Nagykutyus (Családi történetek)

2012.03.10 21:38

Nagykutyus

 

Kétéves forma lehettem, amikor megkaptam. Első látásra beleszerettem. Állítólag óriási sivalkodásban törtem ki, amint megpillantottam őt. Csakúgy repültem felé és zártam szorosan a karjaimba. Alig bírtam el, mert szinte egy magasak voltunk. Ő és én. Ölelgettem, puszilgattam, ahol csak értem. Pedig akkor még nem lett volna szabad. Fehér-rozsdás színű bundája bizony nagyon koszos volt, nem egy kisgyermek szájához való. Szüleim iziben rám is pirítottak, hogy majd akkor szeretgessem, ha már kimosták. Addig csak nézegessem. Szót fogadtam nekik, mert összességében azért szófogadó kislány voltam. Suta mozdulatokkal ledobtam őt a földre, majd nagy vehemensen rávetettem magam. Úgy ültem rajta, mint huszár a lován. És boldog voltam. Boldogabb talán, mint valaha -vagy legalábbis azalatt a két év alatt-, mióta megláttam a napvilágot. Tudtam, éreztem, hogy életem legnagyobb ajándékát kaptam azon a szombat délutánon, amikor szüleim a gyáli piacról hazatérvén egy óriási szövetkutyussal leptek meg engem. Legalábbis akkor úgy gondoltam. Attól a perctől kezdve, hogy megláttuk egymást, Nagykutyussal valóban elválaszthatatlanok lettünk. Mert így neveztem el őt. Ez volt a legelső szó, amit akkor kiejtettem a számon. Pontosabban elkiáltottam.

Nagykutyus korát már akkoriban nehéz volt meghatározni. Azóta rájöttem, ő kortalan. Bár az idő múlása őt sem kíméli, ahogyan én sem tettem. Húztam-vontam őt a lakásban, amerre épp kedvem támadt menni, vittem, cibáltam őt magam után. Nagykutyus nélkül egy tapodtat sem! Igaz, így nem fogalmaztam meg, de a környezetem ezzel tisztában volt. Nem is hagytuk otthon, csak, ha bölcsödébe, óvodába vagy iskolába kellett mennem napközben. Kötelezettségeimnek hát Nagykutyus nélkül tettem eleget, de mihelyst hazaértem, mindent együtt csináltunk. Együtt tanultunk, játszottunk, még enni is együtt ettünk. Együtt mentünk a nagymamáékhoz látogatóba, de a Balcsira is magunkkal vittük. Mert egyfajta belső késztetést éreztem arra, hogy mindenhol velem legyen. Kisebb koromban nagy büszkén vonultam el vele a szálloda recepciója előtt. Míg később amikor már tizenévessé serdültem, és a fiúk is kezdték észrevenni, hogy a másik nem képviselője vagyok, immáron saját bőröndömben hurcolásztam. Ekkor talán egy picit már szégyelltem őt, viszont még mindig szükségem volt rá. Hiszen még gyerek voltam, bár nem annak tűntem. Igazság szerint ez nem is érdekelt. Ahogyan az sem, hogy sokan a mai napig infantilisnek tartanak. Talán igazuk van és legbelül soha sem akarok felnőni. Ki tudja? Talán Nagykutyus... Aki, ha jónak látja, majd egy adandó alkalommal megosztja velem, hogy mi erről a véleménye? Mert beszélni is tud.

Ahogy egyre jobban nyílt ki az értelmem és lettem egyre idősebb, találtam magamnak egy nagyon is kedvelt foglalatosságot. Mindennek hangot adtam. Ez általában a plüssjátékaimra volt jellemző, melyek tábora Nagykutyus mellett igen szép számmal gyarapodott. Mindegyikőjüknek volt saját neve -a mai napig emlékszem rájuk- és külön hangon szólaltak meg. Nagyon élveztem, ahogyan szüleim is szerették hallgatni őket. Jókat társalogtak velük. Ám nagy kedvencük természetesen továbbra is Nagykutyus maradt, aki mit sem veszített bájából, vonzerejéből az idők folyamán. Még az ágyam is megosztottam vele, bár ahogy nőttem, egyre kevesebb hely jutott nekem. De nem számított, az volt a fontos, hogy ő kényelmesen aludjon. Ha mellettem volt, még az éjszaka sötétjétől sem féltem. Hatalmas rozsdásbarna fülét az arcomra terítettem és úgy aludtam el.

Nagykutyus mindig velem volt tehát. Jóban-rosszban, egészségben-betegségben. Szüleim nagy megrökönyödésére már ötéves koromban megtettem azt a mélyenszántó és bölcs kijelentésemet, miszerint Nagykutyust én a sírba is magammal viszem. Akkor úgy is gondoltam és még nagyon sokáig. Hiszen gyermekként, bár elzártak szüleim embertelen világunk elől, ott és úgy óvtak, ahogyan csak tudtak, mégis ezen a kemény burkon olykor bizony átütött a kegyetlenség. Ilyenkor pedig hiába álltak vállvetve egymás mellett, hogy eltakarják előlem azt a sok rosszat, ami a való életben történik, sajnos egy kis résen valahogyan mégis megláttam azt. Lassanként szűrődött be hozzám a baj, a fájdalom. Ha például az utcán a szemem láttára verte meg nagyon egy anyuka a gyermekét. Vagy éppen az iskolánkkal szemközti telken esett egymásnak két idős bácsi egy-egy jó nagy furkós bottal. De az is megrémisztett, amikor egy házaspár verekedett össze nyílt színen, mert képtelenek voltak meggyőzni egymást a maguk igazáról. De a legfájdalmasabb emlékem az, amikor nagypapáék házában egy középkorú férfi hatalmas rúgásokkal bírt távozásra egy nagytestű kutyust, aki olyan jámboran telepedett le a lábtörlőjére, hogy a szívem sajdult belé. Feltehetően kivert kutyusként éppen új otthont keresett magának. Sajnos rossz helyet választott. A mai napig nem tudom, hogyan került be abba a társas házba, ahol papáék laktak, ahogyan azt sem értem, hogy miért kellett őt ilyen kegyetlenül elzavarni? Aznap nagyon sokáig sírtam. Az a férfi egy Mikiegeres bőrtáskát adott nagypapának, amikor meglátott engem. Nekem szánta. Sosem szerettem azt a kistáskát, pedig nagyon jól nézett ki és olyan még senkinek nem volt. Akkor nyúltam hozzá először és utoljára, amikor átadták nekem.

