Naplórészlet 14.

2012.09.11 15:13

A látogató

 

Úgy döntött, elszív még egy cigarettát, mielőtt meglátogatná a beteget. A téglaépület előtt egy mentőautó várakozott, míg az egyik mentős hátát az autónak támasztva cigarettázott. A férfi megállt vele szemben és szintén rágyújtott. Így pöfékeltek sokáig, némán. A csendet végül az idősebb mentős törte meg.

- Egyik hozzátartozóját jött meglátogatni?

A férfi bólintott. – Két napja hozták be.

- Súlyos az állapota?

- Súlyos. De egyelőre stabilizálták.

A mentős gondolkodóba esett, majd kisvártatva megszólalt. - Két nappal ezelőtt is szolgálatban voltam, egyszer jártunk itt, de valószínűleg nem az Ön rokonával, mert aznap egy fiatal lányt kellett behoznunk.

Az orvos szeme felcsillant. – Márpedig ő lesz az én ismerősöm. 20 éves…

- Már ne is haragudjon, de akkor most rokona vagy csak ismerőse a beteg?

A férfi újfent zavarba jött, mint valahányszor a kettejük kapcsolatáról faggatták.

- Ez bonyolult. – legyintett és mélyet szívott a cigarettából.

- Értem. – nézett maga elé komoran a mentős és a férfi ebben a pillanatban biztosra vette, hogy másra gondol, de nem a valóságra. Roppantmód kényelmetlen volt számára ez az érzés, melytől sehogy sem tudott szabadulni.

Most először merült fel benne a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is van ő itt? Puszta hálából vagy valódi törődés készteti őt erre a látogatásra? Egyáltalán szükséges bármiféle viszonzás vagy csupán felesleges cécó az egész, egy tulajdonképpen ismeretlen személy felé? De hiszen felhívta őt. Felhívta és a segítségét kérte. Nem utasíthatta vissza, mert tartozik neki. Tartozik eggyel, ahogy mondani szokták. Ám valóban tartozna?

A nehéz kapu nagyot csapódott, ahogyan a mentős kilökte maga előtt. – Indulhatunk! – szólt a társának, mire az még egy utolsót szívott a cigarettájából és hanyagul elpöckölte. Tegnap éjjel esett az eső, a parkolóban várakozó autók közötti tócsák hűen tükrözték a borongós délután szomorkás hangulatát. A csikk épp egy ilyen tócsába esett, mire füstje egy szempillantás alatt kihunyt. A dohányos a férfi felé biccentett, majd beszállt a mentőbe. Elhajtottak. A cigarettázó férfi azonban mindebből mit sem látott, figyelmét teljesen elvonták a belül dúló viharok.

Van úgy, hogy az ember egy helyzetben sehogy sem tud dönteni. Mert egyszerűen nem jut dűlőre saját magával. Amikor bizonytalan, mert nem tudja, hogy miként kellene cselekednie? Vagy talán illene… Ezzel viaskodott magában az orvos. Végül egy mély lélegzetvétellel eldobta végigégett cigarettáját és befordult a nyitott kapun. Mintha attól félne, hogy meggondolja magát. Éppen szembejött vele egy nő. Halkan elnézést kért a férfitól, kikerülte őt és kilépett a szabadba. Ismerős volt számára, bár azelőtt csak háttal látta, akkor is csupán pár másodpercig. Az asszony az I/3-as beteg ágyánál ült. Valószínűleg az édesanyja lehet…

 

A kórteremben félhomály uralkodott. Nem volt ugyan sok ágy benne, de a szoba méretéhez viszonyítva bizony eléggé zsúfolt volt. Az öt ágy egymás mellett sorakozott a fel mentén. Bal oldalt kettő, míg a jobb oldalon három állt a falnak merőlegesen. Az ágyak lakói nem tartózkodtak bent a szobában, ágyneműik rendezetlenül, összegyűrve árulkodtak használatukról. Egy beteg azonban mégis ott maradt. Az orvos gyorsan körbejáratta szemét az ágyakon és megállapította magában, hogy a 3-as ágyban fekszik. Halkan közelített felé, nehogy megzavarja őt pihenésében. Mikor odaért mellé, látta, hogy a fekvő alak alszik.

