Naplórészlet 16.

2012.09.18 14:56


Az
én szememmel

(szüleimnek
ajánlom)

Úgy tartják, hogy a villám nem csap be kétszer ugyanoda. De én a saját
bőrömön tapasztaltam, hogy nagyon is becsaphat. És ha elsőként nem ütött
nagyot, akkor a második már sokkalta nagyobb lesz annál.

A kórház nem volt éppen szívderítő hely. Én úgy éltem meg, hogy
gyakorlatilag egy szükséges rossz, ami kell, mert sok beteg ember van és az ő
ellátásuk kötelező. De a kórházban "élő" emberek egy speciális társadalmi
csoportot alkotnak, akik tulajdonképpen semmire sem jók. Haszontalanok, minden
betegségükkel egyetemben. Mi csak úgy voltunk és vártunk. Vártunk a
gyógyulásra, a különféle betegségek súlyossági fokától függetlenül. Ki-ki a
maga módján, ki bizakodón, ki lemondóan, türelmesen vagy türelmetlenül. Én
inkább ez utóbbiakhoz tartoztam.

19 évesen szembesülni egy halálos betegséggel bizony nem egy leányálom.
Természetesen fiatal koromra tekintettel én voltam a kötekedő, visszabeszélő,
neveletlen lány, aki nem tud viselkedni és tisztességesen válaszolni az orvosok
feltett kérdésére. De akkoriban megtanultam az igazi tisztesség fogalmát.
Valóban, tisztelni csakis azokat voltam hajlandó, akik felém is tisztelettel
fordultak. Akik nem lekezelően szóltak hozzám, csak mert belefáradtak a napi
rutinba, az úgynevezett "mókuskerékbe" és nem csupán egy megoldandó
feladatként néztek rám, hanem meglátták bennem az embert. Az érző, szenvedő
beteget.

Ilyen volt B. Csaba doktor is, aki fiatal kora ellenére (vagy talán éppen
azért?) képes volt emberként tekinteni rám. Amikor ő állt a betegágyamnál,
akkor valóban ember beszélt az emberrel. Az orvos a beteggel. Bár nem ő volt
közvetlenül kirendelve mellém, a kezelőorvosom egy finoman szólva "tűzről
pattant" adjunktus nő volt, akivel már a kezdetek kezdetén sem sikerült
megtalálnom a közös hangot. Bántóan közeledett felém, amit az én amúgy is
érzékeny lelkem valahogy nem állhatott. Ezt még csak tetézte, hogy teljesen
össze voltam zavarodva a különféle orvosi diagnózisok kereszttüzében, melyből
némi használható információ jutott csak el-elvétve hozzám. Anyuék leginkább
kíméletből nem osztották meg velem azokat, míg az orvosok eleve nem tudtak hová
tenni betegségemmel, miszerint ennyire és ráadásul ilyen fiatalon.. Hallatlan!

De minden szorongó kételyem és a bennem dolgozó fájdalmak ellenére a
fekvés elfogadása volt számomra a legnehezebb. Igazából ez volt az, ami
zaklatott lelkiállapotomra erősen rányomta a bélyegét. (Ez a bélyeg valahol
nagyon mélyen még mindig bennem él és valahányszor a kórházba kerülés veszélye
áll fenn, újra és újra felizzik lelkemben.)

Az osztályvezető főorvos, a professzor vagy, ahogy sokan csak Tanár Úrnak
szólították, valóban a III. sz. Belgyógyászat meghatározó "főszereplője" volt.
Őszes halántékú, jó kiállású, jóképű, szigorú tekintetű, ellentmondást nem tűrő
és akkori véleményem szerint túlságosan is határozott személyiség. Bár, mint utóbb
megtudtam, korábban a katonaságnál volt állományban, csak később úgymond a
"civil" orvoslást választotta. Az olyan emberek gyógyítását, mint amilyen én is
voltam.

Sajnos köztünk is történtek kisebb-nagyobb összecsapások az első
napokban. A professzor ugyanis semmilyen körülmények között nem tűrt
ellentmondást. Ezt pedig az akkor lázadó énemmel én sem tűrhettem... De idővel
ezek az összecsapások súrlódásokká finomultak, melyek később, a legvégső
búcsúnkig mintegy baráti hangulatú beszélgetésekké, könnyed csevejekké
alakultak át. Addig azonban még nagyon sok víznek kellett lefolynia a Dunán.

