Naplórészlet 2.

2012.06.23 08:45

Vita

 

- Mióta érzi újra, hogy kiközösítik?

- Tessék? Nem értem.

- Pedig elég érthetően fogalmaztam. Mióta érzi magát ismét kiközösítve?

- Miféle kérdés ez? Negatív!

- Nem utasíthatja el minden kérdésemet!

Feszengtem. Nem tetszett sem a helyzet, sem a szerep, melyet rám osztottak. Próbáltam időt nyerni, valamit kitalálni. Talán vártam egy csodára, ami kizökkent minket ebből az állapotból. Egy csengetésre, telefoncsörgésre. Bármire. Hasztalan, hiszen jól tudhatnám már, hogy a prof. elérhetetlen ezekben az órákban.

- Miből gondolja, hogy mit érzek?

- Nem, nem, Ágnes. Most nálam van a kocka. Válaszoljon, kérem!

- Hiszen tudja jól a válaszokat, nyitott könyv vagyok Ön előtt.

- Korántsem. Tudom, hogy melyik évben, hónapban, napon és órában született. Tudom, hogyan fejlődött, mikor ült, állt fel, indult el először. Milyen tanuló volt az általános iskolában és a gimnáziumban. Tudom, hogyan vette a kamaszkor akadályait, milyen betegségeken esett át és a sok nehézség ellenére, milyen lelkesedéssel végezte el a főiskolát. Ahogyan azt is tudom, milyen megpróbáltatásokon kellett keresztül mennie egészen mostanáig. De az igazság az, hogy valahányszor megjelenik nálam és leül szemközt velem, újra és újra rá kell döbbenjek, mennyi mindent nem tudok még magáról. Mintha nem is ismerném igazán...

Megütköztem. Őszinte szavai mellbe vágtak. Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék erre? Általában megvannak a válaszaim, de ez a leblokkolás a profnál már kezdett bosszantó szokásommá válni. Csak néztem rá és azon gondolkodtam, hogy ha mindez igaz, akkor miért ülök itt? Minek jövök el újra és újra? Hiszen így semmi értelme az egésznek. Mint ahogyan semminek sincs értelme, a gyerekeken kívül. Láthatta arcomon a fájdalmat, ezért árnyaltabban közelítette meg a témát.

- Maga egy megfejtetlen rejtély számomra, nem pedig egy nyitott könyv.

- Nos, a női nem már csak ilyen. Mi sem egyszerűbb annál, hiszen Ön a kódfejtés specialistája. Fejtsen meg! - nevettem fel, jóval harsányabban, mint az indokolt lett volna. Bár, ki tudja mi indokolt és mi nem ilyen esetekben? Nevettem. Kinevettem, pedig esküszöm, nem állt szándékomban! Higgye el, nem akartam megbántani a legelső pillanattól, amióta találkoztunk. Tudja ezt nagyon jól, hiszen ismer. Vagy talán mégsem?

- Ne gúnyolódjon, Ágnes! Nem áll jól magának. - Ennyi elég is volt, hogy helyre tegye az agyamat. - Tudja, sok ember áll maga mögött, csak éppen nem veszi észre őket. A barátai...

- Nincsenek barátaim! - csattantam fel. Ismét támadtam. Nem értem, olykor mintha megszállna valami, egy ismeretlen lény. Nem tudom, mi lehet? Talán lázadásnak hívják...

- Ne mondjon ilyet! Egy barátja biztosan van.

Makacsul ráztam a fejem és felszegtem az állam, mint egy durcás kislány, miközben szemeim villámokat szórtak "áldozatomra". Tisztában voltam azzal, hogy nevetségesnek tűnök e percekben, de már nem volt megállás. Elindítottam egy lavinát, melyet vakon és elszántan görgettem tovább magam előtt. Nem figyeltem semmire és senkire. Legfőként nem saját magamra.

- Honnan tudja azt Doktor Úr olyan biztosan? Nem láthat mindent innen a hegyről és abból a kényelmes karosszékéből!

- Tudom. Mert én a barátja vagyok, Ágnes.

Súlyos percek következtek. Négy-öt, esetleg több is eltelt, mialatt mi csak hallgattunk. Az ilyen kínos helyzetekben mindig valami butaságra vagy másra gondolok, hogy feloldjam magamban az egyre gerjedő feszültséget. Az jutott eszembe, hogy a prof mindig a mondatai végén hangsúlyozza ki a keresztnevem, ezáltal is nyomatékosítván mondandóját. Majd arra gondoltam, hogy holnap hétvége és még nem terveztem el, mit főzzek. Takarítani is kellene és játszótérre menni a lányokkal. Apropó, lányok! Már biztosan alszanak. Nagyon későre jár az idő, nekem pedig indulnom kellene már haza.

Ekkor ismét Ön törte meg a csendet.

- Most átadom a kockát. Kérdezzen!