Fiatal lány volt. Túlságosan fiatal a többi beteghez képest. Még a korábban látott Brigitta nevű betegnél is fiatalabbnak tűnt. Vagy csupán elesettsége és az álnok betegség festette őt gyermekibbre e komor környezetben? Nem tudta volna megmondani. Ő pedig csak állt felette és nézte, ahogyan alszik. Olyan békés volt, mintha nem is egy kórházban küzdene éppen egy súlyos kór ellen. Mintha csak… Táskájával véletlenül meglökte az ágy mellé állított széket, mire az keservesen felnyekergett. A lány szempillái megrebbentek, majd álmosan kinyitotta szemeit és a férfira nézett. Az orvos moccanni sem bírt, hirtelenjében azt sem tudta, mitévő legyen? Egy-két perc is eltelt, mire a lány álmos tekintete csodálkozóvá vált.

- Doktor úr? – suttogta, mintha attól félne, hogy hangjával tán felébreszt valakit. Pedig rajta kívül ez idáig senki nem aludt a kórteremben. – Hát tényleg eljött? – felsóhajtott. – Köszönöm!

- Ne köszönje, igazán nincs mit! Inkább pihenjen és csak akkor beszéljen, ha nem fáradt hozzá. – Az orvos is halkan beszélt. Igazából nem is tartozott senkire mindaz, ami ott elhangzott. A lány halovány arcán még haloványabb mosoly jelent meg, szemei visszacsukódtak. Nem aludt, csupán pihent. A férfi leült mellé a székre és úgy figyelte őt. Valóban nagyon fiatal ehhez a betegséghez. Ilyen esetről még nem is hallott eddigi pályafutása során, hogy valaki ennyi idősen…

Kisvártatva ismét megszólalt a beteg. Ekkor vette csak észre, hogy őt nézi.

- Beszélt már valamelyik orvossal? – szegezte neki halkan a kérdést.

- Igen, beszéltem. – bólintott felé. – Jártam a főorvos úrnál és egy bátortalan kísérletet tettem az egyik adjunktus véleményének kikérésére. Sajnos ez utóbbinál nem jártam túlzott sikerrel.

- Az adjunktus asszonyról beszél?

- Róla.

A lány mosolya kesernyésre változott. – Sejtettem. Én nem beszélek velük. Egyikkel sem. Vagyis…

- Csaba doktor kivételével.

- Igen. – látszott rajta, hogy mennyire meglepődött az orvos jól informáltságán. – Pontosan. Tudja, a többiek mind támadóak. Azok csak kötekedni tudnak. Én pedig nem vagyok hajlandó megalázkodni előttük. – Most az orvos mosolyodott el. Fiatalkora ellenére annyi önérzet és makacsság szorult az előtte fekvő lányba, hogy képtelen volt nem mosolyogni rajta. Egyszeriben minden világossá vált előtte, amiről a professzor beszélt neki.

- Higgye el, Ágnes, hogy jó kezekben van. Maga talán nem ismeri személyesen az itt dolgozó orvosokat, de elhiheti nekem, hogy mindent megtesznek magáért. Meg fogják gyógyítani és mindez, amit most átél, egy tovatűnő rémálom lesz csupán. Én sem ismerem őket személyesen, de a főorvos úr híre messze elér, még hozzám is. Személy szerint örülök, hogy megismerhettem őt.

- Akkor már ezért megérte… - fanyar mosolya még keserűbbé változott.

- Ne mondjon ilyet! Egy betegség soha semmit nem ér meg! – tanácstalanul nézett szét, eszébe jutott, hogy tulajdonképpen ő beteglátogatóba jött a lányhoz, mégsem hozott neki semmit. Elszégyellte magát. De a lány, mintha kitalálta volna sötét gondolatait, megszólalt.