A kórházi élet nem fáklyásmenet. Mindennek szigorú rendje van, melyet be
kell tartani! Még onnan az ágyból is, ahonnan ki sem mozdulhattam hetekig. Bár
akkor úgy éreztem, ítéletnapig.. Kora reggel, 6 órakor ébresztett az éjszakás
nővér, vért vett, hőmérőt hozott, tette, ami a dolga volt, amit megköveteltek
tőle. Mi, betegek, hiába nem dolgoztunk előző nap, nagyon fáradtak és álmosak
voltunk. A kora reggeli ébresztő pedig nem tett jót nekünk. De az éjszakás
nővér távozása után sem volt nyugtunk, mert megjelent a takarítónő. Felsepert,
felmosott, letörölt, ő is végezte a dolgát. 8 óra tájt pedig elkezdődött a
reggeli vizit.

- Jó reggelt,
Ágnes! Hogy érzi magát?

Ahogy visszaemlékszem, 2000. nyarán volt életem első nagyon forró
kánikulája. A kánikulák már csak ilyenek, hihetetlenül forróak tudnak lenni.
Nem mindegy azonban, hogy az ember hogyan vészeli át őket? A huzat enyhítette,
esetleg légkondicionált hűvös lakásban, munkahelyen, egy tóparton vagy egy
huzatmentes átforrósodott levegőjű több ágyas kórteremben? Ágyhoz szegezve. Azt
hiszem, ez utóbbi verziót választanák legkevésbé. Bizony, júliusban megérkezett
az elviselhetetlen hőség. Legalábbis számomra, ott az ágyban, párnák és
paplanok között, az volt. Hiába volt rajtam csupán egy ujjatlan hálóing -beteg
állapotomra tekintettel- a vastag paplan katlanként fűtött.

Az én ágyam közvetlenül az ablak mellett feküdt, melyet annyira tártunk
ki, amennyire csak lehetett, mégsem hozott enyhülést. Sőt, sokszor inkább csak
a hőséget engedte be, a nyári fuvallatból mit sem éreztem. Az 1-es kórterem
közvetlenül az osztályos főnővér szobája mellett helyezkedett el, ahol
reggelenként a kontrollra visszahívott betegek hosszú sora várakozott. És tette
mindezt a folyosón, közvetlenül a mi kórtermünk előtt. Sokszor kitakaróztam,
mert úgy éreztem, már nem bírom tovább.

Ám a mellém kirendelt adjunktus asszony pillanatok alatt ott termett és
betakart, hogy ne nézegessék a kontrollra várakozó emberek a lábaimat. Nem
nézegették, vagy ha mégis, hát egészségükre. Kit érdekelt akkor és ott, amikor
a hőségtől és ágyhoz kötöttségtől majd megbolondultam? Törődtem is én azzal?
Nem. Hát "törődött" vele helyettem is az adjunktus.

A kórházban töltött első hétvégén szembesültem állapotom súlyosságával.
Vagyis inkább az általam feltételezett súlyosságával, melyre a prof soron
kívüli látogatásával mertem következtetni. Mindenki suttogott ezt-azt, hogy ők
amióta itt dolgoznak, hétvégén még soha... Teljes lázban égett az egész osztály,
az izgatottság pedig a betegekre is átterjedt. Hiszen örültünk, amikor a napi
egy nagyvizitet letudták, a professzorral az élen. Az volt általában az egyetlen
esemény, a reggeli és esti kisviziteket leszámítva. De csak és kimondottan
hétköznapokon. Erre se szó, se beszéd, a Tanár úr hétvégén is behajtott szép
ezüstszínű nyugati kocsiján a parkolóba. Felsietett a lépcsőn, mert ő
kimondottan sportos alkat volt és egyenesen az egyik kórteremhez ment, majd kopogás
nélkül benyitott... és megállt közvetlenül az ágyam előtt.

Fiatalon az ember egyáltalán nem foglalkozik a halál gondolatával. Jó
esetben. Vagy ha igen, akkor csupán könnyedén eljátszadozik vele, minden
felelősség nélkül, hiszen az úgyis annyira elképzelhetetlen számára, hogy miért
is ne? Miért ne viccelődhetnénk a halállal, amikor az olyan távol áll tőlünk,
mint Földünktől a Mennyország? És ilyen messzeségből mit sem árthat nekünk.
Elvégre mi még fiatalok vagyunk. Mondhatni halhatatlanok... De amikor az oly
sokszor elbagatelizált, félvállról vett, orron fricskázott halál egészen közel
merészkedik hozzánk, bizony könnyen inunkba szállhat túlbecsült bátorságunk.

Én nem játszadoztam a halál gondolatával, még csak könnyen sem vettem.
Egyszerűen nem törődtem vele, nem vettem róla tudomást. Mert miért is vettem
volna? Fiatal voltam, életerős, sportoltam, egészségesen éltem... Naivan pedig
azt hittem, hogy mindez elég. No, nem a halhatatlansághoz, de egy időre,
hosszú-hosszú évtizedekre legalábbis igen. És ekkor becsapott a villám...