Naplórészlet 15.

2012.09.12 13:01

A látogató (folyt. köv.)

 

Az orvos ekkor három halk koppanásra lett figyelmes, mire a lány gyorsan az ablak felé fordította fejét és lehunyta szemeit. Megtévesztően olyan benyomást keltett, mintha éppen mélyen aludna. Az ajtó a következő pillanatban kinyílt és az ismerős adjunktus surrant be rajta. Amikor megpillantotta az alvó lányt, mérgesen és jól hallhatóan megszólalt: - Sejtettem, hogy ismét aludni fog. – azzal a férfi felé fordult szemrehányóan: - Maga pedig még mindig itt van?

Az orvost újfent meglepte a nő durva modora, mely belőle is némi pimaszságot csalt ki.

- Őszintén sajnálom, ha ezzel csalódást okoztam Önnek. Egyébiránt segítségére lehetek valamiben?

A doktornő sértetten vette tudomásul az irányába tanúsított szemtelen viselkedést. - Nem, semmiben. – kissé habozni látszott, majd végül mégis csak hátat fordított a férfinak – Felejtse el!

Az orvos örömmel nyugtázta, hogy a nő kijjebb került az ajtón, majd mintegy magának megjegyezte: Önt sajnos nehéz lesz…. A lányhoz fordult. – Honnan tudta, hogy jön?

A beteg kinyitotta szemeit és mosolyában egy kis huncutsággal suttogta a férfi felé: - Tudja van egy egyezményes jelem Misivel és Sanyival. Ők a 3-as bel. beteghordozói. Szóval, ha bármelyikük éppen a folyosón tartózkodik és közeledni látja az adjunktus asszonyt, akkor három rövid kopogással jelzi nekem. A kopogásra csak akkor van szükség, ha már olyan közel került, hogy nincs idejük benyitni hozzám.

A férfi ismét felnevetett. Hiába is tagadta volna, kezdte egyre jobban megkedvelni a lányt, annak minden nyersségével és makacsságával együtt.

- Az adjunktus asszony nagyon halkan jár, ugyanakkor gyors is. Őt nem hallanám meg. Vele szemben Fazekas és Gombos dokik csakúgy csattognak papucsaikkal a folyosó kövezetén. Attól még a holtak is felélednek. Igaz, nem mindegyik…- kis szünetet tartott, tekintete ismét elkomorult. - Csaba doki elől nincs miért bujkálnom, a prof pedig saját ordítozásával hívja fel magára a figyelmem, akár a legutolsó kórterem elől is.

A férfi csak mosolygott és nézte ezt a fiatal teremtést, akinek ifjú kora ellenére ágyban kell vesztegelnie még nagyon, nagyon hosszú ideig. Ekkor a lány, mintha ismét kitalálta volna a gondolatait, komolyan felé fordult.

- Tudja, hogy meddig kell még ágyban feküdnöm? Szeretnék már felkelni!

- Ágnes – a férfi tekintete is komorrá változott, de próbálta minél kevésbé drámaibban közölni a rossz hírt. – Tudja, Ön most nagyon beteg. Talán még fel sem fogta igazán, hiszen szinte semmit sem tud a betegségéről, de bármennyire is nem érzi, az állapota nagyon súlyos. Itt mindenki azon igyekszik, hogy mihamarabb felgyógyuljon, azonban ehhez az Ön segítségére is szükségük van. Türelemmel kell lennie, mert a gyógyulás sok időt vesz igénybe…

A lány türelmetlenül szakította félbe. – Mégis mennyi? Hány napig kell még ágyban rostokolnom?

Az orvos lehajtotta fejét, úgy mondta ki a végítéletet. – Nem napokban mérik azt Ágnes. Még hosszú-hosszú heteket kell ágyban töltenie. – nem bírt egyből a szemeibe nézni. Egyszerűen képtelen volt rá. Majd miután eléggé összeszedte magát, emelte csak fel tekintetét a padlóról. De az, amit látott, még jobban elszomorította. A lány hangtalanul sírt. Könnyei egymás után folytak végig az arcán, miközben hitetlenkedve nézett vissza rá. – Ezt nem mondhatja komolyan! Ez nem vicc, egy fiatal lánynak ilyet mondani, hogy még hetekig nem kelhet fel. Ez ez…. – nem talált szavakat fájdalmára. Nem törődvén jegelt lábával, hátat fordított az orvosnak és úgy sírt tovább.

