szívemből. Ezeket az emlékeket sem felejtem el örökre, de az összes engem ért sérelmet, támadást el tudom engedni. Van, aki a feldolgozatlan múltat mással próbálja elfelejteni. Vagy úgy, hogy önsorsrontó életmódba kezd, úgymint alkoholhoz, drogokhoz nyúl, vagy nem törik meg és erősebbé válik, célokat tűz ki maga elé és csak azokra koncentrál. De egy biztos, az írás olyan nekem, mint másoknak a drog. Igazi szenvedély, melytől nem szabadulhatok. Igaz, nem is akarok.
Talán nem csupán nekem lehet hasznos az írásterápia. Hiszem, hogy változunk. Ha nem is napról napra, de időről időre biztosan. Ám jó dolog-e ha a bennünk élt embert, korábbi énünket csakúgy, minden átmenet, emlékezés nélkül hagyjuk elmenni? Megoldás az, ha soha nem nézünk hátra és intünk vissza neki még egy utolsót, mert olyannyira szégyelljük vagy tagadjuk, hogy ő mi voltunk azelőtt? Nem gondolnám. Mindannyian voltunk gyermekek és mindannyian felnövünk. Egyszer. De a múltunkat sose tagadjuk meg, mert az is a mi részünk. Általa váltunk, formálódtunk azzá, amik végül lettünk. És a változás nem áll meg...
Mindenki másképp talál megoldást bújának-bánatának felejtésére.