Naplórészlet 3.

2012.06.24 11:22

Kérdések

 

- Szép az öltönye!

- Köszönöm. Ámbár, ha jól emlékszem, ugyanezt viseltem a legelső találkozásunkkor.

- Jól emlékszik. De másvalami kiesett a fejéből. Mégpedig abbéli frusztrációm, melyet úgymond a kettőnk öltözete közötti "minőségi" különbség szült és mely nem tetszésemnek akkor hangot is adtam. (Máig előttem van az a kínos pillanat, ahogy észrevételezem az általam viselt rojtos szárú farmer, a narancssárga kötött kardigán és az ő méregdrága Griff öltönye közötti kirívó ellentétet. Mint, ahogy kimondatlanul, mi magunk is egymás ellentétjei vagyunk.)

- Látja, erre valóban nem emlékeztem. A rossz és jelentéktelen emlékeken mindig átsiklok. Bocsánat, de ezt nyomban orvosolhatjuk is. - Majd felállt és könnyed eleganciával levetette magáról a zakót, ruganyos lépteivel odament a meztelen női testet formázó fogashoz és ugyanolyan elegáns mozdulattal rádobta. Mosolyogva fordult felém. - Azt kívánom, minden kérése ilyen hamar teljesüljön! - azzal rám kacsintott. Kedves.

- Köszönöm. Tehát én nem vagyok más a Doktor Úr számára, mint egy rossz emlék... - Néztem, ahogy visszasasszézik a karosszékhez és belehuppan. Nem ült, huppant. Egyszeriben olyan gyerekesnek tűnt.

- Ágnes, Ön nem egy rossz emlék, hanem a mozzanat volt számomra jelentéktelen.

- De, ha minden rossz emléket elfelejt, akkor hol itt a tanulság levonása? Minden rossz elölről kezdődhet.

- Nem, nem. Ez nem olyan "aki a múltat elfelejti, annak nincs jövője" típusú történet. Én nem felejtek. Legalábbis teljes mértékben nem. Ami történt, megtörtént, elraktározom és továbblépek. Többé nem foglalkozom vele. A rosszat természetesen megjegyzem, a jelentéktelent pedig elfelejtem. Ahogyan az öltöny-dologgal tettem. - Itt ismét előrehajolt ültében. - Tudja, Ágnes, ha nem tud túllépni Önnön fájdalmain, akkor csak a múltban él és a jövője éppen a saját orra előtt halad el. A legszomorúbb az egészben pedig, hogy még csak észre sem veszi... - Jól megkaptam. De be kellett lássam igaza van. Nem rágódhatok folyton folyvást a múlton, mert annak semmi értelme. Tessék, már megint azon agyalok, hogy minek van értelme és minek nincs? Ennek pedig végképp..

Kérdően tekintett rám. Várt. Várta a további kérdéseket, melyek általában csakúgy záporoznak felé. Most azonban egy sem jött. Ugyanis vele ellentétben én úgy érzem, hogy mindent tudok róla. Megmagyarázhatatlan, de így van. És amikor leginkább hiszem ezt, jön a felismerés, mennyire tévedek.

Körülnéztem a nappaliban. Minden változatlan volt, csak mintha a szobát körüllengő illat lett volna más.

- Most nincsenek bennem kérdések. - jelentettem ki színtelen hangon.

- Nocsak? - vonta fel a szemöldökét. Mintha csalódott volna. - Ezek szerint akkor mindent tud rólam. Így őszintén sajnálom és egyben neheztellek kissé Önre, amiért nem küldött nekem akár egy képeslapot, melyben legnagyobb sajnálatáról biztosít és egyben mihamarabbi gyógyulást kíván.

Megdöbbentem. Úgy éreztem, jó pár lépéssel maradtam le az események láncolata mögött.

- Nem értem, mire céloz?

- Akkor mégis adódik pár kérdés. - újra mosolygott. - Nos, azt követően, hogy legutóbb találkoztunk, két hétre rá síbalesetet szenvedtem. Ne aggódjon, semmi komoly, csupán egy három órás műtét, két hét fekvőgipsz és további hat hét járógipsz elviselése volt, mely rányomta bélyegét a hegyekben történtekre.