– Annyi édességet és gyümölcsöt kaptam két nap alatt, hogy ha ez így megy tovább, lassan már nem lesz hová tenni őket. Édességet amúgy sem enged ennem az adjunktus asszony, mert nem mozgok… Tudja, nem szabad mozognom. Hallott még ilyet? Még a fejemet sem emelhetem meg, csak nagy ritkán. És fogalmam sincs, hogy meddig kell így maradjak?

- Nem mondtak magának semmit?

- Nem.

- Nem tudja, hogy milyen betegsége van?

- Mondom, hogy nem! Itt senki nem beszél, csak kérdez. De ha ők nem hajlandóak beszélni nekem, akkor én sem vagyok hajlandó válaszolni a butábbnál is butább kérdéseikre. – A makacsság ismét felvillant szemeiben. Nagyon elszántnak tűnt. A férfi elgondolkodott.

- Mégis, mit tud?

- Annyit tudok, amit már korábban, a telefonban is elmondtam Önnek. Három héttel ezelőtt élesen beleszúrt valami az oldalamba. Legalábbis akkor úgy hittem, hogy oda. A munkából siettem éppen haza, öt villamosmegállót kellett legyalogoljak, mert a villamos valami miatt nem járt. Rövid nyári ruha volt csak rajtam, de a kora reggeli kánikula a nap végére teljesen eltűnt. Nagyon hideg lett, én pedig siettem, mert fáztam. És akkor nyílalt belém. Azt hittem, hogy csupán becsípődött a levegő, mint amikor futni jártam és rosszul lélegeztem. De a fájdalom nem enyhült, sőt átvándorolt a mellkasomba. Éjjel már feküdni sem bírtam, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Az orvosom elküldött röntgenre, de ott sem találtak semmit. Így két hetet kellett otthon feküdnöm, mialatt antibiotikumot szedtem. Két hét múlva is fájt még a mellkasom, csak addigra már megszoktam. Visszamentem dolgozni, a hétvégén azonban egyik pillanatról a másikra teljesen elfeketedett a jobb lábam és egy mély fájdalom sugárzott belé, itt fent. – azzal kitakarta a paplannal fedett meztelen lábait és a combjára mutatott. – Pokoli érzés volt.

Az orvos alaposan szemügyre vette a lány jéggel borított lábát. Óvatosan kicsomagolta a jégtömbök alól és lassan megemelte az egyiket a másik után. Miután végzett a rögtönzött vizsgálattal, visszahelyezte őket úgy, ahogy azelőtt voltak.

- Fáj még?

- Nagyon. Életemben nem fájt ennyire egyik lábam sem. Még gyerekkoromban sem, pedig én nagyon lábfájós voltam. Tudja, ideje korán nagyot nőttem és ez megviselte a csontjaimat, amik kínzó fájdalommal reagáltak éjjelente. De még azok az éjszakák sem voltak olyan elviselhetetlenek, mint az itteniek…

Ezt bizony el tudta képzelni, hiszen a lányon még fektében is látta, hogy magas termetű. Nagyon megsajnálta őt, annyira szeretett volna segíteni rajta, de tehetetlen volt. Az infúzió aznapi adagja már lement, többet egyelőre nem lehetett most tenni. Csupán várni. Várni arra, hogy a természet végezze a dolgát.

- Milyen buta kérdéseket tesznek fel magának? – igyekezett megtörni a rájuk telepedő nyomasztó hangulatot. Gondolta, ha mással nem tud segíteni neki, akkor legalább az orvosok „butának” tűnő kérdései mögé rejtett okokra mutatna rá, hogy ezzel is némiképp csökkentse a lányban élénken élő kételyeket.

- Például azt, hogy milyen színű a köpetem? Mármint, hogy piros-e? Annyit kérdezték már amióta bent vagyok, hogy ma megijesztettem anyut, amikor köptem egyet a papírzsebkendőbe. Szegény azt hitte, hogy megbolondultam. Pedig csak tudni akartam, hogy igazat mondok-e, amikor minden egyes alkalommal nemlegesen válaszolok a profnak.

A férfi felnevetett. – És? Mi lett az eredmény? – a nevetést érezhető feszültség követte. A lány legyintett egyet. – Semmi. Nem volt piros.