Naplórészlet 21.

2012.11.12 18:23

Szia!

- Elkalandozott.

És tényleg. Ismét igaza volt.

- Merre járt Ágnes?

- Nagyon messze, doki. Nagyon messze...

- Nocsak? - Előredőlt ültében és mélyen a szemembe nézett, miközben ezt kérdezte tőlem:

- És mit látott? (Legyintettem.)

- A múltat. A múltunkat. - Rámosolyogtam. - Magunkat.

- Jól néztem ki? - Mosolygott vissza rám.

- Igen, ráadásul fiatalabban is.

- Alig emlékszem, oly régen volt. - Erre visszadőlt a karosszékben, jobb lábát keresztezte a ballal (mindig a jobb láb, soha sem a bal) és ujjait egymásnak feszítette. - Talán igaz sem volt.

- Meglehet. Akárhogyan is történt, én viszont mindenre emlékszem.

- Terhes lehet. - Tűnődött el.

- Valóban az. Sokszor felejtenék...

- Én csak annyit kérek Magától, hogy engem ne feledjen soha!

- Nem fogom, ebben biztos lehet!

Csend telepedett ránk.

- Szokott még festeni?

- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy festegetni.

- Ne legyen olyan szerény! És miféléket? Tájképet, csendéletet...?

- Babákat.

Válaszomra kérdően vonta fel szemöldökét, hogy ismét nagyon mulatságosan festett előttem.

- Bocsánat, de nem értem.

- Kimondottan erre a célra gyártott "babaszetteket" festek élethűre, vagyis olyanokra, mintha élnének. Rájuk festem az élet színeit, legalábbis látszólag. - Itt helyesbítenem kellett saját magamat. - Pontosabban egy babára, mert a "prototípuson" már hónapok óta dolgozom. Már amikor időm jut rá, amiből ugyebár elve nincs sok. Épp, mint az írásra... Ön mikor megy vissza?

- Hová? A múltba?

- Bolond! - Nevettem fel. - Amerikába! Úgy értem, mikor utazik oda vissza? Elvégre az elmúlt évek alatt gyakorlatilag a második otthona lett... Vagy rosszul gondolom talán?

- Is-is. Tulajdonképpen jól és rosszul, de ne vegye magára! Tény, hogy három éve kiköltöztem Amerikába, mert egy olyan lehetőséget kaptam, melyet képtelen lettem volna visszautasítani. Különös tekintettel a karrierem építéséhez volt szükséges vagy még inkább elengedhetetlen a költözés. Dehát ezt maga már nagyon jól tudja. Azonban hazámnak szülőföldemet, Magyarországot tekintem továbbra is, bármennyire élek a tengerentúlon. Én már csak megmaradok amolyan "régimódi" hazafinak.

- Ez kedves Öntől! Tehát, mikor szándékozik visszautazni?

- Holnap este indul a gépem. Napközben még egy-két halaszthatatlan dolgot elintézek, azután irány a repülőtér!

- Majd gondoljon rám a felhők mögül!

- Feltétlen. Tudja Ágnes, sokat van eszemben!

- Köszönöm..

- Igazán nincsen mit.

- Kérdezhetek még valamit?

- Maga? Bármit!

- Miért nem vitte magával?

- Micsodát? - Szemei teljesen kikerekedtek a csodálkozástól.

- Az ajándékomat...

- Mi ez, talán barkochba? A hosszú évek során sok mindent kaptam magától, ezek közül számomra a legdrágábbak: az élet és a barátság. Az Ön barátsága. Ezek pedig mindig és mindenhol velem vannak.

Erre nem számítottam. Képtelen voltam megszólalni. Szemeim égni kezdtek és a torkomat is kaparta valami...

- De amennyiben a festményére gondol, az is nagyon fontos számomra! Csupán azért nem vittem ez idáig magammal, mert időközben az a házam része lett. Gyakorlatilag egymástól elválaszthatatlanok lettek. No, ne pityeredjen már el! Csak nem gondolja komolyan, hogy nem jelent számomra semmit? Hiszen azzal az emlékeinket, a múltunkat csúfolnám meg és fordítanék hátat vele végleg magunknak. Az pedig egyáltalán nem szokásom! Tessék, itt egy zsebkendő, fogja és tartsa meg! - Egy szépen hímzett, madárkát ábrázoló kendőt nyújtott felém. Igazán gyönyörű, míves munka volt, azelőtt még sehol nem láttam ilyet. - Magának hoztam, odaátról. Csak nem ilyen körülmények között kívántam átadni. De, ha már így alakult, hát tessék...

- Köszönöm... Én igazán... Nem is tudok mit mondani... - Rebegtem felé elcsukló hangon.

- Észrevette, amikor a dolgozószobámban járt?

Igenlőn bólintottam.

- Nagyon hiányzik ez a festmény és tulajdonképpen már egy ideje gondolkodom azon, hogy mégiscsak magammal viszem. Tudja mit? - Kacsintott rám. - Legyen ez egy jel! Úgy látszik, én mindvégig erre vártam, hogy végül el tudjam dönteni, mit tegyek? És most határoztam! Holnap a "Sakktáblát" is Amerikába repítem, magammal együtt.

Határtalan boldogságot éreztem ezekben a percekben. És hálát. Igen, hálás voltam ennek a nagyszerű embernek, aki "lábra állított" és nem csupán megmutatta, hanem be is bizonyította számomra, hogy az élet nem csak fekete és fehér.

 

A taxi megérkezett. Ragaszkodott hozzá, ha már az előtte álló hosszú utazásra tekintettel nem engedtem, hogy hazakísérjen. Nem búcsúzkodtunk sokáig, hiszen nem örökre váltunk el, hiszen fél év múlva ugyanekkor és ugyanitt újra találkozunk.

- Ágnes, vigyázzon magára!

Ránéztem és felé intettem. - Te is! Szia...