Naplórészlet 13. (Orvosok folytatása)

2012.09.02 14:07

A férfi már a professzor kézfogásánál látta, hogy erős emberrel van dolga. Miután helyet foglalt a széken, lassan belekezdett jövetelének igazi okába.

- Ahogyan már a telefonban is jeleztem Önnek, Ágnessel kapcsolatban szeretnék felvilágosítást kapni. Igaz, nem vagyok a rokona, csupán jó barátja, így most inkább kollégaként fordulok Önhöz. - Azzal elővette orvos igazolványát és az idősebb férfi felé nyújtotta. A főorvos egy félpillantást vetett rá ültéből és bólintott.

- A beteg két napja érkezett osztályunkra, egyenesen a körzeti orvosa küldte be. Korábban tüdő- és mellhártyagyulladással kezelték otthonában, fájó mellkasi tünetekkel. Az orvosa elküldte röntgenre, de az nem mutatott semmit. Majd pár hét múlva, bár a tünetek nem enyhültek, a beteg visszament dolgozni. Ekkor jött a végső tünet, mellyel bekerült hozzánk: a jobb alsó végtagja már-már feketébe hajlóan ellilult. A körzeti dignózisa egyértelmű trombózis volt. Ezt osztályunkon a felvételt végző orvos megerősítette. Továbbá a beteg lába nagyon bedagadt és tűzforró volt, mikor behozta a mentő. Azonnal infúzióra tettük, melybe heparint is adagolunk, hogy oldjuk a vérrögöt. A gyulladást jegeléssel is csillapítjuk. - itt szünetet tartott. - Ha előbb jött volna hozzám, azt mondtam volna, nem adok sokat neki. Talán 30 %-ot.. De két nap alatt megismertem annyira, hogy lássam, van esély a felgyógyulására.

A fiatal férfi döbbenten hallgatta az idős orvos szavait. Az elmondottak alapján érezte ugyan, hogy nagy a baj, mégis az utolsó mondatok a szívébe hatoltak. Nem gondolta volna, hogy ilyen súlyos a helyzet. A professzor folytatta.

- Jó tudnia, hogy volt pár nézeteltérésünk a beteggel, főként nekem. Amikor először megvizsgáltam, a kérdéseimre adott válaszainál láttam, hogy lassan beszél. Jóval lassabban, mint ahogyan a vele egykorú fiatalok szoktak. Ekkor én megkérdeztem tőle: Maga mindig ilyen lassan beszél? - az arca gondterheltté vált - De a válasz helyett nekem ugrott, hogy Miért, talán zavarja a doktor urat?

A fiatal férfi bár visszatartotta nevetését, látszott rajta, hogy jót mulat a hallottakon.

- Nos, örülök, hogy legalább Ön jól szórakozik. Halljam, maga szerint miért tettem fel azt a kérdést, ha az Ágnes által feltételezett kötekedést ezúttal figyelmen kívül hagyjuk?

- Gondolom, ki akarta zárni az agyi trombus lehetőségét...

A professzor bólintott. Hallgattak. Kis idő múltán a főorvos felállt és az aktatáskájába tett pár dokumentumot. A fiatalember megértette a mozdulat üzenetét és ő is felállt.

- Maguk egyébként milyen viszonyban vannak egymással? Ágnes az Ön barátnője?

- Igen. Vagyis nem. - a fiatal férfi megzavarodott. - Fogalmazzunk úgy, hogy a klasszikus értelemben vett barátok vagyunk.

A főorvos hitetlenül csóválta a fejét és úgy nézett rá szigorúan. - Férfi és nő között nem létezik barátság. De mindegy, ez a maguk dolga.

- Még valamit professzor úr! Ágnes... hogyan viseli az őt ért csapásokat?

Az orvos ismét a fejét csóválta.

- A lelkiekben sajnos nem tudok sokat segíteni Önnek. Mindarról, hogy Ágika miként éli meg a vele történteket, a betegségét, talán az egyik beosztottam, Csaba doktor úr tudna beszélni. Agnes finoman szólva nem kedvel minket, de talán engem a legkevésbé. Folyamatosan küzd ellenem, legszívesebben szóba sem állna velem. Velünk. De Csabának sikerült elérnie, hogy neki megnyíljon. Amikor ébren van és a doktor úr benéz hozzá, folyton pusmognak valamit. Az ő társaságában még nevetni is tud. Nála érdeklődjön, ha többet szeretne tudni a beteg lelki folyamatairól.

Ekkor nagy nyikorgással kinyílt a várakozó ajtaja és egy alacsony, vékony testalkatú, középkorú nő lépett be rajta.

- Nem és nem és nem és nem! - puffogott magában, majd fáradtan az egyik székre roskadt. Fejét a falnak támasztotta és behunyta szemét. Az egyik adjunktus volt az osztályról. Mikor kissé összeszedte magát, a professzorra nézett. - Nem bírok vele, nem megy. Az a lány nem hajlandó az együttműködésre. Nem beszél velem, nem felel a kérdéseimre vagy ha igen, akkor minden szava pimaszág. Nem bírok vele. - ismételte meg és tanácstalanul főnökére nézett. Mintha tőle várna valamiféle megváltást, megoldást a helyzet kezelésére. - Be kell látnia Tibor, ez már igazán tarthatatlan állapot!

A professzor ekkor mosolyodott el először. - Látja, én megmondtam. - nézett a fiatal férfire.

- Márta, nekem most igazgatói értekezletre kell mennem, addig is tartsa kérem a frontot! Ha nagyon ég a ház, akkor is. Ha Ágnes gyújtotta fel, akkor csörögjön rám. - Azzal kiment a várakozóból.

A fiatal férfi a magába roskadt adjunktus felé fordult. - Én éppen ezzel a pimasz beteggel kapcsolatban szeretnék érdeklődni. - kezdte halkan mondandóját, ám az asszony türelmetlenül félbeszakította: - Maga rokona talán?

- Nem, nem vagyok. Csupán egy nagyon közeli ismerőse.

- Akkor én magának nem adok semmiféle felvilágosítást. - fejezte be részéről kurtán a beszélgetést az adjunktus és kiviharzott a teremből.

A férfi meghökkenten vette tudomásul, hogy hoppon maradt. - Mindenestre köszönöm, nagyon kedves! - kiáltotta a nő után. - És magának is minden jót!

Fejét csóválva lépett ki az ajtón, mikor észrevette, hogy közvetlenül a betegvárakozó előtt, a falon lóg a III. sz. Belgyógyászat összes dolgozójának a tablója. Tekintete képről képre vándorolt, mikor is megakadt az egyik fiatal orvos fényképén. A kép alatt ez a felirat állt: B. Csaba szakorvos.

A férfi szeme sarkából látta, ahogy a már jól ismert nővérke a lift ajtaját nyitja ki mellette és segít be egy idős nénit. Gyorsan követte őket, mielőtt még becsukódott volna az ajtó.

- Ne haragudjon, megmondaná nekem, hogy merre találom B. Csaba doktor urat?

- Csaba ma nincs bent, az egyetemen van.

- És ma már be sem jön?

- Nem hinném, ma teszi le az utolsó vizsgáját, egész héten arra készült, szerintem nagyon fáradt lesz. Holnap érdeklődjön inkább.

- Én... azt hittem, hogy ő már végzett orvos.

A nővér felnevetett. - Az is! Csaba most a Hittudományi Karra jár, lelkésznek tanul...