Ahogy nőttem és cseperedtem, egyre több rossz dolgot láttam meg és egyre biztosabb voltam abban, amikor én már nem leszek, Nagykutyust nem hagyhatom hátra, hogy a gonosz emberek kényük-kedvük szerint azt csináljanak vele, amit akarnak. Egyszer a szomszédunkba is betörtek. Hirtelen félelmetes lett számomra a tudat, hogy idegen emberek bármikor bejuthatnak az otthonunkba és feldúlhatják, kirabolhatják azt. Elvihetik szeretett dolgainkat, hosszú évek munkájával összekuporgatott kis vagyonunkat. ... és Nagykutyust. Rettegtem a gondolattól, hogy őt elveszíthetem. Biztos voltam abban, hogy ha betörnének hozzánk és megtalálnák, magukkal vinnék... És akkor már nem lenne. Soha többé nem lehetnénk együtt. Attól a naptól kezdve ahányszor csak elhagytam a lakást, Nagykutyust elrejtettem akasztós szekrényem legmélyére, a szekrény elé egy nehéz széket támasztottam és még szobám ajtaját is kulcsra zártam. Mintha valamit is számított volna a betolakodók ellen. De szerencsére minderre semmi szükség nem volt végül. Szüleim felszereltettek egy heveder zárat és akár annak, akár valóban a szerencsének köszönhetően, hozzánk egyszer sem törtek be. Nagykutyus pedig maradt. Az enyém. Örökre. Teltek a napok, az évek, ő pedig teljes jogú családtagként tengette életét köztünk miközben azon az édes, mélyen zengő hangocskáján csacsogott, melyet úgy szeretünk. Az évek során igazi személyiség vált belőle. Együtt nőttünk fel. Vagy csak én nőttem és ő mindvégig figyelte, milyen ember formálódik belőlem. Talán nem okoztam neki csalódást. Ahogyan szüleimnek sem. Bízom benne. Hiszen ő is vigyázott rám. Én pedig őrá. Egy idő után én óvtam őt, mintha csak a gyermekem volna. Pedig az volt. Ő lett az én kislányom (mert kezdettől kislány kutyusként tekintettem reá).

Csak egy valami változott időközben. Elvileg felnőttem és gyakorlatban született két kislányom. Nagyon szeretem őket. Persze jobban, mint Nagykutyust, de igazán csak egy hajszállal! (Bár ezt még nem árultam el neki.) Lám, én is idősödöm, velem sem áll meg az élet, mely gyors sodrásában valóban különleges dolgokat produkál. Már nem akarom magammal vinni őt a síron túlra. Mára bebizonyosodott számomra, hogy jó helye lesz még itt a Földön. Kislányaim ugyanolyan erős szeretettel veszik őt körül, ahogyan annak idején és mindvégig azt én tettem, teszem. Csak ők duplán. Megnyugodtam. Így lett tökéletesen kerek az életem. Rájuk nézve boldogság önti el a lelkem. A három a kislány látványa és tudata. Én már révbe értem, innentől egyenes út vezet, bárhová is tartson. Csak a betegség kerüljön el minket, legalábbis gyermekeimet! Hiszen nélkülük semminek sincs értelme. Ahogyan anno Nagykutyus nélkül, őnélkülük sem élet az élet...

Megyek is, hallom, hogy felébredtek. Bella, Szofika és Nagykutyus. Már egy ideje együtt alszanak egy ágyban. Hatalmas, kinyitható ágyat kaptak, így sok helyük van a hancúrozásra. Ma nem viszem őket sem bölcsibe, sem oviba. Mindketten megbetegedtek a hétvégén. Fáj a torkuk, az éjszaka is nehezen telt, de Nagykutyussal meggyógyítjuk őket. Együtt mindent legyőzünk! Együtt...

 

Nem tudom, hogyan alakul a jövő, de egyben biztos vagyok, ha együtt maradnak, minden sokkal könnyebb lesz számukra. Amikor a testvérek átsegítik egymást a gondokon, bajokon. Bár így lenne! Nem vagyok jövőbe látó, csak egy reménykedő édesanya. Ki tudja, ki látja előre mi lesz? Talán Nagykutyus... Ő biztos tudja, mert ő sok mindent tud. Egyszer pedig majd elárulja nekem is. Hiszen sokat látott már. Énelőttem elég hányatott volt a sorsa addig a pillanatig, amíg anyukám meg nem látta őt egy idős néni karján egy napsütéses szombat délelőtt a gyáli piacon.