- Az állapota…

- Hagyjon már az állapotommal! – elkeseredettségén mind inkább erőt vett a düh.– Én ebbe bele fogok pusztulni.

- Nem fog, mert maga erős. Az kell, hogy legyen, elvégre sok ember boldogsága függ Öntől. Hogy messzire ne menjek, ott vannak a szülei. Az édesanyja szemmel láthatóan nagyon bánatos és aggódik magáért. Nem hagyhatja cserben sem őt, sem pedig az édesapját. A barátja..

- Nincs már nekem senkim. - a sírás alábbhagyott. – Elküldtem. Nem szeretem már, hát minek üljön itt az ágyam mellett? Hetekig… - Száraz keserűséggel a hangjában ejtett ki minden egyes szót.

- Valakije biztos van.

- A szüleimen kívül senki.

- Egy jó barát? Esetleg Csaba doktor úr…?

A lány ekkor visszafordult fektében. – Ő jó ember, tudja? Lelkésznek készül, holott életeket menthet… Mindegy is, ő megért engem. Szeretek vele beszélgetni. Bár nagyon elfoglalt, mégis szorít rám egy kis időt és sokszor benéz hozzám.

Az orvos megértően bólintott. Így, hogy a doktor az osztályon dolgozik, jóval könnyebb a látogatás, mint neki. Elvégre ő a város másik végében jár-kel. Ha közelebb dolgozna, vagy akár lakna, persze más volna a helyzet, de így…

- Meg fog még látogatni engem, amíg itt vagyok? – kérdezte tőle a lány.

- Egyszer-kétszer még biztosan. Többet nem ígérhetek, hiszen, mint tudja, jómagam is az orvoslásnak áldozom az időm nagy részét, ami kevéske pedig megmarad belőle, igyekszem magamra és a szeretteimre fordítani. De, hangsúlyozom, egy-két alkalommal még bizton itt fog látni az ágya mellett!

- Gondolja, hogy meggyógyulok?

- Biztos vagyok benne!

- Bárcsak úgy volna… – egy kis ideig elgondolkodva nézte a férfit, majd felé nyújtotta a karját. – Kérem, kinyitná a legfelső fiókomat? – azzal a szorosan mellette álló éjjeliszekrényére mutatott. A férfi készségesen húzta ki a rozoga fiókot, mely csak nehezen engedelmeskedett az akaratának. – Talál benne egy mobiltelefont. Valahol itt kell lennie. – ügyetlenül, vakon tapogatózott, mire a férfi a segítségére sietett.

- Erre gondol? – azzal egy sötét rózsaszín készüléket vett ki a fiókból.

- Igen, ez az. – a lány arca most derült fel először. – Látja, már nekem is van mobilom! – vette ki a férfi kezéből diadalittasan. – Sokat tud ám, nézze csak, még rádiót is tudok rajta hallgatni. Tartozik hozzá egy fülhallgató, az a fiókban maradt. Mindig kijön a dugója… Nem baj, most nincs is rá szükségem. Amúgy a menüjét be lehet állítani különféle idegen nyelvekre. Még olyanokra is, amelyeket még csak elolvasni sem tudok. Egyszer beállítottam az arab menüt, mert nagyon tetszik nekem az arab írás. De így nem értettem semmit, amit kiírt a képernyőre. Teljesen ráment a tegnap délutánom, mire sikerült visszaállítanom magyar nyelvre. Onnan már könnyen boldogultam. – a betegen egyértelműen érződött izgatottsága, melyet a mobiltelefon újszerűsége okozott számára. – Szóval ma már magabiztosan kezelem a telefont, így nem fogna ki rajtam, ha például olyan helyzetbe kerülnék, hogy másét kellene használnom. – célzott a múltjukra. – Persze, csak ha nem arab nyelvű a menüje. – tette hozzá gyorsan.