- Sajnálom. Nem tudtam. - Lehajtottam a fejem. Győzött. Tévedni ugyan emberi dolog és legalább a proftól nem kapok mélységes szidalmakat miatta. Hiszen rá mindig számíthatok. A barátom. - Nem említette egyik levelében sem...

- Nem kívántam még lejjebb taszajtani abban a rossz hangulatában, mely egyértelműen kiérződött írásaiból. - Igaz, rákérdezhettem volna, hogy vele mi újság? Nem tettem.

- Három évvel ezelőtt a szülésznőgyógyászom, most pedig Ön. Bár tudnám, mit szeretnek abban a buta sportban! Személy szerint ki nem állhatom, még csak nézni is.

- Nos, ha egyszer hajlandó lesz velem jönni, megtapasztalhatja annak a buta sportnak a varázsát.

- Na, azt már nem! Mérget vehet rá, hogy soha nem teszem be a lábam egyetlen sípályára, de még a környékükre sem! Száz felvonóval sem lehetne engem felvonszolni oda!

- Akkor kénytelen leszek kedves szavaimmal hatni Önre.

Reménytelen. A professzorral történő beszélgetéseink során mindig szembesülnöm kell azzal, hogy milyen erőszakos tud lenni. Bántott, hogy az elmúlt hónapok során csak magammal és saját gondjaimmal foglalkoztam, mialatt ő egy súlyos baleset után lábadozott. Most rajtam volt a sor. Felálltam, hogy ezáltal némiképp csökkentsem idegességemet és járkálni kezdtem a nappaliban. Szép, igazán kellemes benyomást kelt az emberben, ahogyan a tulajdonosa. Valami mégis zavart benne..

- Még mindig piperkőc a nappalija. Tudja?

- Igen, mintha már említette volna. Bár ez is a jelentéktelen mozzanatok köréhez tartozik. - Meg sem hallottam. Nézegettem a pompás bútorokat, a falakon lógó festményeket.

- De az illat, mintha más lenne.

- Valóban. - bólintott rá. - Maga kiváló megfigyelő. Az új barátnőm vette ezt a parfümöt, még szoknom kell.

Meglepetten fordultam felé. - Magának van barátnője? - Tudom, a kérdés roppant nevetségesen és értelmetlenül hangzott, igazából nem is gondoltam át. Csak mintegy kibukott belőlem. Felnevetett.

- Igen. Miért, nekem nem lehet barátnőm?

- De... - elbizonytalanodtam. Ezúttal akaratom ellenére is sikamlós talajra tévedtem, ahonnan még nem láttam a kiutat. - Én csak arra gondoltam... úgy értem, hogy maga...

Már nem nevetett. Hangosan legalábbis nem, de a szemein láttam, hogy milyen jól mulat rajtam. Elmosolyodtam. Milyen lehetetlen helyzetekbe tudom hozni magam, ha őszintén reagálok az eseményekre. Felnevettem. Nevettünk. Hirtelen olyan, de olyan vicces volt az egész. Ekkor már nagyon nevettünk. Kellett egy kis idő, hogy lecsillapodjon a nappalit betöltő hahotázás. Már ezért megérte eljönnöm ide. Minden értelmet nyert. Az őszinteség, a bizalom, ahol igazán az lehetek, aki. Ahol nem kell megjátszanom magam és megértésre találhatok. Ezt nyújtja ő számomra. Egy látszólag vadidegen, legeslegigazibb BARÁT.

- Végül is, éppen az lenne a meghökkentő, ha nem lenne párkapcsolata. Csak azért döbbentem meg annyira, mert soha nem beszélt róla, sem az elődjéről. Így valahogy úgy kezeltem, hogy nincs is.

- És most csalódott?

- Nem, dehogy! Sőt, kissé megnyugodtam, hogy maga.. tudja... Egyszóval nem más.

- Ez így nem teljesen fedi a valóságot. Más vagyok, csak éppen másképp. - Fülig ért a szája. Ahogy így elnéztem, nagyon kedvesen tud mosolyogni. Érdekes, még sosem gondolkodtam el ezen. Pedig akár még egy férfi magazin címlapján is megállná a helyét. - A mosolya mindenesetre kellemes. - zártam le a témát. - És most már az illata is!